Tűz-víz között megütközött kis Magyarország, Véromlásra s hervadásra jutott szép virág: Jaj mire jutál, Hogy el nem futál! Kívül-belöl mingy egy asszú ág.
Ki szánja, ki bánja, ki neveti bajodat? Ki rontja, ki tartja privilégiumodat? Nem látod S nem tudod, Hogy kell hinni s kire bízni Szabadságodat.
Tápláltad s hízlaltad árulódat, bajodra, Vétettél, mert vertél vasat saját lábodra, Ódd magad, Mert megládd, Hogy fiaid - árulóid visznek rabságra.
De ne félj, hitben élj, bízd istenre dolgodat! Elhidd, bár órát vár, megsegíti bajodat. S végtére - Későre !- Mind elveszti, megemészti árulóidat.
Nimród árnyékábul Dicsőség házábul Származott fényes világ, Kit az irigységnek S eleven férgeknek Mérges foga most is rág: Mi dolgod, hogy így élsz, Rettegsz s haláltól félsz S véred felljebb hogy nem hág?
Ó szegény magyar vég, A félsz hozzád hogy fér S mért vagy íly engedelmes? Kardod megtompult Lovad megbénult, Vagy hogy csak késedelmes? Vagy alszol s nem érzed, Hogy dolgod veszedelmes?
Idegen nemzetek Sok hamis hitinek, Álnok ajánlásának Tettető képzéssel S csalárd esküvéssel Teljes fogadásának Hiven, ládd mint jártál! Kit soha nem vártál - Rabja lől Ausztriának.
Te saját földedben, Szép örökségedben - Mi nem lehet lakásod - Étked is keserves; Siralmas, nem kedves Házadtól távozásod: Fojtogat idegen Helyen, immár régen Szomorú bujdosásod.
Nem tudod, meddig élsz, Nyavalyátul is félsz - Nehéz betegeskedni, Hol sem szép társadnak Sem hív barátodnak Nem szabad hozzád látni. Ott pedig hol szánnák Bajodat, kénodat Csak hírét sem hallani.
Ily szörnyű romlásra, Végső pusztulásra Jutottál, édes vérem! Melyből hogy te felkelj És vígan énekelj, Tán soha nem érem. Szabadulásodért S talpra állásodért Az istent holtig kérem.
Ó szegény magyarság, mit gondolsz magadban? Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyodban, Avvagy vígan táncolsz szabad kúriádban, Sipoltatod magad kárpitos házodban.
Nyájosságod után mensz az vadászásra, Jóakaróiddal meg más mulatságra, Természeted szerént az jó társoságra, Gondolod, majd juthatsz előbbi vígságra.
Ne higgy, mert igen megtréfál az remínség! Más nótát fúj néked idegen nemzetség! Nézd el csak, mint regnál rajtad az németség, Már a te országod, életed is kétség.
Az akcíza után a repartíció; Bészálla tehozzád az kontribúció, Mely is te népednek nagy konturbáció, Kit nem orvosolhat rektifikáció.
Megkérték s megkérik tűled az porciót, Vármegyékre osztják számtolan sok adót, Megnézik házadnál te kincses ládádat, Elvonják alúlad paplanyos agyodat.
Szabadságod ellen házodban is beszáll, Úri módon, bízvást énekölve sétál, Te nemes fejedre tűle sok huncfut száll, Azt mondja:házodtul máshova távozzál.
Hol van országodnak öröme s vígsága, Hol szép regulája, privilégioma? Hol tündöklő napja, ragyogó csillaga? Eltüntenek - vagyunk idegenek rabja.
Mást nem parancsolhatsz, mert nagy a te rabságod, Miként fújják, néked csak úgy köll táncolnod; Idegen nemzetre szállott szép országod, Tűled elvétetett aranyszabadságod.
Ez egyníhány versek Magyarország dolgát Mutatják és írják nagy nyomorúságát, Mert ő elvesztette régi igazságát, Jó Mátyás királynak drága szabadságát.
Az ezerhatszázban és kilencvenhétben, Az pünkösd havának második hetiben Írám ez verseket szomorú szívemben, Az Magyarországban való nagy ínségben.
Egy kép került kezembe ma S alatta ez a sor írás van: "A minoriták temploma Konstantinápoly városában". Nem készítette művész tolla; Egy útas, ott lenn vándorolva, Dilettáns kézzel rajzolá. Miért rázza mégis föl lelkem? Mért nézek áhitattal tetlen És elfogódva rá?
E tájon, ennyi hervadás -, És ennyi pusztulással szembe, Hol mindenről lerí a gyász E galatai sárba', szennybe', E szűk hajlékban, amely ott áll, És látszik, szintén megkopott már A szélnek ostromaiban: Szegényes nyughelyére téve, Idestova százhetven éve A föld alatt Rákóczi van.
Ki hosszú sóvárgás között A Márványtenger partja mellett Olyan soká volt számüzött: Ím halva sem talált kegyelmet. Van feledés százféle bűnre, De amit ő művelt, az íme Még egyre fáj, még egyre bánt: Törvényben van rebellis volta És az élőkre és a holtra Áll az ítélet egyaránt.
Rákóczi! ezt remélted-e, Midőn a rodostói házban Múlt éveid története Elédbe rajzott látomásban? Midőn elmédbe' végig futván Élted viszontagos útján, Tűnödve megkérdéd magad: A nép, amelynek szíved szolgált, Nevednek is emel-e oltárt, Amelynek lángja égbe hat?
Oh hős! Láttad magad talán Tizenkét esztendős korodba' A Zrinyi lánya oldalán A harc golyói közt forogva: Hogy a munkácsi vár tövébe' Caprara immár harmad éve Rátok szegezte ágyuját, S te fent az ostromlókat nézed És fegyverüknek dörrenését Büzskén, mosolyogva hallgatád.
S eszedbe jutott az éj, Amelyben nász-szobádra csaptak, S ott hagyva nődet, ifju férj, Elmentél Bécsujhelyre rabnak. Hogy' néztél büszke méltósággal Farkasszemet a vészbirákkal, Nem féve a halált, És árulással összeróva Hogy' állt számodra a bitófa, De minhiába állt.
S aztán harc! Félistenül Hol a hazában megjelentél, Ezernyi nép hogy' vett körül. Egy szóddal szereget hogy' teremtél! S amikor nőttek a veszélyek, Hogy' nőttek vélök a vezérek: Bercsényi, Bottyán... mindegyik! Hogy' mentek tűzbe, érted küzdve, Váraknak füstje, falvak üszke Hányszor jelölte lépteik!
S a nyolcesztendős viadalt Hogy gondolatban átalélted: Tán elzümmögted azt a dalt, Mely annyit lelkesíte érted. S tán azt képzelted, évek múlva Török vizek felé vonúlva Jön egy magyar csapat, És dísszel, fénnyel, diadallal Hazakíséri majd e dallal A te hült hamvadat!
Oh nagyságos fejedelem! Hijába hitted, mindhijába! Aludj a régi jó helyen És mitse várj múltad dijába! Hisz oly régen alszol ottan! Megszokhattál már kis zugodban: Ne véld, hogy elviszünk! Hogy elmegyünk majd díszmenetbe', Hogy itthon léssz majd eltemetve, Szegény rebellisünk!
Jaj, régi szép magyar nép! Az ellenség téged mikép Szaggat és tép! Mire jutott állapotod, Romlandó cserép. Mint egy kedves eleven kép, Voltál olyan szép, Magyar nép! De a Sasnak körme között Fonnyadsz mint a lép. Szegény magyar nép, Mikor lész már ép? Megromlottál, mint cserép. Jaj, hát szegény magyar nemzet Jóra mikor lép?
Jaj, Rákóczi, Bercsényi Magyarok híres vezéri, Bezerédi! Hová lettek magyar népnek Vitéz vezéri, Nemzetünknek hírszerzői, Fényes csillagi, Ocskai? Az ellenség mindenfelől Őket emíszti, Űzi, kergeti, Búval epeszti. Közinkbe sem ereszti. Jaj, hát szegény nemzetünket Miképp mellyeszti!
Jaj, országunk, jószágunk, De főképpen mi magunk Mint nyavalygunk; Az idegen nemzetségnek Rabjai vagyunk. Jaj, naponként mind elfogyunk, Jót ne is várjunk, Kívánjunk, Mert hatalmas, diadalmas Nemzet van rajtunk. Jaj, meg kell halnunk, Meg nem maradunk, Nagy ellenség közt vagyunk, Bizony méltán ezek miatt Kesergünk, sírunk.
Országunknak, magunknak, Jaj minden maradékinknak! Mindazoknak, Kik e földön nagy ínségben Így nyomorkodnak. Özvegyek panaszolkodnak, Árvák zokognak; Magoknak Siralommal ártatlanok Halált okoznak, Úgy siránkoznak És fohászkodnak. Bánatjok nem apadnak, Mert hazánkbul az ínségek El nem távoznak.
Tenger rajtunk a fegyver, Mert a német rajtunk hever, S igen ver. Mutogatja magát mint egy Híres gavallér, Nemzetünket hajtó pillér. Nem szán, mint hóhér. Akit ér, Addig veri, meddig neki Mindent nem ígér. Látod mely kövér, Bőrében sem fér, De mégis mind többet kér, Alig vagyon országunkban Miatta kenyér.
Nézz reánk, Úr, a mennybül! Ments meg, kérünk, minket ily csúf Ellenségtül, Ki a híres magyaroknak Vérébül épül. Ne hagyd ily dühös ínségtül Rút ellenségtül, Némettül Gyaláztatni, mocskoltatni Az írigyektül. Ily dölyfös néptül, Kínzó eszköztül, Megfosztatni nevétül, Mindenkoron győzedelmes Dicsőségéül!
Kiállott Rákóczi A munkácsi sánczra, Reá támaszkodák Pántos pallosára. Reá támaszkodék Pántos pallosára, - Reá vivalkodék Az rézdobosára:
"Dobosom, dobosom, Udvari dobosom! Most néked megmondom: Ne azt verd, hogy Mars, mars!... De azt verd, hogy: Rajta! Ördög nyúzza anyádat - Ne úgy verjed dobodat! Ne úgy verjed, mint eddig: Isten tudja, hogy lesz,mint? Hanem úgy verd: Rajta! Rajta, rajta, rajta!
Úgy verd: a föld rengjen, Ég is visszazengjen, A ki él, meghallja, -. Sőt azt is, ki halva Fekszik, felriaszsza: Rajta, rajta, rajta! Én hires vezérim: Bottyánom, Bercsényim, Pekrym, Bezerédy, Kik vagytok vitézim: Rajta, rajta, rajta - Utolsó nagy harcra!"
- Halálos nehéz köd Mindent búsan béföd; Jobb is, ha nem látja: Mert csak szive fájna - Tán meg is szakadna... Dobos már dobolhat, Rákóczi únszolhat: Rajta, rajta, rajta!... A tábor, a tábor Zászlóit lehajtja A majthényi páston, - Szegény kurucz tábor... Hajh, Károlyi Sándor!
"Hajh, Károlyi Sándor, Károlyi Sándorom! Hová lött, hová lött Az én szép táborom? Most rejá kérdelek: Felelj meg érette! Kénszerítlek letött Hétszeres hítedre; Valld bé, ne is tagadd: Eladtad jó urad!
- Úgy lészen még dolgod Néked, mint Júdásnak; Bosszút áll, nem hagyja, Igaz maradékja Hív esze Tamásnak Nagy Bóné Andrásnak, Meglásd csak, meglásd csak!
"Nem kérem én az országom. Inkább világgá bújdosom. Úgy is tudom már: El köll mennem már!... Kovácsom, kovácsom, Udvari kovácsom! Fordítsd meg a patkót Hódos paripámon, Az elejét hátra, Ne fordúljon vissza! Úgy sem jövök vissza Szép Magyarországra!
"Két országom, népem, Vitéz magyar, székely, Az Isten megáldjon! Patak, istenhozzád. - Német már a gazdád! Isten hozzád Munkács: Engem többé nem látsz, Legkedvesebb várom!... Én édes hazámot, Szép Magyarországom Már többé nem látom, - Már többé nem látom."
"Eljön még az idő, Szegény Magyarország - Megátkozod te még E keserves órát!... Idegen nemzetnek BE súlyos a járma! Régi vezérének - Tulajdon vérének - Sírva néz utána, Sírva néz utána...
"Szeret Magyarország, Óhajt Erdélyország, S hóltig szán, hóltig bán, - Még a gyermekök is Tudom, visszakíván! Mikor rég elmentem: Visszasóhajtatok! Mikor rég meghóltam, Akkor is sirattok. Haló prombúl is Feltámasztanátok, - Összeszednétek még Porhanyó csontimot!..."
"A merre a tenger zúg, A merre a szél jár, Csillag lehanyatlik, - Ott nyugszom meg én már."
- Beh szomorún szól a Rákóczi rézdobja, Nem mondja már: Rajta! Rajta, rajta, rajta!... Hanem azt dobolja, Messzéről zokogja: "Szülőföldem, bölcsőm, Te bús Magyarország! Immár istenhozzád, Immár istenhozzád!"
Tűz-víz között megütközött kis Magyarország,
Véromlásra s hervadásra jutott szép virág:
Jaj mire jutál,
Hogy el nem futál!
Kívül-belöl mingy egy asszú ág.
Ki szánja, ki bánja, ki neveti bajodat?
Ki rontja, ki tartja privilégiumodat?
Nem látod
S nem tudod,
Hogy kell hinni s kire bízni Szabadságodat.
Tápláltad s hízlaltad árulódat, bajodra,
Vétettél, mert vertél vasat saját lábodra,
Ódd magad,
Mert megládd,
Hogy fiaid - árulóid visznek rabságra.
De ne félj, hitben élj, bízd istenre dolgodat!
Elhidd, bár órát vár, megsegíti bajodat.
S végtére
- Későre !-
Mind elveszti, megemészti árulóidat.
(1670)
Lovastól, nyergestől, egy nyargalt szolgástól.
Szolgámnak a neve Hányd-el-vesd-el Gyurka,
Magamnak a neve: bujdosó katona.
Nem vétettem semmit, az ég bizonyságom:
Még sincs maradásom, köztetek lakásom...
Szegény árva fejem nincs hova hajtanom -
Szegény árva fejem nincs hova hajtanom.
Elment az én uram idegen országra:
Levelet íratott, hogy menjek utána.
Elment az én uram a török táborra,
Bizony meggyászolom fekete bársonyba.
Délig feketébe - délután veresbe,
Hajnalkor pediglen öltözöm fegyverbe...
Ülök paripára - jó lovam hátára,
Úgy megyek utána nagy Törökországba.
(1690 táján)
Nimród árnyékábul
Dicsőség házábul
Származott fényes világ,
Kit az irigységnek
S eleven férgeknek
Mérges foga most is rág:
Mi dolgod, hogy így élsz,
Rettegsz s haláltól félsz
S véred felljebb hogy nem hág?
Ó szegény magyar vég,
A félsz hozzád hogy fér
S mért vagy íly engedelmes?
Kardod megtompult
Lovad megbénult,
Vagy hogy csak késedelmes?
Vagy alszol s nem érzed,
Hogy dolgod veszedelmes?
Idegen nemzetek
Sok hamis hitinek,
Álnok ajánlásának
Tettető képzéssel
S csalárd esküvéssel
Teljes fogadásának
Hiven, ládd mint jártál!
Kit soha nem vártál -
Rabja lől Ausztriának.
Te saját földedben,
Szép örökségedben
- Mi nem lehet lakásod -
Étked is keserves;
Siralmas, nem kedves
Házadtól távozásod:
Fojtogat idegen
Helyen, immár régen
Szomorú bujdosásod.
Nem tudod, meddig élsz,
Nyavalyátul is félsz -
Nehéz betegeskedni,
Hol sem szép társadnak
Sem hív barátodnak
Nem szabad hozzád látni.
Ott pedig hol szánnák
Bajodat, kénodat
Csak hírét sem hallani.
Ily szörnyű romlásra,
Végső pusztulásra
Jutottál, édes vérem!
Melyből hogy te felkelj
És vígan énekelj,
Tán soha nem érem.
Szabadulásodért
S talpra állásodért
Az istent holtig kérem.
(1671)
Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyodban,
Avvagy vígan táncolsz szabad kúriádban,
Sipoltatod magad kárpitos házodban.
Nyájosságod után mensz az vadászásra,
Jóakaróiddal meg más mulatságra,
Természeted szerént az jó társoságra,
Gondolod, majd juthatsz előbbi vígságra.
Ne higgy, mert igen megtréfál az remínség!
Más nótát fúj néked idegen nemzetség!
Nézd el csak, mint regnál rajtad az németség,
Már a te országod, életed is kétség.
Az akcíza után a repartíció;
Bészálla tehozzád az kontribúció,
Mely is te népednek nagy konturbáció,
Kit nem orvosolhat rektifikáció.
Megkérték s megkérik tűled az porciót,
Vármegyékre osztják számtolan sok adót,
Megnézik házadnál te kincses ládádat,
Elvonják alúlad paplanyos agyodat.
Szabadságod ellen házodban is beszáll,
Úri módon, bízvást énekölve sétál,
Te nemes fejedre tűle sok huncfut száll,
Azt mondja:házodtul máshova távozzál.
Hol van országodnak öröme s vígsága,
Hol szép regulája, privilégioma?
Hol tündöklő napja, ragyogó csillaga?
Eltüntenek - vagyunk idegenek rabja.
Mást nem parancsolhatsz, mert nagy a te rabságod,
Miként fújják, néked csak úgy köll táncolnod;
Idegen nemzetre szállott szép országod,
Tűled elvétetett aranyszabadságod.
Ez egyníhány versek Magyarország dolgát
Mutatják és írják nagy nyomorúságát,
Mert ő elvesztette régi igazságát,
Jó Mátyás királynak drága szabadságát.
Az ezerhatszázban és kilencvenhétben,
Az pünkösd havának második hetiben
Írám ez verseket szomorú szívemben,
Az Magyarországban való nagy ínségben.
(1697)
S alatta ez a sor írás van:
"A minoriták temploma
Konstantinápoly városában".
Nem készítette művész tolla;
Egy útas, ott lenn vándorolva,
Dilettáns kézzel rajzolá.
Miért rázza mégis föl lelkem?
Mért nézek áhitattal tetlen
És elfogódva rá?
E tájon, ennyi hervadás -,
És ennyi pusztulással szembe,
Hol mindenről lerí a gyász
E galatai sárba', szennybe',
E szűk hajlékban, amely ott áll,
És látszik, szintén megkopott már
A szélnek ostromaiban:
Szegényes nyughelyére téve,
Idestova százhetven éve
A föld alatt Rákóczi van.
Ki hosszú sóvárgás között
A Márványtenger partja mellett
Olyan soká volt számüzött:
Ím halva sem talált kegyelmet.
Van feledés százféle bűnre,
De amit ő művelt, az íme
Még egyre fáj, még egyre bánt:
Törvényben van rebellis volta
És az élőkre és a holtra
Áll az ítélet egyaránt.
Rákóczi! ezt remélted-e,
Midőn a rodostói házban
Múlt éveid története
Elédbe rajzott látomásban?
Midőn elmédbe' végig futván
Élted viszontagos útján,
Tűnödve megkérdéd magad:
A nép, amelynek szíved szolgált,
Nevednek is emel-e oltárt,
Amelynek lángja égbe hat?
Oh hős! Láttad magad talán
Tizenkét esztendős korodba'
A Zrinyi lánya oldalán
A harc golyói közt forogva:
Hogy a munkácsi vár tövébe'
Caprara immár harmad éve
Rátok szegezte ágyuját,
S te fent az ostromlókat nézed
És fegyverüknek dörrenését
Büzskén, mosolyogva hallgatád.
S eszedbe jutott az éj,
Amelyben nász-szobádra csaptak,
S ott hagyva nődet, ifju férj,
Elmentél Bécsujhelyre rabnak.
Hogy' néztél büszke méltósággal
Farkasszemet a vészbirákkal,
Nem féve a halált,
És árulással összeróva
Hogy' állt számodra a bitófa,
De minhiába állt.
S aztán harc! Félistenül
Hol a hazában megjelentél,
Ezernyi nép hogy' vett körül.
Egy szóddal szereget hogy' teremtél!
S amikor nőttek a veszélyek,
Hogy' nőttek vélök a vezérek:
Bercsényi, Bottyán... mindegyik!
Hogy' mentek tűzbe, érted küzdve,
Váraknak füstje, falvak üszke
Hányszor jelölte lépteik!
S a nyolcesztendős viadalt
Hogy gondolatban átalélted:
Tán elzümmögted azt a dalt,
Mely annyit lelkesíte érted.
S tán azt képzelted, évek múlva
Török vizek felé vonúlva
Jön egy magyar csapat,
És dísszel, fénnyel, diadallal
Hazakíséri majd e dallal
A te hült hamvadat!
Oh nagyságos fejedelem!
Hijába hitted, mindhijába!
Aludj a régi jó helyen
És mitse várj múltad dijába!
Hisz oly régen alszol ottan!
Megszokhattál már kis zugodban:
Ne véld, hogy elviszünk!
Hogy elmegyünk majd díszmenetbe',
Hogy itthon léssz majd eltemetve,
Szegény rebellisünk!
(1903)
Az ellenség téged mikép
Szaggat és tép!
Mire jutott állapotod,
Romlandó cserép.
Mint egy kedves eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!
De a Sasnak körme között
Fonnyadsz mint a lép.
Szegény magyar nép,
Mikor lész már ép?
Megromlottál, mint cserép.
Jaj, hát szegény magyar nemzet
Jóra mikor lép?
Jaj, Rákóczi, Bercsényi
Magyarok híres vezéri,
Bezerédi!
Hová lettek magyar népnek
Vitéz vezéri,
Nemzetünknek hírszerzői,
Fényes csillagi,
Ocskai?
Az ellenség mindenfelől
Őket emíszti,
Űzi, kergeti,
Búval epeszti.
Közinkbe sem ereszti.
Jaj, hát szegény nemzetünket
Miképp mellyeszti!
Jaj, országunk, jószágunk,
De főképpen mi magunk
Mint nyavalygunk;
Az idegen nemzetségnek
Rabjai vagyunk.
Jaj, naponként mind elfogyunk,
Jót ne is várjunk,
Kívánjunk,
Mert hatalmas, diadalmas
Nemzet van rajtunk.
Jaj, meg kell halnunk,
Meg nem maradunk,
Nagy ellenség közt vagyunk,
Bizony méltán ezek miatt
Kesergünk, sírunk.
Országunknak, magunknak,
Jaj minden maradékinknak!
Mindazoknak,
Kik e földön nagy ínségben
Így nyomorkodnak.
Özvegyek panaszolkodnak,
Árvák zokognak;
Magoknak
Siralommal ártatlanok
Halált okoznak,
Úgy siránkoznak
És fohászkodnak.
Bánatjok nem apadnak,
Mert hazánkbul az ínségek
El nem távoznak.
Tenger rajtunk a fegyver,
Mert a német rajtunk hever,
S igen ver.
Mutogatja magát mint egy
Híres gavallér,
Nemzetünket hajtó pillér.
Nem szán, mint hóhér.
Akit ér,
Addig veri, meddig neki
Mindent nem ígér.
Látod mely kövér,
Bőrében sem fér,
De mégis mind többet kér,
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.
Nézz reánk, Úr, a mennybül!
Ments meg, kérünk, minket ily csúf
Ellenségtül,
Ki a híres magyaroknak
Vérébül épül.
Ne hagyd ily dühös ínségtül
Rút ellenségtül,
Némettül
Gyaláztatni, mocskoltatni
Az írigyektül.
Ily dölyfös néptül,
Kínzó eszköztül,
Megfosztatni nevétül,
Mindenkoron győzedelmes
Dicsőségéül!
Most élem gyöngy életem,
Balogh Ádám a nevem,
Ha vitéz vagy jer velem!
Fakó lovam, a Murza
Lajta vizét átússza
Császárt hogyha megkapom
Bécs várába ugratom.
Sándor Ferkó, sógorom,
Adja ide a borom!
Harc után, ha szomjazom,
az áldomást megiszom.
Zsindelyesi eszterház,
Ég a város, ég a ház.
nem is egy ház, háromszáz,
mert a kuruc ott tanyáz.
be megsötétedett ti fényes napotok!
Ó, gonosz szerencse, ó, keserves óra!...
Trincsini mezőnek vérrel borítója.
Sok ezren borultak ott önnönvérekben,
mások tántorodtak régi hívségekben.
Labanc már Ocskai; sok vitéz hadnagyi
átkozva siratják az ő labancságát:
verje meg az isten állhatatlanságát!
Kemény Beleznai, serény Jávorkával,
ama Bornemissza, híres Rácz Miskával
esksznek Újvárban egymásnak kezére,
erős esküvéssel Ocskai vesztére:
"Bátor vérontásom - történjék halálom,
álnok árulónak bosszúját megállom,
álnok árulónak bosszúját megállom!"
S nyárnak hévségében - ősz sűrű ködében
kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben.
Beleznai kétszáz labancát levágja -
Pilátushoz küldi őköt vacsorára.
Bornemissza véle gyakran kergetődzik,
Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik...
Jávorka pediglen paraszti ruhában -
egynihány vitézzel csak bétör házában.
"Héj, Ocskai László! a nagy tobzódástúl
kelj föl immár, érted elgyöttünk Újvárbúl!...
Vérünk árulója, most add meg magadot!"
- Fölkele Ocskai; de fegyvert ragadott...
Kiverik kezébűl, s úgy homlokon vágják -
vér elborította mind a két orcáját.
Viszik már, viszik már, kötve paripára,
nyargalton-nyargalvást - viszik már Újvárba.
Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott:
"Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!"
Hadiszék bírái ott egybegyülének,
hitiszegő felett őkl széket ülének.
Írjátok furérok, írjad sereg-diák -
vérveres téntával a nagy szentenciát:
"Világ példájára feje elüttessék,
várnak bástyájára karóba tüzessék.
Hadd lássák mindenek: az lator mint jára,
ki megszegvén hitit, támadt hazájára!"
- Mikor rézdobokat megütték a vártán,
mikoron a sípot megfújták a bástyán:
akkor az piarcon álltak mind fegyverben,
kihozák Ocskait, vasakkal terhelten.
Ott felzöndülének vitézek, hogy látták:
"Öld meg az árulót! Hozzá!..." - azt kiálták,
S ha fejét nagyhamar hóhér el nem csapja:
testét vitézlő rend ízekké szaggatja!
Föltüzék az fejét a bástya fokára,
amely néz Nyitrára, egy nagy árbocfára.
Nagy fekete hollók sűrűn szálldosának -
s ott környül kerengvén, ekkép károgának:
"Ká, kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak;
ilyen nagy vitéznek - lenni árulónak!
De nem kár, hazáját, vérit eladónak
szemeit kivájni, fekete hollónak!"
- Már Ocskai László másoknak nagy példa:
gonosz árulóknak így lészen halála!
Lelkeket világon szélvészek kergetik -
azután pokloknak lángjára vettetik.
- Ezt szörzék Újvárban, ezerhétszáztízben...
Szegény magyarokat segítse az Isten!
nagy hegyeknek ormán,
Fújdogál a hideg szél,
fújdogál a hideg szél.
Zöld erdő harmatát,
piros csizmám nyomát,
Hóval lepi be a tél,
hóval lepi be a tél…”
A munkácsi sánczra,
Reá támaszkodák
Pántos pallosára.
Reá támaszkodék
Pántos pallosára, -
Reá vivalkodék
Az rézdobosára:
"Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom!
Most néked megmondom:
Ne azt verd, hogy Mars, mars!...
De azt verd, hogy: Rajta!
Ördög nyúzza anyádat -
Ne úgy verjed dobodat!
Ne úgy verjed, mint eddig:
Isten tudja, hogy lesz,mint?
Hanem úgy verd: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!
Úgy verd: a föld rengjen,
Ég is visszazengjen,
A ki él, meghallja, -.
Sőt azt is, ki halva
Fekszik, felriaszsza:
Rajta, rajta, rajta!
Én hires vezérim:
Bottyánom, Bercsényim,
Pekrym, Bezerédy,
Kik vagytok vitézim:
Rajta, rajta, rajta -
Utolsó nagy harcra!"
- Halálos nehéz köd
Mindent búsan béföd;
Jobb is, ha nem látja:
Mert csak szive fájna -
Tán meg is szakadna...
Dobos már dobolhat,
Rákóczi únszolhat:
Rajta, rajta, rajta!...
A tábor, a tábor
Zászlóit lehajtja
A majthényi páston, -
Szegény kurucz tábor...
Hajh, Károlyi Sándor!
"Hajh, Károlyi Sándor,
Károlyi Sándorom!
Hová lött, hová lött
Az én szép táborom?
Most rejá kérdelek:
Felelj meg érette!
Kénszerítlek letött
Hétszeres hítedre;
Valld bé, ne is tagadd:
Eladtad jó urad!
- Úgy lészen még dolgod
Néked, mint Júdásnak;
Bosszút áll, nem hagyja,
Igaz maradékja
Hív esze Tamásnak
Nagy Bóné Andrásnak,
Meglásd csak, meglásd csak!
"Nem kérem én az országom.
Inkább világgá bújdosom.
Úgy is tudom már:
El köll mennem már!...
Kovácsom, kovácsom,
Udvari kovácsom!
Fordítsd meg a patkót
Hódos paripámon,
Az elejét hátra,
Ne fordúljon vissza!
Úgy sem jövök vissza
Szép Magyarországra!
"Két országom, népem,
Vitéz magyar, székely,
Az Isten megáldjon!
Patak, istenhozzád. -
Német már a gazdád!
Isten hozzád Munkács:
Engem többé nem látsz,
Legkedvesebb várom!...
Én édes hazámot,
Szép Magyarországom
Már többé nem látom, -
Már többé nem látom."
"Eljön még az idő,
Szegény Magyarország -
Megátkozod te még
E keserves órát!...
Idegen nemzetnek
BE súlyos a járma!
Régi vezérének
- Tulajdon vérének -
Sírva néz utána,
Sírva néz utána...
"Szeret Magyarország,
Óhajt Erdélyország,
S hóltig szán, hóltig bán, -
Még a gyermekök is
Tudom, visszakíván!
Mikor rég elmentem:
Visszasóhajtatok!
Mikor rég meghóltam,
Akkor is sirattok.
Haló prombúl is
Feltámasztanátok, -
Összeszednétek még
Porhanyó csontimot!..."
"A merre a tenger zúg,
A merre a szél jár,
Csillag lehanyatlik, -
Ott nyugszom meg én már."
- Beh szomorún szól a
Rákóczi rézdobja,
Nem mondja már: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!...
Hanem azt dobolja,
Messzéről zokogja:
"Szülőföldem, bölcsőm,
Te bús Magyarország!
Immár istenhozzád,
Immár istenhozzád!"