Ezer év után még nem irtak nyolczszázat Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat, Mikor László király, magyarok királya, Pogány kun hadakkal háborúba szálla.
Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak, Tőle a vizek is mind megáradtanak, A mező sik-vér lett, mint valamely tenger, Sziget benne a sok halomra ölt ember.
Kivel sebje nem birt, az vérbe fúladott, A félig elevent megfojtá a halott. Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba, Egy maradt hirvinni messze Kunországba.
Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag: A magyar vitézek ezeken osztoztak; Osztoztak, lakoztak, nagy vigan valának, Itták áldomását a nehéz csatának.
A király ellenben csöndes sátorában Buzgón imádkozva térdepelt magában, Fényes győzedelmét nem tartá övének, Hálát adva érte Ura-istenének.
De nem hallgatá meg a felséges Isten, Véres háborúkban mikor kedve nincsen, Véres háborúkban, emberáldozatban Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban.
Hiába, hogy a vért szomjas föld feliszsza, Boszúért kiált az az egekre vissza, S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat, Kit a boszuálló Isten meglátogat!
Akkor is elküldte öldöklő angyalát Széles e hazában támaszta döghalált, Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak Hull a fű előtte az éles kaszának.
A vérnek mezején büszhödöző testek Fojtó páráikkal lettek a győztesek, A magyarok pedig omlottak szüntelen, Keserű lett nékik a szép győzödelem.
Minden utcza és ház telve döghalottal, De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan, Másszor a holt-testet hordták a mezőre, Most az élő ember futott oda tőle.
Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze, Hamvából kialutt a barátság tüze, Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi, Elhagyák az apát fölnevelt magzati.
Édes anya, látván hogy ajaka kékül, Sikoltva szaladt el beteg gyermekétűl: De futósabb lőn a halál sárga lába: Elfogá s leverte az anyát futtába.
A reménység is, mely fogytig ki nem fárad, Rövidebbre fogta most a kantárszárat: Másszor az esztendőt hatvanával mérte, Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.
Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája: Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra; – Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb: Mi öröme annak, a ki élve marad? –
II.
A király pedig űlt a földnek porában, Bűnbánatot tartván néma sátorában; Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének, Koronája helyét hamuval hinté meg.
Fenn szóval könyörge. Én uram Istenem! Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen; Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat: Csak népemről vedd le sujtoló karodat.
Igy könyörge László, magyarok királya. Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája: Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek, Mint sirból kijáró halvány kisértetek.
Zúgó mormolásuk hallik már előre, Mintha messzi földről sáskafelleg jőne, Vagy mint, ha föld alól mennydörgést hallani S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!
A hogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma, A király felállott, a népet bevárva; Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni, De mégsem tudá a dolgot mire vélni.
Hiába tolultak a király elébe, Hiába volt mindnek hangos a beszéde, És hiába hallott a király oly sokat: Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.
Végre egy kiállott s telt torokkal szóla: Atyafiak, mondá, halgassunk a szóra, Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége, Nem figyelhet mindre király ő felsége.
Egy a kivánságunk, egy az akaratunk: Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk, Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom, Szóljatok, ha úgy nincs, a hogy előadom.
Helybehagyta a nép és elcsöndesedett, Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett Uram király, László, azt kérdem, tudod-e Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?
Oh jaj! tekints végig széles országodban, Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van: Ide s tova elhull néped egész nyája És vad állatoknak lészesz a királya.
Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot, Azzal meg nem óvod haldokló országod, Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség Csak öregbité a pestis dühöngését.
Mi az oka ennek? ismerjük el végre: A mi bolondságunk és apáink vétke: Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle Ki Szittyaországból kihozott e földre.
Sovány puszták helyett szép országot adott, Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot, Nagy széles folyókat, halat bennök sokat, Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.
De többet akaránk tudni az őseknél: Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél, Rátettük kezünket sok áldozó kőre S új Istennek raktunk templomot belőle.
Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene Nagy haragra gerjedt népének ellene És monda: erőmet rajtok megmutatom, Elsepervén őket, földjük másnak adom.
A mit elmondott, azt meg is cselekedte, A szép kútfejeket mint kiüritette, A folyóvizeknek elszelé futását, Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.
Hiába könyörgünk most az uj Istennek Hogy szakaszsza végét a veszedelemnek: Erősebb a régi, az ősek Istene: Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.
Azért, uram király, kérjük felségedet: Töröld el közűlünk az uj tiszteletet, Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza, Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.
Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni, Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni, És ez egész néped kivánsága pedig, Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.
Igy beszélt az ember, akkor félre álla; Nagy kiáltozás lett utolsó szavára, Ráhagyá a népség, de a kegyes király Felháborodék a pogány beszéd miá.
Összetette kezét, hogy reszketett belé És nagy indulattal az égre emelé, Maga is felnézett; mindenki láthatta, Mert egész fejével őket meghaladta.
És mint szózatot, mely a pusztában kiált, Hallák imádkozni a felséges királyt: „Hatalmas Uristen! seregeknek ura! Haragod e népre ne gerjedjen ujra.
Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát, Inkább orvosold meg elméik vakságát; Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak: Teremts csodát nekik: hisznek mikor látnak.”
Még soká könyörge, mert mozgott a szája Nézvén a magas ég domboru boltjára: Megnyitá azt Isten és látást mutatott, De a mit a király csak maga láthatott.
A nép pedig bámul a kegyes királyra, Hamutól megőszűlt fedetlen hajára, Nézi, nézi hát csak azon veszi észre Hogy világosság száll a király fejére.
Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott, Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott, Térdre hulladoztak és úgy könyörgének A nagyhitű király erős Istenének.
III.
A király, végezve buzgó könyörgését, Vissza sátorába intézte menését, Elvonult a sátor benső rejtekébe, Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel, Szög haját megkente illatos kenettel, Arany koronáját a fejére tette, Aranyos kéziját bal kezébe vette.
És kiment a néphez, és hirdette annak: Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak! Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek: Mert megadta végét a veszedelemnek.
Szóla s ment előre, a csoport követte, Pázsitos szép helyre a népet vezette, Tegzéből nyilat tön a felvont idegre, S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.
Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen, Kézivét koronás feje fölé tartá, – Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyíl meg süvöltött a levegő égben, Mint egy futó csillag tündökölt reptében, Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva, Szigonyáig fúrta hegyes fejét abba.
A király pedig ment fölvenni a nyilat, S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt: Ismeretes fűnek volt az a levele, Melynek a nép száján keresztfű a neve.
S monda László: „Ime gazdag kegyelmében, Fűvet adott Isten csodálatos képen, Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya, S megszűn öldökölni a halál angyala.”
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden, Ismeré azt a nép, szedett abból menten, Szájról szájra terjedt hire a csodának: A sir szélin állók visszafordulának,
Megszállt a halálnak vészes áradása, Régi medre közzé visszatért folyása, Házakban az élők folyvást szaporodtak, Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép is e dolgot megtartá eszében, Hite megerősült igaz Istenében. Nem sovárga többé pogány áldozatra, Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet, A „keresztfű” helyett ada másik nevet: Felragadt az uj név s a fűvet ma is még Szent László fűvének híja a magyar nép.
Idvezlégy boldog Szent István király, Te népednek nemes reménysége, Idvezlégy mi megtérésünknek Bizon doktora és apostola. Idvezlégy minden szentségnek És igazságnak fényes tüköre.
Te miattad hittünk Krisztus Jézusban, Te miattad üdvözülünk és Krisztusban kérünk: Imádj ez a te népedért, Imádj egyházi szolgálókért is, Hogy egy ellenség se légyen Ragadozó ez te néped között. Ámen
...De mint a hófehér galamb Hollóvá nem lészen. Fehérré líljomok között Sem lesz a szerecsen, Úgy tért meg Álmos herceg is Bár négy nagy év után, A nyugtalan szív most is az, Mely volt, baloldalán.
"Bocsánatával megaláz, Kegyelme tőr nekem! Bocsánatát nem kérem én, Kegyelmét megvetem. Vagy én ülök székébe föl, Vagy ő marad király; -Kiált dühében - s akkoron Te jőjj el, oh halál!"
Szól és kezébe tőrt ragad Vitézi kard helyett, Gyilkossá válik át a hős, Ily mélyre sűlyedett! A nap s az éj kitűzve van, Mely a királyt magát, S apjával együtt irtsa ki Egyetlenegy fiát.
"Isten! te láttad és tudod" - Kiált a bús király, S nemes szivében megszakad A türelemfonál - "Isten, te láttad és tudod, Vérét nem szomjazom - De gyilkos ellen éltemet Az égre! megovom!"
"Szemet szemért! fogat fogért! - S parancsa iszonyú! - Apáért bünhődjön apa, Fiúért a fiú!" Szólott a parancsa teljesül, Mint adta, iszonyún: A pártütő gyilkos apán S az ártatlan fiún...
De a bosszúnak percei Korán leperegnek - Vérben nem lelnek enyhülést Magasb, nemesb szivek. A megtorlásnak pallosa Mindig két élre szeg; Vigyázzon aki súlyt vele, Magát ne vágja meg.
S a nagy király órákig ül A vérparancs után, El-eltekint hős napjain, S a vérnap alkonyán. De merre néz, de merre lát, Egy kép csak, amit lát, Kivájt szemekkel véresen Őccsét s vétlen fiát...
PETUR (Bánkhoz) - Panasszát Nem hallod elnyomattatott Hazádnak és nem látod, mint potyog Hazádfiának orcáján le könnye? - Ez a merániaknak izzadoz; Amaz merániaknak a hasát Hizlalja vérverejtékével; ez Bőrét siratja, mert merániak Takargaták be abba testeket. Román ugyancsak zendítő vala Meg is fizette Zavichosztnál halállal; De a szegény Miciszlavic Miciszláv Mit véte, e meráni büszke asszony Hogy tartományait kívánja el? Bánk bán! barátim! a szülők Polyák- Ország felé néznek kisírt szemekkel, Mert tán fiuk Endrével ott veszett, Azért, hogy egy ötesztendős gyerek Nyerhesse a galíci tartományt. Légy boldog, Endre! ha te királyi pálcád' Kezébe adtad asszonyodnak, és Jóságodat dicsérni hallván, úgy veszed Incselkedését, mint jó pénzt - íme: Alattvalóid így segítenek.
BÁNK S mit véte nektek e meráni asszony?
PETUR Oh bán! ez a derék asszony nagyon Értett azon közönséges szokáshoz - De engemet csak nem fog lépre csalni - Jól tudta ő azon mindennapi Fogást, miképp kelljen az alattvaló Nagyoknak orrára az édes reménység Üvegszemét nevetve tenni fel; De úgy, hogy azt ők észre sem vegyék - Az ollyanoknak, mint te vagy, nagyúr, Ő rang, igéret és aranyhegyek Zacskóba zárt szelével el tudá Mázos kegyelmét osztogatni, S a jó bolondok, hogy helyét találják, Kiveték zsebekből ön vagyonjokat.
BÁNK Amit magok vetettek el, királyok Vérén vegyék meg azt ismét?
BÉKÉTELENEK Nem úgy van.
PETUR Mi a királyt imádjuk - ámde egy Endrében - egy férfiú-királyt imádunk, Meráni asszony nem kell itt soha.
BÉKÉTELENEK Nem, nem!
PETUR Görög, gubás, bojér, olasz, Német, zsidó, nekem mihelyst fejét A korona díszesiti, mindegy az, Mert szent előttem a királyom, és az Asszonyt becsűlöm - ah, de mégis annak Én engedelmeskedni nem tudok, Nem, nem tudok, mint Endre a királyunk! - Midőn Pozsonyvárban Erzsébetet Általvevé Lajos thüringi herceg Számára a követség - oh mikép Állt ottan ő! Egész ország csupán Nyelvén lebegni láttatott: "Köszöntöm Uratokat (így szólt), mondjátok neki, Hogy ezen csekélységgel elégedne meg; Ha Isten éltet, még idővel a leg- Több drágaságokkal fogom tetézni," - S kirakta a szörnyű sok kincseket, Amelyeken Thüringia elvakult. Hogy álla ottan Endre, hátul egy Szegletben - Endre, a magyar király! - Pirúlva morgott a magyar, s te Bánk A köntösét rántád, hogy előbbre menjen. - Sírt bennem a lélek, hogy a pazarlást Szemléltem és minden magyar szeme Könnyekbe lábbadt. - Honnan volt az a kincs? Bánk, nem felelsz? - Tulajdonunkat el- Vevé s od'adta a hazájabéli Cinkosinak, s kihúzta a szegény Magyarnak a kezéből a kenyért s azt Megette a meráni fegyveres. Lerontatá atyáink várait, S meráni fegyverest rakott oda; Elszedte hivataljainkat és A puszta bán-névvel cifrázta fel. Eckbert, az öccse, alig törölte le Fülöp királynak a vérét kezéről S itt a scepúsi földet elnyeré. Berchtold az üstökét se tudja még Befonni, s már érsek, bán, vajda s Bács- Bodrog megyékben főispán leve. Bánáti Bertalan kihal fimag Nélkül: s ez asszony egy jött-ment Jerindó Di Vegliát atyafivá teremt -
Negyedik szakaszból
BÁNK Bejártam az Országot és mindenfelé csak az Elbúsulást találtam. Udvarod' Átkozza minden és hazádfiit. - Szerette jó királyunk, Endre! hogy Fogod találni népedet? Polyák- Országot elnyered, s tán a magyart Veszted helyette el! - Midőn te leg- Először, asszonyom, hazánkba jöttetek, A békességnek édes istene Pannóniára monda akkoron Egy átkot, és a romlás angyala Mormogta rá az áment.
GERTRUDIS Ember! azt Mondom, ne törj túl a korlátidon!
BÁNK Egy szájjal, egy lélekkel azt kiáltá Minden magyar hozzám: "Ez egynehány Keserves esztendő alatt magyar Törvényeink magyar hazánkon úgy Fityegnek, amiképpen egy pelengér- Oszlopra állította mocskos tettinek Táblája."
GERTRUDIS Oh hazug! miért nem úgy szól A hír tehát?
BÁNK A hír csak esztelen Kongás, - ha a hordó üres, leginkább Kong; mégis - a hír a királyi szék Fő Bëlje; ennek oltárára kész a Magyar lerakni mindenét; való, Hogy azt is a dicső udvornikid Emésztik el; de hangzik is az ország Négy része, megdicsértetésitől A bőkezű adakozónak -
GERTRUDIS (elbámulván). Talán úgy?
BÁNK Vak voltam én is udvarodban; de Már látok. Egykor egy öreg paraszt Akadt előmbe - szárazon evé A megpenészedett kenyért. - Igaz s hív Szolgája volt hazánknak, mondja, negyven Esztendeig: de nyúgalomra ment. Miért? helyet kellett csinálni egy Hazádfiának - (összecsapja kezeit). Istenem, Istenem! Egy tiszteletre méltó ősz kezébe, negyven Esztendeig való szolgálatért, Száraz kenyért nyújtasz magyar hazám?
Mivel megértem s mélyen átérzem, hogy amit csak Isten akarata megteremtett s nyilvánvaló eleve elrendelése elrendezett mind a kiterjedt égboltozaton, mind az egybefüggő földi tájakon, azt törvény élteti s tartja fenn, s mivel látom, hogy mindazt, amit Isten kegyelme bőséggel adott az élet előnyére és méltóságára, tudniillik királyságokat, konzulságokat, hercegségeket, ispánságokat, főpapságokat s más méltóságokat, részben isteni parancsok és rendeletek, részben világiak, valamint a nemesek meg az élemedett korúak tanácsai és javaslatai kormányozzák, védik, osztják fel és egyesítik, s mivel bizonyosan tudom, hogy minden renden valók a föld bármely részén, bármilyen méltóságot viseljenek, nemcsak kíséretüknek, híveiknek, szolgáiknak parancsolnak, tanácsolnak, javasolnak, hanem fiaiknak is, úgy hát én sem restellem, szerelmetes fiam, hogy neked még életemben tanulságokat, parancsokat, tanácsokat, javaslatokat adjak, hogy velük mind a magad, mind alattvalóid életmódját ékesítsed, ha majd a legfőbb hatalom engedélyével utánam uralkodni fogsz. Illik pedig, hogy odaadó figyelemmel hallgatván eszedbe vésd apád parancsait, az isteni bölcsesség intelme szerint, mely Salamon szájából szól:
Hallgass, fiam, atyád intelmére, s ne vedd semmibe anyád tanítását!...
[Hallgasd hát meg, fiam, fogadd el szavaimat,] akkor nagy lesz száma élted éveinek.
Videó: Szántal Lajos - Szent István 10 parancsolata
Ebből a mondásból tehát észbe veheted, ha azt, amit atyai gyöngédséggel parancsolok, megveted - távol legyen! -, nem szívelnek többé sem Isten, sem az emberek. De halljad az engedetlen parancsszegők esetét és vesztét. Ádám ugyanis, kit az isteni alkotó, valamennyi létező teremtője a maga hasonlatosságára formált, s minden méltóság örökösévé tett, széttörte a parancsok bilincsét, s nyomban elvesztette a magas méltóságokat meg a paradicsombéli lakást. Isten régi, kiválasztott s kivált kedvelt népe is, amiért szétszaggatta a törvények Isten ujjával kötözött kötelékét, különb-különbféleképpen pusztult el: részben ugyanis a föld nyelte el, részben tűz emésztette el, részint egymást koncolta fel. Salamon fia is, félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett, azért sok rosszat tűrt el országában, végül is kivetették onnan. Hogy ez véled ne történjék, fogadj szót, fiam; gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi. Ezeket előrebocsátván térjünk a tárgyra.
FEJEZETEKRE OSZTÁS
A katolikus hit megőrzéséről Az egyházi rend becsben tartásáról A főpapoknak járó tiszteletről A főemberek és vitézek tiszteletéről Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról A vendégek befogadásáról és gyámolításáról A tanács súlyáról A fiak kövessék az elődöket Az imádság megtartásáról A kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről
I. A KATOLIKUS HIT MEGŐRZÉSÉRŐL
Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak. Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is. Mert e lelki fegyverekben szabályszerűen harcolhatsz láthatatlan és látható ellenségeid ellen. Hiszen az apostol ezt mondja: "Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd." A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. "Ez a katolikus hit, melyben - miként Atanáz mondja - ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül." Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok - távol legyen! -, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az ilyeneket pedig ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.
II. AZ EGYHÁZI REND BECSBEN TARTÁSÁRÓL
A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet, az egyház, melynek első ízben a mi fejünk, tudniillik Krisztus vetette el magját, majd az ő tagjai, vagyis az apostolok és szent atyák ültették át, meggyökereztették erősen, s elterjesztették az egész földkerekségen. És ámbár mindig hajt új sarjat, más helyeken mégis mintegy réginek tartják; itt viszont, kedves fiam, a mi birodalmunkban eddig még mint ifjú, friss hajtást prédikálják. Épp ezért kíván meg szemfülesebb s szembetűnőbb őröket, nehogy a jó, amivel az isteni kegyelem bennünket mérhetetlen irgalmában érdemtelenül elárasztott, tunyaságod és restséged, valamint hanyagságod miatt megromoljék s megsemmisüljön. Mert aki a szentegyház méltóságát csorbítja vagy csúfítja, azon munkál, hogy Krisztus testét csonkítsa. Hiszen maga az Úr mondta Péternek, akit a szentegyház őrzőjévé és felügyelőjévé emelt: "Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat." Ő ugyanis önnönmagát nevezte kősziklának, s nem ám fából avagy kőből épült egyházról beszélt, hanem az újonnan nyert tömeget, a kiválasztott népet, Isten nyáját, mely hitben kioktattatott, keresztségben megmosatott, kenettel olajoztatott, hívta a saját magára épült szentegyháznak. Ha valaki lázában e szentegyház tagjait vagy kicsinyeit megbotránkoztatja, az evangélium tanítása szerint méltó arra, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységébe vessék, azaz a hatalom méltóságából kivetik, és az igazak egyházán kívül marad a világi nyomorúságban, mint valami pogány és vámos. Így hát, fiam, napról napra virágzó szorgalommal kell őrködnöd a szentegyházon, hogy inkább gyarapodjék, mintsem fogyatkozzék. Azért is nevezték az első királyokat nagyságosnak, mert az egyházat nagyobbították. Te is ezt tegyed, hogy koronád híresebb, életed boldogabb és hosszabb legyen.
III. A FŐPAPOKNAK KIJÁRÓ TISZTELETRŐL
A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam, ők legyenek főembereid, úgy vigyázz a főpapokra, mint a szemed világára. Ha ők jóindulatúak véled, ellenségtől nem kell félned. Hiszen ha ők megbecsülnek, bátran foghatsz mindenhez, imádságuk ajánl téged a mindenható Istennek. Őket állította ugyanis Isten őrül az Isten népe fölé, és őket tette meg a lelkek felvigyázóivá, valamint az egész egyházi méltóság és isteni szentség részeseivé és osztóivá. Mert nélkülük királyok nem is állíttatnak, nem is országolnak. Az ő közbenjárásukra törlik el a vétkezők vétkeit. Ha irántuk az igazi szeretetet tanúsítod, magadat is kétségkívül megjobbítod, országodat is tisztességgel igazítod. Mert az ő kezükbe van lerakva a bűnből oldás és a bűnbe kötés hatalma. Mert Isten megegyezett velük örök szövetségben, és elkülönítette őket az emberektől, a maga nevében és szentségében osztozott velük, és az istenes Dávid király szavával megtiltotta, hogy az emberi világ gáncsolja őket: "Fölkentjeimet ne érintsétek!" Az illeti meg ugyanis Isten felkentjeit, ki az isteni és kánoni végzéssel szembeszállva a szent renden való férfiakat hamis vádaskodásokkal mocskolja és a nyilvánosság elé hurcolja. Teljességgel megtiltom fiam, hogy így cselekedj, ha boldogan akarsz élni, királyságod megbecsülni, mert az ilyen dolgok sértik Istent elsősorban. Ha esetleg valamelyik azok közül, akikről szó van, kárhoztatásra méltó vétekbe esik - távol legyen! -, figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt az evangélium tanítása szerint. Ha akkor intelmeidet nem hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni a következők alapján: Ha rád nem hallgat, jelentsd az egyháznak. Mert ha e rendet megtartod, dicső koronádat teljességgel felmagasztalod.
IV. A FŐEMBEREK ÉS VITÉZEK TISZTELETÉRŐL
Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védő falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog; ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek fölött, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll királyságod. Ettől óvakodva az erényed szabta mértékkel irányítsd az ispánok életét, hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak, hogy uralkodásod minden tekintetben békés legyen.
V. AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL
A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása. Dávid király és próféta mondja: Ítéletedet, Isten, bízd a királyra.
És ugyanő másutt:
Király vagy, az igazságosságot szereted.
A türelemről így beszél Pál apostol: "tanúsítsatok mindenki iránt türelmet." És az Úr evangéliumban: "Ha [türelemmel] kitartotok, megmentitek lelketeket." Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes.
VI. A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.
VII. A TANÁCS SÚLYÁRÓL
A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igényt. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. Ezért, fiam, az ifjakkal és a kevésbé bölcsekkel ne tanácskozz, ne is kérj tőlük tanácsot, csak a gyűlés véneitől, kiknek koruk és bölcsességük miatt megfelel ez a feladat. Mert a királynak szóló tanács zárva legyen a bölcs szívbe, ne terjessze a bolondok szelessége. Ha ugyanis a bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha a bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk, szól a Szentlélek Salamon által: "Aki jár a bölcsekkel, bölcsek barátja lesz, nem a bolondokhoz lesz hasonlatos." És Dávid zengi:
Jósággal közeledsz a jóhoz, az igazhoz igaz vagy. A tisztával tisztán bánsz, a hamissal azonban hamis módra.
Ezért hát ki-ki életkorának megfelelő dologban forgolódjék, tudniillik az ifjak fegyverben, a vének a tanácsban. Egyébként az ifjakat mégsem kell teljesen kiűzni a tanácsból; ámde ahányszor velük tanácskozol, még ha életrevaló is az a tanács, mindig terjeszd az öregek elé, hogy minden cselekedetedet a bölcsesség mértékével mérhesd.
VIII. A FIAK KÖVESSÉK AZ ELŐDÖKET
Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben. És az engedetlenség szelletje a korona virágait szórja szerte. Az engedetlenség valójában pestis az egész királyságban. Ezért, kedves fiam, apád rendeletei, vagyis az én rendeleteim, mindig legyenek szemed előtt, hogy szerencsédet mindenütt királyi gyeplő igazgassa. Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed. Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.
IX. AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL
Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka, ezért a királyi méltóság kilencedik regulájában pendül meg. A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás. Te pedig fiam, valahányszor Isten templomához járulsz, hogy Istent imádd, Salamonnal, a király fiával, magad is király lévén, mindig mondjad: "Küldd le [Uram, a bölcsességet] szent egedből, dicsőséged trónjáról, hogy munkámban velem legyen és segítsen, és így fölismerjem, mi kedves a szemedben [minden időben]." És ismét: "Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságait, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram." Ezzel az imádsággal fohászkodtak hát a régi királyok, te is ugyanezzel fohászkodj, hogy Isten minden vétked eltörlésére méltasson, hogy mindenki legyőzhetetlen királynak hívjon. Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet. Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját.
X. A KEGYESSÉGRŐL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRŐL
Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a Királyok Királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen.
Kölcsey Ferenc Himnusz című műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az 'Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a 90. genfi zsoltár (Tebenned bíztunk, elejétől fogva) volt.
Mai, „finomított” szöveg
Sent István királyhozEredeti szövegváltozat Szent István királyrúl. Nota: Regnorum Domina etc.
Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga! Ki voltál valaha országunk istápja! Hol vagy István király? Téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
Virágos kert vala híres Pannónia, Mely kertet öntözé híven Szűz Mária. Kertésze e kertnek István király vala: Behomályosodott örvendetes napja.
Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid, Hozzád fohászkodunk árva maradékid. Tekints, István király szomorú hazádra, Fordítsd szemeidet régi országodra.
Reménységünk vagyon benned s Máriában, Mint magyar hazánknak hív királynéjában. Még éltedben minket ennek ajánlottál, És szent koronáddal együtt feláldoztál.
Névtelen (16. sz.) Ah! hol vagy Magyarok tündöklő Tsillagja, ki voltál valaha Országunk Istápja. Hol vagy István király? téged Magyar kíván, Gyászos öltözetben te előtted sírván.
Virágos kert vala híres Pannónia, mely öntöze hiven Szűz MÁRIA. Kátholika hitnek bő volt szép virágja, bé homályosodott örvendetes Napja.
Áh! melly nagy változás minden féle Vallás, már meg szaporodott sok Lelki kár-vallás, mint rósát a hivség ugy a Pannoniát rontya eretnekség fonnyaszttya Virágát.
Kertésze e kertnek István király vala, termesztője ennek ő véle meg hala, Ennek életében élt a Magyar Ország, ő halála után lett holt eleven ág.
Előtted könyörgünk bús Magyar fiaid, hozzád folyamodunk árva maradékid, Tekénts István király szomorú hazádra, fordétsd szemeidet régi Országodra.
Reménségünk vagyon benned, s – Máriában, mint Magyar hazánk(na)k hiv Királynéjában, Még éltedben ennek minket ajánlottál, és sz: Koronával együtt föl áldoztál.
Te hozzád Mária Sz. István Királlyal, Keresztfán érettünk szenvedő Fiaddal, Árva Magyar Ország sírva fohászkodik, néked mint Anyánk(na)k igy Panaszkodik.
Dőry kéziratos Énekeskönyv átirata (1763.) (A versszakok kezdőbetűi egy akrosztichont adnak ki: Árvakert.)
A kékselyem mezőn itt állt az éji őrszem, Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám, Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...
S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár, S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott, Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már, S várták a vijjogók a véres napvilágot...
A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán, És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van. Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján, S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...
A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad, Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel, Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad, S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...
Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor, S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had, Futott szegény király, az immár koldus, kóbor, S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...
Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll, És míg gyors gőzösünk futó fénye világol, Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol Szép barna paripás, jó barna daliákról...
Ezer év után még nem irtak nyolczszázat
Hanem legfölebb csak nyolczvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
Pogány kun hadakkal háborúba szálla.
Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,
Sziget benne a sok halomra ölt ember.
Kivel sebje nem birt, az vérbe fúladott,
A félig elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt hirvinni messze Kunországba.
Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak;
Osztoztak, lakoztak, nagy vigan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.
A király ellenben csöndes sátorában
Buzgón imádkozva térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének,
Hálát adva érte Ura-istenének.
De nem hallgatá meg a felséges Isten,
Véres háborúkban mikor kedve nincsen,
Véres háborúkban, emberáldozatban
Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban.
Hiába, hogy a vért szomjas föld feliszsza,
Boszúért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a boszuálló Isten meglátogat!
Akkor is elküldte öldöklő angyalát
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak
Hull a fű előtte az éles kaszának.
A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek,
A magyarok pedig omlottak szüntelen,
Keserű lett nékik a szép győzödelem.
Minden utcza és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,
Másszor a holt-testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.
Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialutt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyák az apát fölnevelt magzati.
Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
Sikoltva szaladt el beteg gyermekétűl:
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába.
A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a kantárszárat:
Másszor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.
Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra; –
Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb:
Mi öröme annak, a ki élve marad? –
II.
A király pedig űlt a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában;
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.
Fenn szóval könyörge. Én uram Istenem!
Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:
Csak népemről vedd le sujtoló karodat.
Igy könyörge László, magyarok királya.
Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.
Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mint, ha föld alól mennydörgést hallani
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!
A hogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.
Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat:
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.
Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:
Atyafiak, mondá, halgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, ugy sohsem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.
Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, a hogy előadom.
Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett
Uram király, László, azt kérdem, tudod-e
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?
Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyü romlást, a mi ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vad állatoknak lészesz a királya.
Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.
Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az istent, elpártoltunk tőle
Ki Szittyaországból kihozott e földre.
Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.
De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.
Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.
A mit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mint kiüritette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.
Hiába könyörgünk most az uj Istennek
Hogy szakaszsza végét a veszedelemnek:
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.
Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közűlünk az uj tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.
Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni,
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni,
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik.
Igy beszélt az ember, akkor félre álla;
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.
Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenki láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.
És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
„Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.
Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát;
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:
Teremts csodát nekik: hisznek mikor látnak.”
Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De a mit a király csak maga láthatott.
A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszűlt fedetlen hajára,
Nézi, nézi hát csak azon veszi észre
Hogy világosság száll a király fejére.
Megdöbbent a mellök, hajok felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.
III.
A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel,
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját bal kezébe vette.
És kiment a néphez, és hirdette annak:
Örvendj, népem, örvendj! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek:
Mert megadta végét a veszedelemnek.
Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.
Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, –
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyíl meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnya suhogtatva,
Szigonyáig fúrta hegyes fejét abba.
A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.
S monda László: „Ime gazdag kegyelmében,
Fűvet adott Isten csodálatos képen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya,
S megszűn öldökölni a halál angyala.”
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról szájra terjedt hire a csodának:
A sir szélin állók visszafordulának,
Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz Istenében.
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A „keresztfű” helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név s a fűvet ma is még
Szent László fűvének híja a magyar nép.
I.
Ezer év után még nem irtak nyolcszázat,
Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat,
Mikor László király, magyarok királya,
Pogány kun hadakkal háborúba szálla.
Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak,
Tőle a vizek is mind megáradtanak,
A mező sik-vér lett, mint valamely tenger,
Sziget benne a sok halomra ölt ember.
Kivel sebje nem bírt, az vérbe fúladott,
A félig elevent megfojtá a halott.
Elveszett a kun mind, vagy esett rabságba,
Egy maradt hirvinni messze Kunországba.
Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:
A magyar vitézek ezeken osztoztak;
Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának,
Itták áldomását a nehéz csatának.
A király ellenben csöndes sátorában
Buzgón imádkozva térdepelt magában,
Fényes győzedelmét nem tartá övének,
Hálát adva érte Ura-Istenének.
De nem hallgatá meg a felséges Isten,
Véres háborúkban mivel kedve nincsen,
Véres háborúkban, emberáldozatban
Hogy gyönyörködhetnék a jó Isten abban?
Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza,
Bosszúért kiált az az egekre vissza,
S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,
Kit a bosszuálló Isten meglátogat!
Akkor is elküldte öldöklő angyalát,
Széles e hazában támaszta döghalált,
Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak,
Hull a fű előtte az éles kaszának.
A vérnek mezején büszhödöző testek
Fojtó páráikkal lettek a győztesek,
A magyarok pedig omlottak szüntelen,
Keserű lett nékik a szép győzödelem.
Minden utca és ház telve döghalottal,
De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan,
Másszor a holt-testet hordták a mezőre,
Most az élő ember futott oda tőle.
Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze,
Hamvából kialudt a barátság tüze,
Megszünt a rokonság, nincs testvér, atyafi,
Elhagyták az apát fölnevelt magzati.
Édes anya, látván hogy ajaka kékül,
Sikoltva szaladt el beteg gyermekétül:
De futósabb lőn a halál sárga lába:
Elfogá s leverte az anyát futtába.
A reménység is, mely fogytig ki nem fárad,
Rövidebbre fogta most a kantárszárat:
Másszor az esztendőt hatvanával mérte,
Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.
Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:
Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, .
Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb;
Mi öröme annak, aki élve marad? .
II.
A király pedig űlt a földnek porában,
Bűnbánatot tartván néma sátorában;
Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének,
Koronája helyét hamuval hinté meg.
Fennszóval könyörge: .Én uram Istenem!
Könyörűlj, könyörűlj veszendő népemen;
Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat:
Csak népemről vedd le sujtoló karodat..
Így könyörge László, magyarok királya,
Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája:
Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,
Mint sirból kijáró halvány kisértetek.
Zúgó mormolásuk hallik már előre,
Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,
Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani,
S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!
Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma,
A király felállott, a népet bevárva;
Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,
De mégsem tudá a dolgot mire vélni.
Hiába tolultak a király elébe,
Hiába volt mindnek hangos a beszéde,
És hiába hallott a király oly sokat:
Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.
Végre egy kiállott s telt torokkal szóla:
–Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra,
Ne beszéljünk ezren, ugy sosem lesz vége,
Nem figyelhet mindre király ő felsége.
–Egy a kivánságunk, egy az akaratunk:
Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,
Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom,
Szóljatok, ha úgy nincs, ahogy előadom..
Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,
Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett:
–Uram király, László, azt kérdem, tudod-e,
Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?
–Oh jaj! tekints végig széles országodban,
Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:
Ide s tova elhull néped egész nyája
És vadállatoknak lészesz a királya.
–Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,
Azzal meg nem óvod haldokló országod,
Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség
Csak öregbité a pestis dühöngését.
–Mi az oka ennek? ismerjük el végre:
A mi bolondságunk és apáink vétke:
Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,
Ki Szittyaországból kihozott e földre.
–Sovány puszták helyett szép országot adott,
Jó baromtenyésztőt, tágast és gazdagot,
Nagy széles folyókat, halat bennök sokat,
Vadas erdőt, hegyet, tiszta forrásokat.
–De többet akaránk tudni az őseknél:
Megszüntünk áldozni buzgó kútfejeknél,
Rátettük kezünket sok áldozó kőre
S új Istennek raktunk templomot belőle.
–Ezért, hogy az Isten, magyarok Istene,
Nagy haragra gerjedt népének ellene
És monda: erőmet rajtok megmutatom,
Elsepervén őket, földjük másnak adom.
–Amit elmondott, azt meg is cselekedte,
A szép kútfejeket mind kiürítette,
A folyóvizeknek elszelé futását,
Zöld méreggel vonta be a tavak hátát.
–Hiába könyörgünk most az uj Istennek,
Hogy szakassza végét a veszedelemnek;
Erősebb a régi, az ősek Istene:
Jaj nekünk! mert nagyot vétkeztünk ellene.
–Azért, uram király, kérjük felségedet:
Töröld el közűlünk az új tiszteletet,
Régi Istenünkhöz folyamodjunk vissza,
Áldozzunk a kutnál, hadd legyen az tiszta.
–Ezt kell tenni, uram, s ezt fogjuk mi tenni.
Mert nem akarunk mind egy lábig elveszni.
És ez egész néped kivánsága pedig,
Csak a papoké nem, kik a bárányt szedik..
Így beszélt az ember, akkor félre álla;
Nagy kiáltozás lett utolsó szavára,
Ráhagyá a népség, de a kegyes király
Felháborodék a pogány beszéd miá.
Összetette kezét, hogy reszketett belé
És nagy indulattal az égre emelé,
Maga is felnézett; mindenik láthatta,
Mert egész fejével őket meghaladta.
És mint szózatot, mely a pusztában kiált,
Hallák imádkozni a felséges királyt:
–Hatalmas Uristen! seregeknek ura!
Haragod e népre ne gerjedjen ujra.
–Oh, ne vond el tőlük lelkednek világát,
Inkább orvosold meg elméik vakságát;
Nagy Isten! mutasd meg erejét csudádnak:
Teremts csodát nekik: hisznek, mikor látnak..
Még soká könyörge, mert mozgott a szája
Nézvén a magas ég domboru boltjára:
Megnyitá azt Isten és látást mutatott,
De amit a király csak maga láthatott.
A nép pedig bámul a kegyes királyra,
Hamutól megőszült fedetlen hajára,
Nézi, nézi, hát csak azon veszi észre,
Hogy világosság száll a király fejére.
Megdöbbent a mellök, hajuk felborzadott,
Egy szilaj hidegség a szivükhöz futott,
Térdre hulladoztak és úgy könyörgének
A nagyhitű király erős Istenének.
III.
A király, végezve buzgó könyörgését,
Vissza sátorába intézte menését,
Elvonult a sátor benső rejtekébe,
Künn maradt ellenben térdepelő népe.
Ott letette a gyászt, bibor köntöst vett fel.
Szög haját megkente illatos kenettel,
Arany koronáját a fejére tette,
Aranyos kéziját balkezébe vette.
És kiment a néphez, és hirdette annak:
–Örvendj, népem, örvendj ! adj hálát Uradnak!
Adj hálát az élő, egy, igaz Istennek;
Mert megadta végét a veszedelemnek.
–Gyönge szolgájának mert látást mutatott,
Népem orvosává engem felavatott:
Jertek el! lássátok s higyetek nevében:
A keresztyén népek igaz Istenében..
Szóla s ment előre, a csoport követte,
Pázsitos szép helyre a népet vezette,
Tegzéből nyilat tön a felvont idegre,
S inte mindnyájoknak: térdepeljenek le.
Megfogadta a nép. Akkor a fejdelem
Ment tovább s megálla egy dombosabb helyen,
Kézivét koronás feje fölé tartá, .
Pendűlt a feszes hur, mikor elpattantá.
A nyil meg süvöltött a levegő égben,
Mint egy futó csillag tündökölt reptében,
Majd leszállt a földre szárnyasuhogtatva,
Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba.
A király pedig ment fölvenni a nyilat,
S ím egy fűlevél van kopótyuja alatt:
Ismeretes fűnek volt az a levele,
Melynek a nép száján keresztfű a neve.
S monda László: .Ime gazdag kegyelmében
Füvet adott Isten csodálatosképen,
Melytől enyhülést vesz a dühös nyavalya
S megszűn öldökölni a halál angyala..
Adta kézről kézre, hadd ismerje minden,
Ismeré azt a nép, szedett abból menten,
Szájról-szájra terjed híre a csodának:
A sir szélin állók visszafordulának.
Megszállt a halálnak vészes áradása,
Régi medre közzé visszatért folyása,
Házakban az élők folyvást szaporodtak,
Megsiratva mentek földbe a halottak.
A nép is e dolgot megtartá eszében,
Hite megerősült igaz istenében,
Nem sovárga többé pogány áldozatra,
Lelketlen kövekre, vagy forrás-patakra.
A fűnek pedig, hogy lenne emlékezet,
A .keresztfű. helyett ada másik nevet:
Felragadt az uj név s a füvet ma is még
Szent László füvének híja a magyar nép.
(1847)
Te népednek nemes reménysége,
Idvezlégy mi megtérésünknek
Bizon doktora és apostola.
Idvezlégy minden szentségnek
És igazságnak fényes tüköre.
Te miattad hittünk Krisztus Jézusban,
Te miattad üdvözülünk és
Krisztusban kérünk:
Imádj ez a te népedért,
Imádj egyházi szolgálókért is,
Hogy egy ellenség se légyen
Ragadozó ez te néped között. Ámen
Idvezlégy kegyelmes Szent László király!
Magyarországnak édes oltalma,
szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.
Magyarországnak vagy kerályi magzatja,
szent kerályoknak fényes tüköre
teneked atyád kegyes Béla kerály,
hogy hozza képest kegyes kerály lennél.
Nekönk sziletíl Lengyelországban,
Mennyből adatál nagy csudaképpen.
másszor sziletíl szent keresztvíztől,
ősödnek nevén László lőn neved.
Mikoron méglen gyermekded volnál,
kihoza Béla kerály jó Magyarországba,
hogy dicsekednél te két országban,
Magyarországban és Mennyországban.
Letelepedél Bihar-Váradon,
ah várusnak lől édes oltalma;
templomot rakatál Szíz Máriának,
kiben most nyugoszol menden tisztességvel.
Környől fekesznek téged császárok,
püspökök, kerályok és jobbágyurak;
olaj származik szent koporsódból,
tetemed foglalták az szép sár-aranyból,
Téged dicsérnek szent zsolozsmával
papok, diákok és várusnépek;
téged dicsér földnek kereksége,
mert téged dicsérnek Istennek angyeli.
Te dicsekedel keráli székedben,
képed feltötték az magas kőszálra,
fénlik mint nap, salyog mint arany:
nem elégeszik senki, tereád nézni.
Te arcul teljes, szép piros valál,
tekéntetedben embereknél kedvesb;
beszédedben ékes, karodban erős.
lám mendent te ejtesz, ki tevéled küzdik.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
szívedben bátor, miként vad oroszlán,
azért neveztek Bátor Lászlónak,
mikoron méglen iffiúdad volnál.
Tagodban ékes, termetedben díszes,
válladtul fogva mendeneknél magasb;
csak szépséged császárságra méltó,
hogy szent korona téged méltán illet.
Mert választa az Szíz Mária,
megdicsőíte sok jó ajándékkal,
hogy te őriznéd és oltalmaznád,
neki ajánlád jó Magyarországot.
Fejedben kele az szent korona,
megbátorejta téged az Szentlélek;
kezdéd követni atyádnak életét,
rózsákot szaggatál, koronádban fízéd.
Te tatároknak vagy megtereje,
magokat szaggatád az havasokban,
te pogányoknak vagy rettenetik,
terekek mondottak feld félelmének.
Te kivagdalád az eretnekeket,
mind kigyomláltad, elszaggatád,
nem volt idédben gonoszol teve,
mert csak híred-neved mindenek rettegték.
Azért igazságnak valál bírója,
Az szép szízességnek valál koronája,
te tisztaságnak tiszta ótalma,
irgalmasságnak teljes keveteje.
Dicsérjük magyarok Szent László kerált,
Bizony érdemli mi dícséretönköt,
dicsérik őtet angyelok, mondván:
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály.
...De mint a hófehér galamb
Hollóvá nem lészen.
Fehérré líljomok között
Sem lesz a szerecsen,
Úgy tért meg Álmos herceg is
Bár négy nagy év után,
A nyugtalan szív most is az,
Mely volt, baloldalán.
"Bocsánatával megaláz,
Kegyelme tőr nekem!
Bocsánatát nem kérem én,
Kegyelmét megvetem.
Vagy én ülök székébe föl,
Vagy ő marad király;
-Kiált dühében - s akkoron
Te jőjj el, oh halál!"
Szól és kezébe tőrt ragad
Vitézi kard helyett,
Gyilkossá válik át a hős,
Ily mélyre sűlyedett!
A nap s az éj kitűzve van,
Mely a királyt magát,
S apjával együtt irtsa ki
Egyetlenegy fiát.
"Isten! te láttad és tudod" -
Kiált a bús király,
S nemes szivében megszakad
A türelemfonál -
"Isten, te láttad és tudod,
Vérét nem szomjazom -
De gyilkos ellen éltemet
Az égre! megovom!"
"Szemet szemért! fogat fogért!
- S parancsa iszonyú! -
Apáért bünhődjön apa,
Fiúért a fiú!"
Szólott a parancsa teljesül,
Mint adta, iszonyún:
A pártütő gyilkos apán
S az ártatlan fiún...
De a bosszúnak percei
Korán leperegnek -
Vérben nem lelnek enyhülést
Magasb, nemesb szivek.
A megtorlásnak pallosa
Mindig két élre szeg;
Vigyázzon aki súlyt vele,
Magát ne vágja meg.
S a nagy király órákig ül
A vérparancs után,
El-eltekint hős napjain,
S a vérnap alkonyán.
De merre néz, de merre lát,
Egy kép csak, amit lát,
Kivájt szemekkel véresen
Őccsét s vétlen fiát...
(1847)
"Gyere haza, jó testvérem,
Béla herceg, Lengyelhonból:
Az ellenség győztes haddal
Magyar földön tombol-rombol.
Gyönge nékik az én kardom,
Bősz csapásuk föl nem tartja;
Jöszte haza, én testvérem,
Légy te most az ország kardja!
Fiam nincsen, tiéd legyen
Országomnak koronája;
Téged illet ősi joggal,
Királyi szóm, esküm rája."
Jött is Béla, úgy mint a sas
Megiramodott félénk vadra,
Vitéz haddal, villám karddal
Rácsapott az ellenhadra.
Fut az ellen vad futással,
Béla herceg űzi-hajtja;
Diadaltől zeng az ország,
Csodát tett Béla kardja.
És az évek szállva-szálltak,
Az országban boldog béke...
Megbecsülte, elkerülte
Valamennyi ellensége
II
"Fiam van már, Béla herceg...
Megnyugtatod-e bátyádat?
Hogy bejöttél, én tenéked
Igértem a koronámat."
"Mit se aggódj, bátyám, Endre,
A koronát fiad tartja:
Amíg gyenge, vagy ha árva,
Én leszek az ország kardja."
"Hej királyom, jó királyom,
Béla herceg trónra vágyik...
Csak a vak, csak az nem látja...
Késni nem jó oly sokáig..."
"Halljad bátyám, bátyám Endre:
Ne hallgass a Vid szavára...
Gonosz ember, rosszat forral,
Lelke sincs a jó tanácsra."
III
Asztalon kard koronával...
Endre fekszik, hej, az ágyon...
"Miért hivattál, Endre bátyám,
Miért hivattál, jó királyom?"
"Hát, öcsém, csak úgy gondoltam...
Nehéz kérdés előtt állasz.
Ott a kard a koronával:
Kettő közt te magad válassz."
Hát a függöny csak meglobban,
Gonosz pribék tőre villan...
Béla arcán komor felhő,
Két szemében könnye csillan.
"Csak a kard kell, jó királyom...
Még sem bízol, Endre bátyám?
Miért hallgatsz a cselszövőre?
Még megejt a gonosz ármány!"
"Menj öcsém, menj!... Bízom benned,
A koronát fiam tartja;
Ha ő gyenge, vagy ha árva:
Légy te majd az ország kardja!"
"Hej, királyom, rosszúl tetted!
Kezedben volt Béla herceg...
Fiad trónját dölve látom...
Megbánod még ezt a percet."
"Halljon meg hát rút halállal!
Lóra gyorsan, indulóra."
Szegény, szegény beteg király...
Miért hallgatsz a gonosz szóra?
IV
Mogyoródnál, Vácnak táján
Összecsapnak a testvérek,
Bőven ázott a hon földe
Patakjától honfivérnek.
Hej, gonosz Vid! Kézre jöttél...
Rád száll egész ország átka...
Lecsapott rá mint a villám
Hős Bélának csatabárdja.
"Hol vagy, hol vagy Endre bátyám?
El ne fuss, én megbocsátok!
Múljon el a múlt emléke...
Nem kell nékem koronátok!"
Hozzák Endrét pajzsra téve...
Béla nézi elborultan:
"Szegény, szegény Endre bátyám...
Oka ennek én nem voltam"
Második szakaszból
PETUR (Bánkhoz) - Panasszát
Nem hallod elnyomattatott
Hazádnak és nem látod, mint potyog
Hazádfiának orcáján le könnye? -
Ez a merániaknak izzadoz;
Amaz merániaknak a hasát
Hizlalja vérverejtékével; ez
Bőrét siratja, mert merániak
Takargaták be abba testeket.
Román ugyancsak zendítő vala
Meg is fizette Zavichosztnál halállal;
De a szegény Miciszlavic Miciszláv
Mit véte, e meráni büszke asszony
Hogy tartományait kívánja el?
Bánk bán! barátim! a szülők Polyák-
Ország felé néznek kisírt szemekkel,
Mert tán fiuk Endrével ott veszett,
Azért, hogy egy ötesztendős gyerek
Nyerhesse a galíci tartományt.
Légy boldog, Endre! ha te királyi pálcád'
Kezébe adtad asszonyodnak, és
Jóságodat dicsérni hallván, úgy veszed
Incselkedését, mint jó pénzt - íme:
Alattvalóid így segítenek.
BÁNK
S mit véte nektek e meráni asszony?
PETUR
Oh bán! ez a derék asszony nagyon
Értett azon közönséges szokáshoz -
De engemet csak nem fog lépre csalni -
Jól tudta ő azon mindennapi
Fogást, miképp kelljen az alattvaló
Nagyoknak orrára az édes reménység
Üvegszemét nevetve tenni fel;
De úgy, hogy azt ők észre sem vegyék -
Az ollyanoknak, mint te vagy, nagyúr,
Ő rang, igéret és aranyhegyek
Zacskóba zárt szelével el tudá
Mázos kegyelmét osztogatni,
S a jó bolondok, hogy helyét találják,
Kiveték zsebekből ön vagyonjokat.
BÁNK
Amit magok vetettek el, királyok
Vérén vegyék meg azt ismét?
BÉKÉTELENEK
Nem úgy van.
PETUR
Mi a királyt imádjuk - ámde egy
Endrében - egy férfiú-királyt imádunk,
Meráni asszony nem kell itt soha.
BÉKÉTELENEK
Nem, nem!
PETUR
Görög, gubás, bojér, olasz,
Német, zsidó, nekem mihelyst fejét
A korona díszesiti, mindegy az,
Mert szent előttem a királyom, és az
Asszonyt becsűlöm - ah, de mégis annak
Én engedelmeskedni nem tudok,
Nem, nem tudok, mint Endre a királyunk! -
Midőn Pozsonyvárban Erzsébetet
Általvevé Lajos thüringi herceg
Számára a követség - oh mikép
Állt ottan ő! Egész ország csupán
Nyelvén lebegni láttatott: "Köszöntöm
Uratokat (így szólt), mondjátok neki,
Hogy ezen csekélységgel elégedne meg;
Ha Isten éltet, még idővel a leg-
Több drágaságokkal fogom tetézni," -
S kirakta a szörnyű sok kincseket,
Amelyeken Thüringia elvakult.
Hogy álla ottan Endre, hátul egy
Szegletben - Endre, a magyar király! -
Pirúlva morgott a magyar, s te Bánk
A köntösét rántád, hogy előbbre menjen. -
Sírt bennem a lélek, hogy a pazarlást
Szemléltem és minden magyar szeme
Könnyekbe lábbadt. - Honnan volt az a kincs?
Bánk, nem felelsz? - Tulajdonunkat el-
Vevé s od'adta a hazájabéli
Cinkosinak, s kihúzta a szegény
Magyarnak a kezéből a kenyért s azt
Megette a meráni fegyveres.
Lerontatá atyáink várait,
S meráni fegyverest rakott oda;
Elszedte hivataljainkat és
A puszta bán-névvel cifrázta fel.
Eckbert, az öccse, alig törölte le
Fülöp királynak a vérét kezéről
S itt a scepúsi földet elnyeré.
Berchtold az üstökét se tudja még
Befonni, s már érsek, bán, vajda s Bács-
Bodrog megyékben főispán leve.
Bánáti Bertalan kihal fimag
Nélkül: s ez asszony egy jött-ment Jerindó
Di Vegliát atyafivá teremt -
Negyedik szakaszból
BÁNK
Bejártam az
Országot és mindenfelé csak az
Elbúsulást találtam. Udvarod'
Átkozza minden és hazádfiit. -
Szerette jó királyunk, Endre! hogy
Fogod találni népedet? Polyák-
Országot elnyered, s tán a magyart
Veszted helyette el! - Midőn te leg-
Először, asszonyom, hazánkba jöttetek,
A békességnek édes istene
Pannóniára monda akkoron
Egy átkot, és a romlás angyala
Mormogta rá az áment.
GERTRUDIS
Ember! azt
Mondom, ne törj túl a korlátidon!
BÁNK
Egy szájjal, egy lélekkel azt kiáltá
Minden magyar hozzám: "Ez egynehány
Keserves esztendő alatt magyar
Törvényeink magyar hazánkon úgy
Fityegnek, amiképpen egy pelengér-
Oszlopra állította mocskos tettinek
Táblája."
GERTRUDIS
Oh hazug! miért nem úgy szól
A hír tehát?
BÁNK
A hír csak esztelen
Kongás, - ha a hordó üres, leginkább
Kong; mégis - a hír a királyi szék
Fő Bëlje; ennek oltárára kész a
Magyar lerakni mindenét; való,
Hogy azt is a dicső udvornikid
Emésztik el; de hangzik is az ország
Négy része, megdicsértetésitől
A bőkezű adakozónak -
GERTRUDIS (elbámulván).
Talán úgy?
BÁNK
Vak voltam én is udvarodban; de
Már látok. Egykor egy öreg paraszt
Akadt előmbe - szárazon evé
A megpenészedett kenyért. - Igaz s hív
Szolgája volt hazánknak, mondja, negyven
Esztendeig: de nyúgalomra ment.
Miért? helyet kellett csinálni egy
Hazádfiának - (összecsapja kezeit).
Istenem, Istenem!
Egy tiszteletre méltó ősz kezébe, negyven
Esztendeig való szolgálatért,
Száraz kenyért nyújtasz magyar hazám?
Hallgass, fiam, atyád intelmére,
s ne vedd semmibe anyád tanítását!...
[Hallgasd hát meg, fiam, fogadd el szavaimat,]
akkor nagy lesz száma élted éveinek.
Videó: Szántal Lajos - Szent István 10 parancsolata
Ebből a mondásból tehát észbe veheted, ha azt, amit atyai gyöngédséggel parancsolok, megveted - távol legyen! -, nem szívelnek többé sem Isten, sem az emberek. De halljad az engedetlen parancsszegők esetét és vesztét. Ádám ugyanis, kit az isteni alkotó, valamennyi létező teremtője a maga hasonlatosságára formált, s minden méltóság örökösévé tett, széttörte a parancsok bilincsét, s nyomban elvesztette a magas méltóságokat meg a paradicsombéli lakást. Isten régi, kiválasztott s kivált kedvelt népe is, amiért szétszaggatta a törvények Isten ujjával kötözött kötelékét, különb-különbféleképpen pusztult el: részben ugyanis a föld nyelte el, részben tűz emésztette el, részint egymást koncolta fel. Salamon fia is, félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett, azért sok rosszat tűrt el országában, végül is kivetették onnan. Hogy ez véled ne történjék, fogadj szót, fiam; gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése s a bűnök csiholója és a törvények megvetése; hanem itassanak meg olykor fanyar borral, mely értelmedet tanításomra figyelmessé teszi. Ezeket előrebocsátván térjünk a tárgyra.
FEJEZETEKRE OSZTÁS
A katolikus hit megőrzéséről
Az egyházi rend becsben tartásáról
A főpapoknak járó tiszteletről
A főemberek és vitézek tiszteletéről
Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról
A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
A tanács súlyáról
A fiak kövessék az elődöket
Az imádság megtartásáról
A kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről
I. A KATOLIKUS HIT MEGŐRZÉSÉRŐL
Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak. Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is. Mert e lelki fegyverekben szabályszerűen harcolhatsz láthatatlan és látható ellenségeid ellen. Hiszen az apostol ezt mondja: "Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd." A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. "Ez a katolikus hit, melyben - miként Atanáz mondja - ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül." Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok - távol legyen! -, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az ilyeneket pedig ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.
II. AZ EGYHÁZI REND BECSBEN TARTÁSÁRÓL
A királyi palotában a hit után az egyház foglalja el a második helyet, az egyház, melynek első ízben a mi fejünk, tudniillik Krisztus vetette el magját, majd az ő tagjai, vagyis az apostolok és szent atyák ültették át, meggyökereztették erősen, s elterjesztették az egész földkerekségen. És ámbár mindig hajt új sarjat, más helyeken mégis mintegy réginek tartják; itt viszont, kedves fiam, a mi birodalmunkban eddig még mint ifjú, friss hajtást prédikálják. Épp ezért kíván meg szemfülesebb s szembetűnőbb őröket, nehogy a jó, amivel az isteni kegyelem bennünket mérhetetlen irgalmában érdemtelenül elárasztott, tunyaságod és restséged, valamint hanyagságod miatt megromoljék s megsemmisüljön. Mert aki a szentegyház méltóságát csorbítja vagy csúfítja, azon munkál, hogy Krisztus testét csonkítsa. Hiszen maga az Úr mondta Péternek, akit a szentegyház őrzőjévé és felügyelőjévé emelt: "Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat." Ő ugyanis önnönmagát nevezte kősziklának, s nem ám fából avagy kőből épült egyházról beszélt, hanem az újonnan nyert tömeget, a kiválasztott népet, Isten nyáját, mely hitben kioktattatott, keresztségben megmosatott, kenettel olajoztatott, hívta a saját magára épült szentegyháznak. Ha valaki lázában e szentegyház tagjait vagy kicsinyeit megbotránkoztatja, az evangélium tanítása szerint méltó arra, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységébe vessék, azaz a hatalom méltóságából kivetik, és az igazak egyházán kívül marad a világi nyomorúságban, mint valami pogány és vámos. Így hát, fiam, napról napra virágzó szorgalommal kell őrködnöd a szentegyházon, hogy inkább gyarapodjék, mintsem fogyatkozzék. Azért is nevezték az első királyokat nagyságosnak, mert az egyházat nagyobbították. Te is ezt tegyed, hogy koronád híresebb, életed boldogabb és hosszabb legyen.
III. A FŐPAPOKNAK KIJÁRÓ TISZTELETRŐL
A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje, ezért a királyi méltóságban ők kerülnek a harmadik helyre, kedves fiam, ők legyenek főembereid, úgy vigyázz a főpapokra, mint a szemed világára. Ha ők jóindulatúak véled, ellenségtől nem kell félned. Hiszen ha ők megbecsülnek, bátran foghatsz mindenhez, imádságuk ajánl téged a mindenható Istennek. Őket állította ugyanis Isten őrül az Isten népe fölé, és őket tette meg a lelkek felvigyázóivá, valamint az egész egyházi méltóság és isteni szentség részeseivé és osztóivá. Mert nélkülük királyok nem is állíttatnak, nem is országolnak. Az ő közbenjárásukra törlik el a vétkezők vétkeit. Ha irántuk az igazi szeretetet tanúsítod, magadat is kétségkívül megjobbítod, országodat is tisztességgel igazítod. Mert az ő kezükbe van lerakva a bűnből oldás és a bűnbe kötés hatalma. Mert Isten megegyezett velük örök szövetségben, és elkülönítette őket az emberektől, a maga nevében és szentségében osztozott velük, és az istenes Dávid király szavával megtiltotta, hogy az emberi világ gáncsolja őket: "Fölkentjeimet ne érintsétek!" Az illeti meg ugyanis Isten felkentjeit, ki az isteni és kánoni végzéssel szembeszállva a szent renden való férfiakat hamis vádaskodásokkal mocskolja és a nyilvánosság elé hurcolja. Teljességgel megtiltom fiam, hogy így cselekedj, ha boldogan akarsz élni, királyságod megbecsülni, mert az ilyen dolgok sértik Istent elsősorban. Ha esetleg valamelyik azok közül, akikről szó van, kárhoztatásra méltó vétekbe esik - távol legyen! -, figyelmeztesd háromszor, négyszer is négyszemközt az evangélium tanítása szerint. Ha akkor intelmeidet nem hallgatja meg, nyilvánosan kell megfeddni a következők alapján: Ha rád nem hallgat, jelentsd az egyháznak. Mert ha e rendet megtartod, dicső koronádat teljességgel felmagasztalod.
IV. A FŐEMBEREK ÉS VITÉZEK TISZTELETÉRŐL
Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védő falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog; ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek fölött, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll királyságod. Ettől óvakodva az erényed szabta mértékkel irányítsd az ispánok életét, hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak, hogy uralkodásod minden tekintetben békés legyen.
V. AZ IGAZ ÍTÉLET ÉS A TÜRELEM GYAKORLÁSÁRÓL
A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása. Dávid király és próféta mondja: Ítéletedet, Isten, bízd a királyra.
És ugyanő másutt:
Király vagy, az igazságosságot szereted.
A türelemről így beszél Pál apostol: "tanúsítsatok mindenki iránt türelmet." És az Úr evangéliumban: "Ha [türelemmel] kitartotok, megmentitek lelketeket." Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes.
VI. A VENDÉGEK BEFOGADÁSÁRÓL ÉS GYÁMOLÍTÁSÁRÓL
A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneas sarjai nem teszik szabaddá. Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.
VII. A TANÁCS SÚLYÁRÓL
A királyi emelvényen a tanács a hetedik helyre tart igényt. A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. Ezért, fiam, az ifjakkal és a kevésbé bölcsekkel ne tanácskozz, ne is kérj tőlük tanácsot, csak a gyűlés véneitől, kiknek koruk és bölcsességük miatt megfelel ez a feladat. Mert a királynak szóló tanács zárva legyen a bölcs szívbe, ne terjessze a bolondok szelessége. Ha ugyanis a bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha a bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk, szól a Szentlélek Salamon által: "Aki jár a bölcsekkel, bölcsek barátja lesz, nem a bolondokhoz lesz hasonlatos." És Dávid zengi:
Jósággal közeledsz a jóhoz,
az igazhoz igaz vagy.
A tisztával tisztán bánsz,
a hamissal azonban hamis módra.
Ezért hát ki-ki életkorának megfelelő dologban forgolódjék, tudniillik az ifjak fegyverben, a vének a tanácsban. Egyébként az ifjakat mégsem kell teljesen kiűzni a tanácsból; ámde ahányszor velük tanácskozol, még ha életrevaló is az a tanács, mindig terjeszd az öregek elé, hogy minden cselekedetedet a bölcsesség mértékével mérhesd.
VIII. A FIAK KÖVESSÉK AZ ELŐDÖKET
Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben. És az engedetlenség szelletje a korona virágait szórja szerte. Az engedetlenség valójában pestis az egész királyságban. Ezért, kedves fiam, apád rendeletei, vagyis az én rendeleteim, mindig legyenek szemed előtt, hogy szerencsédet mindenütt királyi gyeplő igazgassa. Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed. Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.
IX. AZ IMÁDSÁG MEGTARTÁSÁRÓL
Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka, ezért a királyi méltóság kilencedik regulájában pendül meg. A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás. Te pedig fiam, valahányszor Isten templomához járulsz, hogy Istent imádd, Salamonnal, a király fiával, magad is király lévén, mindig mondjad: "Küldd le [Uram, a bölcsességet] szent egedből, dicsőséged trónjáról, hogy munkámban velem legyen és segítsen, és így fölismerjem, mi kedves a szemedben [minden időben]." És ismét: "Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságait, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram." Ezzel az imádsággal fohászkodtak hát a régi királyok, te is ugyanezzel fohászkodj, hogy Isten minden vétked eltörlésére méltasson, hogy mindenki legyőzhetetlen királynak hívjon. Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet. Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját.
X. A KEGYESSÉGRŐL ÉS AZ IRGALMASSÁGRÓL, VALAMINT A TÖBBI ERÉNYRŐL
Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a Királyok Királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok, nem áldozatot." Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.
Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen.
Sent István királyhozEredeti szövegváltozat
Szent István királyrúl.
Nota: Regnorum Domina etc.
Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha országunk istápja!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.
Virágos kert vala híres Pannónia,
Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.
Kertésze e kertnek István király vala:
Behomályosodott örvendetes napja.
Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,
Hozzád fohászkodunk árva maradékid.
Tekints, István király szomorú hazádra,
Fordítsd szemeidet régi országodra.
Reménységünk vagyon benned s Máriában,
Mint magyar hazánknak hív királynéjában.
Még éltedben minket ennek ajánlottál,
És szent koronáddal együtt feláldoztál.
Névtelen (16. sz.)
Ah! hol vagy Magyarok tündöklő Tsillagja,
ki voltál valaha Országunk Istápja.
Hol vagy István király? téged Magyar kíván,
Gyászos öltözetben te előtted sírván.
Rólad emlékezvén tsordulnak könyvei,
búval harmatoznak szomorú mezzej,
lankadnak szüntelen Vitézlő kezej,
nem szünnek iszonyú sírástúl szemej.
Virágos kert vala híres Pannónia,
mely öntöze hiven Szűz MÁRIA.
Kátholika hitnek bő volt szép virágja,
bé homályosodott örvendetes Napja.
Áh! melly nagy változás minden féle Vallás,
már meg szaporodott sok Lelki kár-vallás,
mint rósát a hivség ugy a Pannoniát
rontya eretnekség fonnyaszttya Virágát.
Kertésze e kertnek István király vala,
termesztője ennek ő véle meg hala,
Ennek életében élt a Magyar Ország,
ő halála után lett holt eleven ág.
Előtted könyörgünk bús Magyar fiaid,
hozzád folyamodunk árva maradékid,
Tekénts István király szomorú hazádra,
fordétsd szemeidet régi Országodra.
Reménségünk vagyon benned, s – Máriában,
mint Magyar hazánk(na)k hiv Királynéjában,
Még éltedben ennek minket ajánlottál,
és sz: Koronával együtt föl áldoztál.
Te hozzád Mária Sz. István Királlyal,
Keresztfán érettünk szenvedő Fiaddal,
Árva Magyar Ország sírva fohászkodik,
néked mint Anyánk(na)k igy Panaszkodik.
Dőry kéziratos Énekeskönyv átirata (1763.) (A versszakok kezdőbetűi egy akrosztichont adnak ki: Árvakert.)
Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám,
Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem
A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...
S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár,
S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott,
Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már,
S várták a vijjogók a véres napvilágot...
A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán,
És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van.
Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján,
S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...
A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad,
Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel,
Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad,
S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...
Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor,
S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had,
Futott szegény király, az immár koldus, kóbor,
S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...
Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll,
És míg gyors gőzösünk futó fénye világol,
Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol
Szép barna paripás, jó barna daliákról...