Veszni tért kis hazánk, forgasz melz sok kockán, Hány felé vetett már az szerencse sarkán! Hol egy ellenségnek, hol másnak vagy markán, Régi szép épséged mely miatt áll csonkán.
Oh az régiektül elfajzott nemzettség, Híredben s nevedben korcsosult nemesség! Miolta köztetek nincs az egyenlőség, Ily rútul azota prédál az ellenség.
Azmeddig egy szívvel fogtál, magyar, fegyvert. Volt-é oly nemzetség, mely téged megvert? Kardod minden ellen diadalmason nyert. Sok préda s nyereség lábad előtt hevert.
Hol az az szép hír s név, sok adó s nyereség, Kit elődbe rakott sok hóldult nemzetség, Vagy harcokon adott az győzött ellenség? Mind elprédálta azt az egyenetlenség.
Tedd félre nemzetem ezt a délcegséget, Mint régen, kövessed az egyenlőséget. Ne fogyaszd magadot, találsz ellenséget, Ki majd ránt nyakadban siralmas ínséget.
Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszu útról, mikor elmegy, mikor megjön, sír a paraszt kint a földön.
Ha a nemes lakomázik, vigan ugrál, parolázik, serleget lódít a falra, a paraszt jajdul föl arra.
Ha a nemes szomorkodik, ha halálról gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak,
hogyha búsúl, hogyha vidul, ha lány után kukurikul s kezesíti kösöntyükkel, fizetni a parasztnak kell.
Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak ujra új adót akasztnak.
Kis sorsomból magas pólcra, léptem én világos dombra, szertenéztem hogy ott álltam, a világban csak ezt láttam.
Még akkora mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, alig ér tizenkét tavaszt, érzi ustorát a paraszt.
Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, akár fekszik, akár sétál, a parasztnak csak kárt csinál.
Szól a kakas, fennen kiált, világosodik a világ, kakas, kakas már repüljél, kastély tornyán énekeljél.
Akár bent van, akár kint van, a parasztnak csak új kin van, mig csak a föld hátán lépdel, rajtunk jár sok háznépével.
Hogyha meghal, ha temetik, kántorok kiénekelik, ülik kilenc napos torát, megnyögi azt is a jobbágy.
Átkot hoz még halottan is, lopó, csaló, rabló, hamis, ha fejére malaszt száll is, a paraszt fizeti azt is.
Nyilott szájunk jajpanaszra? Dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó fojtogatva.
Na, nem értünk a beszédhez! Elég is ennyi testvérek, balta, csép, már hadarólap magyarázza igazunkat.
Vérszopó dög, elég ennyi, farkasféreg valamennyi, testvéreim, - hajlokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segélj, Krisztus, minket!
*
Elképzelem, igy szólt s nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. S homlokán a harag rõt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen' szörnyü mocsaradba magyar történelem! S mint egy barát írta harcairól irván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
Szabadon lihegsz, szeretett haza! Szabadon lihegsz, megint! Karunk Béklyóidat összetöré. Itt vesztenek ők, itt hulltanak el; Lobogó tüzeit seregökre Az isteni bosszu lövellé.
Nem ejte le minket erő; Bízakodás teve rabjaivá Minket a pogánynak. Esküdt, s mi jók, hivénk szavát; S ő a hivőket, bizakodókat, Cselébe voná, megbuktatá.
Hegyeink aranyát, ugarinknak Gazdag termésit irígylé, És amit táplál a mező. Paripáink neki nyihogtak, Gyapját neki nyírta meg a nyáj, S amit nem vett el, ellopá.
Magyarra vivé ki a magyart, S vicsorga dühében, hogy a két Testvérhad érte egymást ölé. Éh gyermekeinket maszlagon Hízlalta pribégjeivé, hogy ők Verdessék, ami még nem ing.
S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit, S viselénk, de mérges fájdalomban, Az alázó súlyos igát. Hunyadink nagy lelke nem hagyott el, Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el, S lepattogának láncaink.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el, Lobogó tüzeit seregökre Az isteni bosszu lövellé. Szabadon lihegsz, szeretett hazánk! Szeretett hazánk! szabadon lihegsz, Hunyadink nagy lelke van veled.
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, S pusztitó erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk disze, virága veled. Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted', S érted mennyi dicsők estenek áldozatul! Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod? Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad, Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békitő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még! Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva, Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval, Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz: Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe; Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szüz néma keserve között. Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hüség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét! Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad. Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát, Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat; Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürült háznak csak döledéke marad. A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait igy temeti. Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét: A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben, S a feledékenység éje boritja nevök', Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját; És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik őt. A csatasikon mély borulattal ballag az utas, Elgondolva minő kétes az emberi sors; Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét; Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk; Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk, Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt. Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz, S összuzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körül! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon: Félhold kérkede szét városi tornyairól - El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre! Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után, Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk, És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács! Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet, S pusztitó erejét rád viharozta dühe, S vak diadalma jelét robogó villámival itten Honni vitéz seregink holttetemikre süté. Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked? Nem halt volna hazánk disze, virága veled. Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted', S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl! Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod; Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad. Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse; A békitő sír enyhe takarja porod. Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész! Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála, Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még! Dísztelen itt fekszik, deli termete összerútítva, Száguldó paripák vasszegü körmök alatt. Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé, Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok. Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval, Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz. Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme, Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz. Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe; Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered. Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként Hervad el a szép szüz néma keserve között, Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő S a hűség csendes angyala őrzi porát. Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni, Fénytelen itt szúnnyad s kő se' mutatja helyét! Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal, Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát, Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar? Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad. Sínli szokott terhét tűzménje, nyikogva kapar, vág, Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog; Elszáguld, haza tér, s igy hírli vitéz ura húnytát, Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat; Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal, S a kiürült háznak csak düledéke marad, A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen, Dőltében viruló ágait így temeti. Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét; A meggyőzöttnek csillaga véle tünik. Igy hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben, S a feledékenység éje borítja nevök', Hantra dül a pásztor s fütyürészve legelteti nyáját; És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt; Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka: A hősárnyékok csendesen ihletik őt. A csatasíkon mély borulattal ballag az útas, Elgondolva minő kétes az emberi sors; Néz, és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét. Felpattant sebeit belseje érzi maga. Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren, Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk: Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk, Sülyedező lova ércz himzetü terhe alatt. Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse! Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt! Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz, S összuzott testét hab fedi s barna iszap. Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tűnt! Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt. Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál; Szendergő porodat béke lebegje körül! Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység, Egységünk törten törve, hanyatla erőnk. A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra; Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét. Gyász emlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél: Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez. Nagygyá lett Szolimán, gőgét Buda ormai nyögték, S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk. Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor, S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá! Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon; Félhold kérkede szét városi tornyairól - El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati félre! Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után. Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, S égve honért bizton nézzen előre szemünk, És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében, Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Zöldebb a fű Mohácsnak mezején;
Több illat tölti a virágokat,
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.
E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfiszív honáért vérezett.
Oh ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.
Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körűl marad,
Tettekre intvén az utódokat.
Lefüggesztettem fejemet,
Bánatnak hajtom szívemet,
Nagy szomorúság testemet,
Elepesztette lölkömet.
Az én hazámnak romlásán
Bánkódom nagy kárvallásán,
Így panaszolkodom sírván,
Így kezdem el siralmimat:
Úristen, tőlem színödet
Elfordítád szemeidet,
Megvonád te irgalmadat,
Hozzám való jóvoltodat.
Reám hozád az ellenséget,
Kik elpusztíták földemet,
Levágták szép nemzetimet,
Szép ifjakat, gyermekeket.
Erdélynek kincses városit
Elpusztíták szép templomit,
Levágták szép ékességét,
Benne való szép csillagit.
Nem szánják ők a véneket,
Levágják a gyermekeket,
Mostan serdült szép ifjakat,
Megrúttéták szép szűzeket.
Tőnek nagy iszonyúságot,
Kit emberi fül nem hallott,
Pogánytul is nem hallottunk,
Kit szegények szenyvedtenek.
………………………………..
Jobb volt volna ez világra
Hogy ne is születtünk volna,
Hogynem mint ily nyavalyákra
Vitettünk volna nagy kínra.
Az torkunkat megmetszették,
Mint ártatlan bárányoknak,
Az vérünket kiontották,
Ezen ők igen vigadnak.
Az keserves asszonyoknak
Tisztességek megadassék,
Emlőiket elmetszették,
Tűzzel testeket égették.
Hóhér módra velük bándtak,
Kíméletlen minket vágtak,
Kik bennünk megmaradtanak.
Bujdosásra jutottanak.
…………………………
Jaj szép hazám, mikor látlak,
Ó bő földő édes hazám,
Jaj szép Erdély, mint megromlál,
Jaj ím mely pusztán hagyattál.
Elpusztultak szép városid,
Széjjelbujdosnak népeid,
Éhség miatt szép nemzetid,
Kenyeret kérnek gyermekid.
Egy ifjú nagy keservében
Síra Erdélynek veszésén,
Mint hazájának romlásán
Siránkozik pusztulásán.
Mikor írnának ezerben
Hatszáz után az kettőben,
Ezt írá szent György havában
Zsigmond király városában.
(1602)
Veszni tért kis hazánk, forgasz melz sok kockán,
Hány felé vetett már az szerencse sarkán!
Hol egy ellenségnek, hol másnak vagy markán,
Régi szép épséged mely miatt áll csonkán.
Oh az régiektül elfajzott nemzettség,
Híredben s nevedben korcsosult nemesség!
Miolta köztetek nincs az egyenlőség,
Ily rútul azota prédál az ellenség.
Azmeddig egy szívvel fogtál, magyar, fegyvert.
Volt-é oly nemzetség, mely téged megvert?
Kardod minden ellen diadalmason nyert.
Sok préda s nyereség lábad előtt hevert.
Hol az az szép hír s név, sok adó s nyereség,
Kit elődbe rakott sok hóldult nemzetség,
Vagy harcokon adott az győzött ellenség?
Mind elprédálta azt az egyenetlenség.
Tedd félre nemzetem ezt a délcegséget,
Mint régen, kövessed az egyenlőséget.
Ne fogyaszd magadot, találsz ellenséget,
Ki majd ránt nyakadban siralmas ínséget.
(1664)
ha megtér a hosszu útról,
mikor elmegy, mikor megjön,
sír a paraszt kint a földön.
Ha a nemes lakomázik,
vigan ugrál, parolázik,
serleget lódít a falra,
a paraszt jajdul föl arra.
Ha a nemes szomorkodik,
ha halálról gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,
hogyha búsúl, hogyha vidul,
ha lány után kukurikul
s kezesíti kösöntyükkel,
fizetni a parasztnak kell.
Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
ujra új adót akasztnak.
Kis sorsomból magas pólcra,
léptem én világos dombra,
szertenéztem hogy ott álltam,
a világban csak ezt láttam.
Még akkora mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
alig ér tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.
Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
akár fekszik, akár sétál,
a parasztnak csak kárt csinál.
Szól a kakas, fennen kiált,
világosodik a világ,
kakas, kakas már repüljél,
kastély tornyán énekeljél.
Akár bent van, akár kint van,
a parasztnak csak új kin van,
mig csak a föld hátán lépdel,
rajtunk jár sok háznépével.
Hogyha meghal, ha temetik,
kántorok kiénekelik,
ülik kilenc napos torát,
megnyögi azt is a jobbágy.
Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
ha fejére malaszt száll is,
a paraszt fizeti azt is.
Nyilott szájunk jajpanaszra?
Dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó fojtogatva.
Na, nem értünk a beszédhez!
Elég is ennyi testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.
Vérszopó dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, - hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segélj, Krisztus, minket!
*
Elképzelem, igy szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
S homlokán a harag rõt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen'
szörnyü mocsaradba magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól irván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
mély századok kéjéből rám mered,
mint keserű vád és komor panasz,
csüggedt szívem mélyébe villan az!
Tudom, mit kérdez hű és bús szemed,
mely látott halni, győzni eleget
s jövő kárpitján nézett bizton át,
fénnyel nyilazva a sűrű homályt.
Ó, mit feleljek, mit mutassak itt?
Avarba hulló hadak halmait,
közönybe fúló sóhajt és sikolyt,
bitangul veszve álmot, ami volt?
Én hallgatok, susog a hűs avar,
jön a nagy ősz és hull, hull a magyar.
Jön a nagy ősz és hull, hull légiónk.
Ó bán, aludni s nem álmodni jobb!
Szabadon lihegsz, megint! Karunk
Béklyóidat összetöré.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
Az isteni bosszu lövellé.
Nem ejte le minket erő;
Bízakodás teve rabjaivá
Minket a pogánynak.
Esküdt, s mi jók, hivénk szavát;
S ő a hivőket, bizakodókat,
Cselébe voná, megbuktatá.
Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irígylé,
És amit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyírta meg a nyáj,
S amit nem vett el, ellopá.
Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorga dühében, hogy a két
Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hízlalta pribégjeivé, hogy ők
Verdessék, ami még nem ing.
S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
Az alázó súlyos igát.
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
S lepattogának láncaink.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregökre
Az isteni bosszu lövellé.
Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon lihegsz,
Hunyadink nagy lelke van veled.
Emberszobrok a fű felett.
Szolimán harangoz a szélben...
Öv-szögén levágott fejek.
Szolimán harangoz a szélben,
arcunk, hajunk eső veri:
megvált a félszeg könnyezéstől,
a zsenge erdőt élteti.
Keresztfa-karú vas-Dorottyák,
álló és megdőlt kopjafák.
Ki más országban él, nem érti
Szolimánt, Alit, Musztafát.
Ahhoz itt kellett megszületni,
hogy legyen Csele-patakunk.
Hogy védekezeni harcba menjünk,
s támadjunk, bár nem akarunk.
Szolimán ifú volt Mohácsnál,
s vénen halt Szigetvár alatt:
Lajos, Zrínyi: kettő az egyhez.
A számarány, az áldozat.
Ki más országban él, nem érti:
hősvértől miért pirosul
a zöld mező, hol fehér csontok
nyugosznak némán, konokul.
Keresztfa-karú vas-Dorottyák
őrzik a csontos mélyeket,
egy nagy kereszt mégis hiányzik:
csak fű-fa igér életet
(1981)
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod;
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerútítva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz.
Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között,
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hűség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szúnnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, haza tér, s igy hírli vitéz ura húnytát,
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak düledéke marad,
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét;
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben,
S a feledékenység éje borítja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyürészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon mégis eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorúl s lesütött szemmel halad ismét.
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova ércz himzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tűnt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán, gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon;
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szívem s felsóhajtok,
A mint Rákos térén szántok.
Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad őt boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.
Mondják, itten vitéz urak
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok víni szálltak.
Eltüntek ők; Rákos, te állsz,
Meződön hány embert táplálsz,
Hej de magyart alig látok,
S nehéz szívvel tovább szántok.
Pest-Budárul sok nép kijár,
S alig érti nyelvünket már:
Hej! ma-holnap a magyar szó
Ritka, mint a fejér holló.
Hűs szél támad onnan felül,
Zugó szárnyán sötét köd ül;
Tán a por is e szép mezőn
Nemes szivek hamvábul jön.
Barna leány a falubul!
Hej ne igyál a Rákosbul!
Magyar csonton foly a vize,
Könyektül sós annak íze.
Rákos! Rákos! hová lettél?
Szép hiredbül de kiestél!
Fáj szivem, fáj, ha ezt látom,
S hazám földét sírva szántom.