"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan, "Boldog földet adok, víjatok érte ha kell." S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte, S véresen a diadalt végre kivitta magyar. Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
(Részlet Zalán futása I. énekéből) Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik. Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas, Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló: Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától. Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja, És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek; Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól, Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca; Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget; Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak, Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával; Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál, Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél. S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik S a kis partu Maros dagadó hullámait önti, Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként; Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek: Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében: "A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál, S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson? Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog. A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád? Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak. Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte, S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá: Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához, Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben, Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát. Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje A csendes folyamok hullámit nyomni hadával, Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez." Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt, Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett. Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll. Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát, S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben: "A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád, Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak! S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?" Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé. Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe, S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett; A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe, Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé. S áll az azóta kilenc századnak véridején túl; Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek; Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának. Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcs Hadvezetők szabadon választván harcos urokká, Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték. Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas, Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben, Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván. S amint lelkében végigpillanta temérdek Hunnia térségén, láng lett egyszerre szeméből, És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. - Úgy lőn, mint érzé. Tisza boldog partjait és a Nagy Duna mellékét ellepték gyenge fiakkal S hó kebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink, S a bús csendbe merűlt országok puszta határit Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.
Nagy haragú Etelét, dúlóját annyi hadaknak, Százhalom aljában rejti az érdi határ. Istenek ostora ő, eljött büntetni világot; Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.
Isten haragjának én szelleti voltam, Mikor az világot fegyverrel nyargaltam, Vérkataraktákat karddal árasztottam, És mint egy villámás földet megfutottam.
Én vagyok magyarnak legelső királya, Utolsó világrészrül én kihoyója! Én lehetek tehát magyarnak példája, Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.
Monda Lajos, a nagy király: Eredj szolgám, Laczfi Endre, Küldj parancsot, mint a villám, Köss nehéz szablyát övedre: A tatártól nagy veszélyben Forog Moldva, ez a véghely: A tatárra veled menjen Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre, Veszi útját Nagy-Váradnak Kölestermő Kunság földén Jó csatlósi áthaladnak; Várad kövecses utcáin Lovuk acél körme csattog, Messze fénylik a sok fegyver, Messze döng a föld alattok.
Hallja László a templomban, Körösvíznek partja mellett; Visszatér szemébe a fény, Kebelébe a lehellet; Koporsója kőfedelét Nyomja szinte három század: Ideje már egy kevéssé Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszőjére S fogja a nagy csatabárdot, Mellyel egykor napkeleten A pogánynak annyit ártott; Félrebillent koronáját Halántékin igazítja; - Éjféltájban lehetett már, - A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki, a térre, És irányát vészi jobbra, Hol magasan felsötétlik Ércbül öntött lovagszobra; Távolról megérzi a mén, Tombol, nyerít, úgy köszönti, Megrázkódik a nagy ércló S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik, Kapál, nyihog, lángot fúvall; László a nyeregbe zörren S jelt ad éles sarkantyúval; Messze a magas talapról, A kőlábról messze szöktet; Hegyén völgyön viszi a ló A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária És kilenc a Királyhágó; Hallja körme csattogását A vad székely és a csángó: Ám a lovat és lovagját Élő ember nem láthatja; Csudálatos! de csudákat Szül az Isten akaratja.
Három teljes álló napig Vívott a pogánnyal Laczfi; Nem hiányzott a székely szív, De kevés a székely harcfi, Míg a tatár - több mint polyva, Vagy mint a puszták fövénye - Sivalkodik, nyilát szórja, Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi, Már veszélyben a nagy zászló; De fölharsog a kiáltás: "Uram Isten és Szent László!" Mint oroszlán, ví a székely, Megszorítva, nem megtörve... Most a bércen, láthatatlan, Csattog a nagy ércló körme.
Ide, ide, jó vitézek! Gyüjti népét Laczfi Endre; Hát egyszer csak vad futással Bomlik a pogányság rende; Nagy tolongásnak miatta Szinte már a föld is rendül; Sok megállván, mint egy bálvány, Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában A repülő kurta csákány; Sok ki sem mozdul helyéből, Maga rab lesz, lova zsákmány. Foglyul esett a vezér is Atlamos, de gyalázatja (Nehéz sebben vére elfoly) Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi zászló - annyi préda Ritka helyen esik, mint itt. Rabkötélen a tatárság Félelemtül még mind reszket, És vezeklik és ohajtja Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá, - Vala épen László napja - Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja. Összegyűl a tenger néző, Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet:
Nem a székely, nem is Laczfi. Kit Isten soká megtartson, Hanem az a: László! László! Az győzött le minket harcon; A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél, Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő felséges; Korona volt a fejében, Sáraranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám, Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek, Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos - Monda a nép: az Szent László És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle, Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sírboltban Lászlót hiába kereste; Negyed napra, átizzadva Találtatott boldog teste.
Halálos csönded, elhagyott Kelet.
A sátorok elmúltak és a rom
Oly néma, mint kővé vált fájdalom.
A felleg, amely ballag az egen,
Ezer év gyászát hordja vemhesen.
A varjú, mely rebbenve száll tova,
Tán érzi, minek áll ma itt tora?
A nap vezéri sátora, az ég
Aranybíborral, régi volna még
S a csillagok, az örök őrszemek
Az ősi vigyázással fénylenek.
S a szél a régi dalt dúdolja csak
S a jegenyék a vártán állanak,
De jaj, hol van ma ama hét vezér,
Hol egy is, egy csak, aki nem beszél,
De vérét a serlegbe önti és
A néppel együtt győzni, veszni kész.
És hol a nép, amelytől fél Nyugat?
A szeri pusztán kósza eb ugat.
Bagoly huhog a bús rom rejtekén,
Ó szeri eskü: hadd idézlek én!
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.
Egyszerre rózsafénybe tündökölve,
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág himezte a mezők szinét.
Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormány
s már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.
A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
s zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.
Egy nagy fehér omladvány van.
Azt beszéli a nép róla,
Hogy ez nagy temetõ volna.
Nyugosznak ott régi hõsök,
Keresztjük a törpe törzsök. . .
A leomlott négyszög sziklák
Évezredes, titkos kripták.
És a nyugvó hõsök között
Árpád is, az elköltözött,
Ottan fekszik, de nem halva,
Meg nem halva, csupán alva.
Ha a lelkek órája ver,
Eljön paripája, - a pej,
S mint a szellem, olyan halkal,
Árpáddal a hegyre nyargal.
S Árpád vezér oda szállván,
Szétnéz az õ nyert országán,
Nézi, hogy van az õ népe,
Boldogan és itten él-e?
És ha egykor széjjel nézvén,
Nagy bajt látna az õ népén,
Ha valaki egyszer jõne,
Elvenni e hazát tõle:
Akkor Árpád kürtjébe fúj,
Meghallják a sírban alul,
És a sziklák meghasadnak
És vitézi föltámadnak.
Föltámadnak haddal, vésszeI,
Buzogánnyal, kelevézzel,
Kifeni mind nehéz kardját
S a hont újra elfoglalják.
"Boldog földet adok, víjatok érte ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivitta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz
A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak
Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi
Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.
Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,
Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:
Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,
És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak
Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a
Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;
Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben
A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,
Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval
A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;
Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak
Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;
Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,
Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;
Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,
Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának
Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.
S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik
S a kis partu Maros dagadó hullámait önti,
Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;
Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak
Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó
Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek:
Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve
Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében:
"A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál,
S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt
Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most
Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson?
Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek
Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz
Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.
A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád?
Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak.
Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,
S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:
Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához,
Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,
Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.
Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje
A csendes folyamok hullámit nyomni hadával,
Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel
Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez."
Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak
Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt,
Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett.
Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült
Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.
Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,
S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:
"A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,
Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!
S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?"
Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.
Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt
Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most
Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe,
S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;
A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,
Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének
A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
S áll az azóta kilenc századnak véridején túl;
Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek;
Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának.
Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcs
Hadvezetők szabadon választván harcos urokká,
Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték.
Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas,
Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben,
Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván.
S amint lelkében végigpillanta temérdek
Hunnia térségén, láng lett egyszerre szeméből,
És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. -
Úgy lőn, mint érzé. Tisza boldog partjait és a
Nagy Duna mellékét ellepték gyenge fiakkal
S hó kebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink,
S a bús csendbe merűlt országok puszta határit
Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.
Százhalom aljában rejti az érdi határ.
Istenek ostora ő, eljött büntetni világot;
Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.
Mikor az világot fegyverrel nyargaltam,
Vérkataraktákat karddal árasztottam,
És mint egy villámás földet megfutottam.
Én vagyok magyarnak legelső királya,
Utolsó világrészrül én kihoyója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.
Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszőjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti,
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyén völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.
Ide, ide, jó vitézek!
Gyüjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:
Nem a székely, nem is Laczfi.
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.