Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bõséggel, Nyújts feléje védõ kart, Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendõt, Megbûnhõdte már e nép A múltat s jövendõt!
Õseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hõs magzatjai Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szõlõvesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bûneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villamidat Dörgõ fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktõl rabigát Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Gyõzedelmi ének! Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág, és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger felette.
Vár állott, most kõhalom; Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak vérébõl, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hõ szemébõl!
Szánd meg, isten, a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védõ kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendõt, Megbûnhõdte már e nép A múltat s jövendõt!
Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék, Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt. S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben, Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.
Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemben csorga szent földére, Mely nevével hév szerelmet gyújt; S messze képét bújdosó magzatja, Még Kalypso keblén is siratja, S kart feléje búsan vágyva nyújt? Itt van a hon, ah nem mint a régi, Pusztaságban nyúlnak el vidéki, Többé nem győzelmek honja már; Elhamvadt a magzat hő szerelme, Nincs magasra vívó szenvedelme, Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bérc, és a vár fölette, Szondi melynek sáncait védlette, Tékozolva híven életét; Honnan a hír felszáll, s arculatja Lángsugárit távol ragyogtatja, S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölette, Mely a hőst és hírét eltemette, Bús feledség hamván, s néma hant; Völgyben űl a gyáva kor s határa Szűk köréből őse saslakára Szédeleg ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt; S szenvedett bár, s bajról bajra hága, Hervadatlan volt szép ifjusága, A jelenben múlt s jövő virúlt?
Vándor állj meg! korcs volt anyja vére, Más faj állott a kihúnyt helyére, Gyönge fővel, romlott, szívtelen; A dicső nép, mely tanúlt izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen.
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét. A méreg ég, és ömlik mély sebére, S ő védtelen küzd egyedűl, Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére, Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak, Mellén kiket táplál vala; S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Önnépe nem lesz védfala? Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az út, S ti védfalat körűle nem vonátok; Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat! Te rendelél áldást neki: S a vad csoport, mely rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki. Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; S míg hamvokon majd átok űl, Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja Szülötti bűnein leszáll; Szelíd sugárit többé nem nyugtatja Az ősz apák sírhalminál. És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblü nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan ul, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenul. Bilincse ekkép szóla hozzá: „Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem, Belolem, aki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom... szörnyüség! Szégyennek és haragnak pirja A rozsda, amely rajtam áll. Csörgess ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.”
Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak cifra ragyogó játékszert, Bibor karszéket, s koronát csináltak, S rányomták ezt egy fajankó fejére, S felülteték e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül, Azt gondolják a kábító magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondol többé gyermekjátékával. Le hát a biborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is vele gördül.
Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piacán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára; Igen, maholnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni, Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bõséggel,
Nyújts feléje védõ kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbûnhõdte már e nép
A múltat s jövendõt!
Õseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hõs magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szõlõvesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bûneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgõ fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktõl rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Gyõzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.
Vár állott, most kõhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak vérébõl,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hõ szemébõl!
Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védõ kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbûnhõdte már e nép
A múltat s jövendõt!
Hullámit ittam s keblem emelkedett,
Könny forrt szememben, s érzeményim
Szívem alatt tüzesedve vívtak!
Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékainak gyönge fuvallatit,
Az égi szellem fürteim közt,
S arcom előtt suhogott csapongván.
Hajh, látom őket sátoraik közűl
A népesűlő térre tolongani,
Buzgó kebelt látok hazámért,
S lángszemeket dagadó könyekkel!
"Fegyverre, jőn az ellen erős hada."
S ím villog a kard, s tárogató riad,
A büszke ló szökdell, nyihog, fúv,
A lovag űl diadalmi tűzzel.
És nem kerűlnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
Néked, tenéked szent szabadság
Áldozik a nemesen kifolyt vér!
Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk fölett,
S teremj magodból szép csemetét nékünk!
Ah, szélveszek közt nyert honunkat
Rút puhaság özönébe fojtjuk!
Habzik borunk a tág kehely öble közt,
Tolongva zúgunk táncpaloták felé,
S förtéztetett lyány karja közzé
Szórja vadúl erejét az ifjú.
Romlasz magyar nép, romladozol hazám,
És lassan őrlő féreg emészt belől,
Ha fog kigyúlni magzatidnak
Szűk kebelökben az égi szikra?
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?
Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
S börtönbe dobták, ottan ul,
És meg-megrázza és átkozza
Bilincsét nagy kegyetlenul.
Bilincse ekkép szóla hozzá:
„Csörgess, de oh ne átkozzál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll!
Ugye nem ismersz? a szabadság
Csatáiban kard voltam én,
S épen talán a te kezedben
Villogtam a vér mezején.
Szerencsétlen te, szerencsétlen
Kardoddal hol találkozál!
Csörgess, ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.
Bilincset vertenek belolem,
Belolem, aki kard valék,
S ki vélem vítt a szabadságért,
Most azt szorítom... szörnyüség!
Szégyennek és haragnak pirja
A rozsda, amely rajtam áll.
Csörgess ifjú, csörgésem átok,
Mely a zsarnok fejére száll.”
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!
Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.
Hazám dicső nagy ősei,
Ti földetrázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire odaér.
Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajjon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld.
Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség! mely jött s távozék,
Hogy századok multával ujra
Lássák fényét a népek s rettegjék?
Midőn a népek gyermekek valának,
Magoknak cifra ragyogó játékszert,
Bibor karszéket, s koronát csináltak,
S rányomták ezt egy fajankó fejére,
S felülteték e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok,
S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül,
Azt gondolják a kábító magasban,
Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
Csalatkozásban éltek, jó királyok,
Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi
Nem gondol többé gyermekjátékával.
Le hát a biborszékekről, királyok,
És fejetekről le a koronával!
Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
Leütjük, s majd a fej is vele gördül.
Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
Párizs piacán lecsapott nyakára,
Első villáma volt a zivatarnak,
Mely rátok készül, s kitör nemsokára;
Igen, maholnap meglesz érkezése,
Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége,
S e rengetegben vadak a királyok,
Kergetjük őket, és fegyvereinket
Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,
S vérökkel fogjuk ezt az égre írni,
Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!
Fogason függ, rozsda marja,
Rozsda marja, nem ragyog.
Én magyar nemes vagyok!
Munkátlanság csak az élet.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!
Jól készítsd, paraszt, az útat,
Mert hisz a te lovad vontat.
Csak nem járhatok gyalog.
Én magyar nemes vagyok!
Tán a tudománynak éljek?
A tudósok mind szegények.
Nem irok, nem olvasok.
Én magyar nemes vagyok!
Van, igaz, egy tudományom,
Ebben párom ritkán látom:
Enni, inni jól tudok.
Én magyar nemes vagyok!
Milyen jó, hogy nem adózok.
Gazdaságom van, de nem sok,
S van adósságom, de sok.
Én magyar nemes vagyok!
Mit törődöm a hazával?
A hazának száz bajával?
Majd elmulnak a bajok.
Én magyar nemes vagyok!
Ősi joggal, ősi házban
Éltemet ha elpipáztam:
Mennybe visznek angyalok.
Én magyar nemes vagyok!