Tí, kiket a harcnak mezején szemlélek örömmel: Tí, kikben még régi magyar vér, s félni tudatlan Lélek van, honnyunk jelesebb védői, huszárok! Tí vagytok, kiket Ozmánnak vad népe remegve Néz; kik előtt megvonja magát a durva negédség. Érzékeny lelkek! míg Músám zengi vitézi Lángotokat, harchoz készűljetek! Oh! ha ijeszthet, S rettenthet nevetek, mis nem fog tenni hatalmas Karjaitokba szokott fegvertek? – Rajta vitézek!
Bérczről visszanéz a vándor, Vígan int kies hazája, Ott mosolyg a róna táj: De a messze távozónak Szíve vérzik, szíve fáj; Zeng felé a búcsuszó: "Isten hozzád, bújdosó!"
Bércz alatt áll völgyek árnyán, Csak felhőket lát honából, Elmerűlt a róna táj: Ámde búja nem maradt el, Szíve gyászol, szíve fáj; Zeng felé a távol szó: "Isten hozzád, bújdosó!"
Bércz és völgy is elmaradtak, Felhőt sem lát már honából, Ábrándkép a róna táj: Búja mint az ég kíséri, Szíve vérzik, szíve fáj; Mély keservvel zeng szava: "Isten hozzád, szép haza!" ─
Múlnak évek, fürte ősz már, Elfeledte rég hazája: Ám a kedves róna táj Sírig képben él előtte, Szíve gyászol, szíve fáj, S a halónak vég szava: "Isten hozzád, szép haza!"
Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám! Miattad vérzem én.
Miattad zeng panaszt S örök bút énekem: Sötét felhőd alatt Ez élet gyász nekem.
Oly sok küzdés után Örvény s hullám közűl Segélni part felé Egy csillag sem derűl.
Ki szívet alkotál, S belé érzelmeket, Szeretni lángolón Hazát és nemzetet; Kinek hatalma szab Törvényeket, határt! Oh népek Istene! Küldj egy reménysugárt.
Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim a bánatim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek; Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Nem mint Helvétia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérceid, S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Virág mit ér, mit ér a bérc nekem? Hazát kíván, hazáért ver szívem.
Az ég egy kincset ád minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar! S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar; Hallgatva áll a tér, szívünk szorul, S egy könny beszél hazánk nagyságirul.
S egy könny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett; Régen szétdönté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön Kalászai, erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kunhalom, De áll a tér s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának Nagy tükörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen; Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könnyeid között, Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, El még a sír felett is egy remény.
És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltűnt ismert bérczid kék határa, S tovább siet vándorló gyermeked Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Háromszáz évig várt rád nemzeted - Nemrég jövél s több század életed. Atyád a nép volt, nevelőd a vész, Vész karja a legjobb baráti kéz. Véres pallos függ álmaid felett, De egy nemzet, ki őrzi éltedet. Szónok, kitől zsarnok vére fagy, Rákóczy égből kitört lelke vagy. Hullám, mit vértenger felvetett, Hogy elmeritsd, vagy vidd fel népedet.
Mi a szabadság? Isten szép ege S lelked e kinyilt égnek gyermeke. Börtönbe láttad első sugarát, Rabtársul ott találtad a hazát. S e két rabtestvér szenvedése nagy - Sok százados fájdalmak ajka vagy, Szellő, patak, villám, tenger vihar, Hogy sir a lélek, sir rá a magyar.
Beszélj, beszélj, e nemzet téged ért, Ad életet, vért minden hangodért. Előre új Washington! ez neved, Vidd a szabad világba nemzeted, Kezedben van minden nép zászlaja, Utánad megy, mint árnyad a haza. Törd őssze a zsarnokság láncait, Emeld fel a népnek szent trónjait; Teremts egy új kort, új hazát nékünk - Te benned lesz halhatatlan nemzetünk.
Ha lesz egy nap, hol millió szemek Mint egy szívből egy könyt ejtenek, Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk, Hisz életed örökké kell nekünk - Emléked egy hazának fénye lesz, Soká mondjuk: Kossuthnak lelke ez!
A durva láncok s tömlöcök a nemes
És fényes erkölcsöt homályba
Rejtik ugyan, de le nem gyalázzák.
Míg bűntelen tűrsz: fennmarad érdemed,
S való örömmel tartja reményedet.
"De a hazáért" szép dücsőség;
Csak ne fakadj alacsony panaszra.
Tí, kikben még régi magyar vér, s félni tudatlan
Lélek van, honnyunk jelesebb védői, huszárok!
Tí vagytok, kiket Ozmánnak vad népe remegve
Néz; kik előtt megvonja magát a durva negédség.
Érzékeny lelkek! míg Músám zengi vitézi
Lángotokat, harchoz készűljetek! Oh! ha ijeszthet,
S rettenthet nevetek, mis nem fog tenni hatalmas
Karjaitokba szokott fegvertek? – Rajta vitézek!
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
Vígan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szíve vérzik, szíve fáj;
Zeng felé a búcsuszó:
"Isten hozzád, bújdosó!"
Bércz alatt áll völgyek árnyán,
Csak felhőket lát honából,
Elmerűlt a róna táj:
Ámde búja nem maradt el,
Szíve gyászol, szíve fáj;
Zeng felé a távol szó:
"Isten hozzád, bújdosó!"
Bércz és völgy is elmaradtak,
Felhőt sem lát már honából,
Ábrándkép a róna táj:
Búja mint az ég kíséri,
Szíve vérzik, szíve fáj;
Mély keservvel zeng szava:
"Isten hozzád, szép haza!" ─
Múlnak évek, fürte ősz már,
Elfeledte rég hazája:
Ám a kedves róna táj
Sírig képben él előtte,
Szíve gyászol, szíve fáj,
S a halónak vég szava:
"Isten hozzád, szép haza!"
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.
Miattad zeng panaszt
S örök bút énekem:
Sötét felhőd alatt
Ez élet gyász nekem.
Oly sok küzdés után
Örvény s hullám közűl
Segélni part felé
Egy csillag sem derűl.
Ki szívet alkotál,
S belé érzelmeket,
Szeretni lángolón
Hazát és nemzetet;
Kinek hatalma szab
Törvényeket, határt!
Oh népek Istene!
Küldj egy reménysugárt.
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek-reményim a bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérceid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bérc nekem?
Hazát kíván, hazáért ver szívem.
Az ég egy kincset ád minden hazának
S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szól a francia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom:
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah, régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szívünk szorul,
S egy könny beszél hazánk nagyságirul.
S egy könny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén,
S ráírva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfivér-özön.
Nincs kő határán, nincsen kunhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könnyeid között,
Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,
El még a sír felett is egy remény.
És most isten veled, talán sokára,
Örökre tán, hazám, isten veled!
Rég eltűnt ismert bérczid kék határa,
S tovább siet vándorló gyermeked
Ha visszatérek, boldogúlva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
Hajnalát az évnek,
Percihez még percet adván
A hon életének.
Vigasság jő tán bajunkra,
Száll szívünkben az új hit,
És betölti szebb jövendő
Annyi hű reményit.
Messziről, mint távol Isten,
- Rab szívünk regéje -
Elközelget a szabadság
Testté vált igéje.
Hozd el, új év, a magyarnak
Rég epedt hazáját,
Szentesítsd egy átok ellen
Nemzetét, királyát.
Adj kenyért a föld népének
Boldog új észtendő!
És szabad hazát szívének,
Szent titkú jövendő!
Hogy legyen víg a magyar hon,
Őseink vér örökje,
Földje többé külhatalmak
Jármait ne nyögje!
(1837)
Nemrég jövél s több század életed.
Atyád a nép volt, nevelőd a vész,
Vész karja a legjobb baráti kéz.
Véres pallos függ álmaid felett,
De egy nemzet, ki őrzi éltedet.
Szónok, kitől zsarnok vére fagy,
Rákóczy égből kitört lelke vagy.
Hullám, mit vértenger felvetett,
Hogy elmeritsd, vagy vidd fel népedet.
Mi a szabadság? Isten szép ege
S lelked e kinyilt égnek gyermeke.
Börtönbe láttad első sugarát,
Rabtársul ott találtad a hazát.
S e két rabtestvér szenvedése nagy -
Sok százados fájdalmak ajka vagy,
Szellő, patak, villám, tenger vihar,
Hogy sir a lélek, sir rá a magyar.
Beszélj, beszélj, e nemzet téged ért,
Ad életet, vért minden hangodért.
Előre új Washington! ez neved,
Vidd a szabad világba nemzeted,
Kezedben van minden nép zászlaja,
Utánad megy, mint árnyad a haza.
Törd őssze a zsarnokság láncait,
Emeld fel a népnek szent trónjait;
Teremts egy új kort, új hazát nékünk -
Te benned lesz halhatatlan nemzetünk.
Ha lesz egy nap, hol millió szemek
Mint egy szívből egy könyt ejtenek,
Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk,
Hisz életed örökké kell nekünk -
Emléked egy hazának fénye lesz,
Soká mondjuk: Kossuthnak lelke ez!
(1847)
Meglátlak-e valahára?
Ahol állok, ahol megyek,
mindenkor csak feléd nézek.
Ha madár jön, tőle kérdem,
Virulsz-e még, szülőföldem?
Azt kérdezem a felhőktül,
Azt a susogó szellőktül.
De azok nem vigasztalnak,
Bús szívemmel árván hagynak:
Árván élek bús szívemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.
Kisded hajlék, hol születtem,
hej, tőled be távol estem!
Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.