Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek, Merre valál? tornyod honnan emelte fejét? Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére? Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél? Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett. Ah de romod tetején az örök hír égi virága Csillagi fényében századok óta virúl.
Nehéz meleg leng a vidék lapályain. Békétlen állanak a felpörkölt hadak. Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak, hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.
A pusztaság üres, az égen semmi folt, habozva áll a húszéves, öreg király, a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál, de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.
Egyszerre indulást rikolt a kürttorok, nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok, elsápad a király és megbotol a ló...
És fönn az ég ivén sötéten nyargaló vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll, ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.
A csata
Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt és vérre szomjazik a háborús acél, a sápadó sereg sietve útra kél és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt.
Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász, a harcosok között nyomott a hangulat, komor nyugodtsággal buzdítnak az urak, a bús, letört király csüggedten nyargalász.
Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög feléjük a vasas, tar-homlokú török; buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb.
Halált köp az ágyú, a penge felragyog, vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat - s felhővel fogja be dicső szemét a nap.
A csata után
Tajtékos embervért iszik a rét, az út... Győzött az ellenség ágyúja és csele, királyi zsákmányát ragadja a Csele, a fergetegben a kürtszó zokogva búg.
Vizen van a győző, a bús Perényiné rőtszínű fáklyánál könnyek között temet s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg, az éjjel árnyain kisértetnek hivé.
A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág, siratta az anya eltávozott fiát, s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia...
A zordon aggok és a sápadt szenvedők hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt és néma ajkukon meghűlt a hő ima.
Pusztaság, kárvallás egész Magyarországban, Immár eláradott sok nagy tartományokban, Sírás, fohászkodás, keserves óhajtás Falukon, városokon.
Nagy haragja vagyon az istennek mirajtunk, Bűneink ostora elhatalmazott rajtunk, Siralmas jajszóval, keseredett szívvel Azért hozzád kiáltunk.
Hatalmas, kegyelmes, véghetetlen királyunk, Ki vagy az ellenség ellen erős paizsunk, Kérünk téged, Krisztus, ne útálj meg minket De könyörülj mirajtunk.
Mert meg nem szűnhetik köztünk az nagy félelem, Városunkból kiűz kegyetlen fejedelem, Félelem, fáradság szüntelen mirajtunk, Nem nyughatunk házunkban.
Miért uram, hogy ily igen elhagyál minket, Hogy nem fordítod ránk a te szent szemeidet, Tekints reánk uram, hogy megismerhessük A te istenségedet.
Mert ha a pogányság innen elűz bennünket, Nem lészen ily helye a te áldott igédnek, Káromlói lesznek, te szép Jézus Krisztus, A te áldott nevednek.
Csak kevesen vagyunk, akik téged tisztelünk, Mert a pogány miatt tétova bujdostatunk. Idegen országra nagy félelem miatt Tétova kergettetünk.
Dícséret, dicsőség légyen az úristennek, Vele egyetemben az ő egy szent fiának, Örökkön öröké szentlélek istennek, Dícsértessél mennyekben.
Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép, Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép, Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép, Elémenetedre nincs egy utad is ép.
Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá, Szablyádnak bév zsoldja nagy olcsóságossá, Megcsorbult nemzeted változott korcsossá, Neved ékessége utálatságossá.
Föld reménségére felnevelt úrfiak Szemétre vettetnek úgy, mint köz tyúkfiak, Zsírokkal hízódnak az idegen fiak, Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll, Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll, Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál, Bév étkeid helyett rakódik apró tál.
Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidot, Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot, Aki építhetné te szép országodot, Könnyen múlatja el csak zálaglásidot.
Sem pénz, jószág mostan, s méltó árú posztó Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó, Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó, Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.
Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem, Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem, Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem; Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.
Szánja az uristen hiveinek romlását, Az ő fiainak, leányinak romlását, Noha most eltűri, de el nem szenvedi Nagy szidalom-vallását.
Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk, Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk, Isten beszédében mi is, választottak, Csaknem kétségbeestünk.
Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk, Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük, Mert mind veszten veszni szegény országunkat Szemeinkkel jól látjuk.
Egyik veszedelem az másikat ott éri, Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti, Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat Még hinnie sem meri.
De vess véget immár, uram, büntetésünkben, Fordíts szemeidet reánk kegyességedben, Mert az te népeid majd kétségben esnek Ennyi nagy sok inségben!
Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket, Egy szempillantásig hagyott most csak el minket; De örökkévaló irgalmasságból Ismeg fölemel minket.
Oh nyomorult foglyok! Istenhez hiáltsatok, Nagy bizodalomban, reménységben legyetek, Az ki kézbe adott, majd az megszabadít, Szemetekkel meglátjátok.
A mi fiainkat siralomval elhattuk, Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk, Mi ellenségeinknek nagy veszedelmeket Nagy örömvel beszéljük.
Az szentek példáját életünkben kövessük, Istennek ostorát tőlünk el ne taszítsuk, Mert isten országát háborúság nélkül Semmiképpen nem nyerjük.
Sírván így könyörge az Istennek egyháza, Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása: Ezerötszázhatvan és hat esztendőben Mikoron írnak vala.
Sírva veszíköl mast szegín Magyarország, Mert tőle távozék hangosság, vigaság, Belőle kikele sok fénös gazdagság, És fogságban esék egynéhány uraság.
Ezön örvend, vigad az terek császárság, Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság, Hiszik, hogy őbenne vagyon oly jámborság, Hogy fogadásában nem volna ravasság.
Bolondság tőletök fejenként magyarok, Terek álnok hitit meg nem gondoljátok, Maga csak tőlem es sokszor hallottátok, Sok fejedelmeket mind csaltak, tudgyátok.
Az tereknek hiti erőssen aszt tartja, Ha hittel, szép szóval kavort megcsalhattya, Ajándokkal, vagy lopva elragadhattya, Isten azért néki mennyországot adgya.
Sőt ugyan nagy parancsolat ez űkösztök, Miként az szeretet parancsolat néktök, Ha az szeretetöt ti jól tisztölnétök, Az terek hitinek bizon nem hinnétök.
Tuggyátok, magyarok, hírösök valátok, Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok, De mihelt kösztetök ti meghasonlátok, Ottan országtokban, ím, mint pusztulátok.
Ím az terek császár mindezön öröle, Ő álnok hálója ottan elteröle, Jelös főhalakat véle megkeröle, Kikkel gazdagságot, sok szépségöt lele.
Álnok hálójában egyször el-béejté Az jó Príni Pétört mikort elviteté, Hitit, fogadását császár elfelejté, Az nemes úrfiat nagy fogságban veté.
Nagy somma kincsével magát ő megváltá, De semmi lőn néki kincse oda-volta, Csak fiátúl ne lészön vala megválta, Kit, nem lőn mit tenni, császárnak hozata.
Vala nagy bánatja szép asszon társának, Fiát, hogy megérté, vinnék az császárnak, Erő szakaszkodék kezének, lábának, Földhöz öté magát, ott sokan sírának.
Sokat szép fiának ő nem szólhat vala, Mert nagy keserőség szívét folta vala, Ölelgeti, sírva apolgatja vala, Egy hintószekérben úgy öltette vala.
Lőn Príni Pétörnek így szabadulása, És fiának odamaradása, Az magyar uraknak lőn példaadása, Néki mind éltiglen nagy fohászkodása.
Ím minap Erdélyben császár béereszté Kucsig Bali béköt, kinek aszt jelönté, Hogy az Majlát Istvánt ő el-kihitetné, Fogaras várából néki fogva vinné.
Tőn égetést, rablást Bali bék Erdélyben, Hitöt, fogadást tőn az császár képében, Hogy királlyá tészi Erdélynek földében.
Édös beszédökkel őt hívattya vala, De az Majlát néki ott nem hihet vala. Az moldvai vajda: Pétör vajda vala, Ki az Bali békkel akkoron ott vala.
Rejá gondolának, nem sokat szólának, Három szegín bojért előhozatának, Aranyas ruhákat reájok adának, Szép patyolatokat fejökben rakának.
Az Majlátnak hamar ők ím eszt izenék: Hogyha ő nem hiszön az császár hitinek, Ím, három fővajdát küldünk kegyelmének, Csak adgya ő magát egynéhán beszédnek.
Termetök jó vala, ruhájok szép, fénös, Ebből Majlát nem lőn hozzájok kétségös, Ottan el-kiméne, hogy légyön beszédös, Kinek odamente lőn nagy kellemetös.
Vivék fogva őtet az terek császárnak, Három szegín bojért hagyák Majlátnénak, Örök siralom lőn az tisztös asszonnak, És nagy emléközet egynéhán országnak. Sőt mégis hallyátok császár hamis voltát, Hogy jobban tudgyátok ónni magatokat, Hogy hálóját veté császár Buda alatt, Ott benne fogata jó jelös halakat.
Drága halat egyet közzülük választa, Kinek serínsége többit feljülmúlta, Aszt császár magának bárkájában tartá, Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.
Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala, Kinek terek császár sok hitöt ád vala, Az basák, szancsákok hitöt adtak vala, Szép ajándékokval őt elcsalták vala.
Terek Bálint, kiknek oly igen hitt vala, Hívségét hercegnek úgy mutattya vala, Mindeneknél feljebb némöttel vív vala, Teste szakadását ő nem szánja vala.
Intése nem teccék az Príni Pétörnek, Ki megmondta vala ez nemes vitéznek Minden csalárdságát az császár hitinek, De ő bátorsággal álla vitésségnek.
Nagy sokan terekek azon csudálának, Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak, De aszt őfelőle mondák bolondságnak, Hogy il igön elhitt török szép szavának.
Óh, ez nemes vitéz mely igen csalaték, Hiti az császárnak mind elfeletteték, Mert ő megfogaték és aláviteték, Minden szép javitúl ő megfosztattaték.
Duna mellett mongyák Nándorfejérvárba Csak harmadmagával tartják nagy fogságba, Mast es mondgyák, vagyon nagy bátorságába, Mit tőle kívánnak, aszt nem fogattába.
Hallottam példába régen, hogy mondották, Az jó acélt soha úgy nem paskolhattyák, Tiszta vassá őtet hogy ellágyíthassák, Hogy soha acélnak őtet ne mondhassák.
Fohászkodik mostan sok gyakor sírásval Asszony-feleségöd az két szép fiadval, Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.
Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak, Kik szível szeretnek, gyakran fohászkodnak, Egynéhán közzülök tétova búdosnak, Ha megszabadulnál mégis sokan várnak.
Csuda mint ohítnak az te jó barátid, Még azok is, hogy kik voltak ellenségid, Lennének nagy somma kinccsel segétségid, Csak kiválthatnának az te szeretőid.
Jól értitök immár hitit az tereknek, Urak úgy higgyetök hitetlenségöknek, Egymást szeressétök, jobb ti fejetöknek, Úgy lészen romlása gonosz terök népnek.
Tanácsot sokáig, kérlek, ne tarcsatok, Ha ez két víz között ti lakni akartok, Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok, Félök, hogy sokáig itt nem uralkottok.
Ezörötszáznegyven és két esztendőben Baronyában ki szörzé Szent György innepébe, Nevét jelöntötte versnek kezdésében, Ez urakról való megemlékösztében.
Sír vagyok, elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld, Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt; De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra, Had-gázolta határt látni s az árva Cselét: Kart és férfikebelt vive itt a harcba magyar nép; Sors erejű számmal győze az ozman erő.
"Mely föld ez, mi virágzó tér az öreg Duna partján, Melyen sárga kalász rengedez és buja fű?" Nyögve felel, s csak alig hallatva s keservesen a föld: "Hír temetője Mohács, s a magyar átka nevem."
Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.
Ah de romod tetején az örök hír égi virága
Csillagi fényében századok óta virúl.
Nehéz meleg leng a vidék lapályain.
Békétlen állanak a felpörkölt hadak.
Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,
hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.
A pusztaság üres, az égen semmi folt,
habozva áll a húszéves, öreg király,
a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,
de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.
Egyszerre indulást rikolt a kürttorok,
nyüzsgő sietség zúg, mozdulnak a sorok,
elsápad a király és megbotol a ló...
És fönn az ég ivén sötéten nyargaló
vészfelleg tornyosul s tompán morogva száll,
ormán vigyorgva ül gőzködben a Halál.
A csata
Ezüstösen villog fönn a zománc-kereszt
és vérre szomjazik a háborús acél,
a sápadó sereg sietve útra kél
és zúg, mint a köpű, mely nyüzsgő rajt ereszt.
Kaszásra vár mindenütt a sárguló kalász,
a harcosok között nyomott a hangulat,
komor nyugodtsággal buzdítnak az urak,
a bús, letört király csüggedten nyargalász.
Egyszerre, mint ezüst-kigyó, lassan görög
feléjük a vasas, tar-homlokú török;
buggyos ruhájukban nagy testük még nagyobb.
Halált köp az ágyú, a penge felragyog,
vér fröccsen a mezőn, hullong a hús-cafat -
s felhővel fogja be dicső szemét a nap.
A csata után
Tajtékos embervért iszik a rét, az út...
Győzött az ellenség ágyúja és csele,
királyi zsákmányát ragadja a Csele,
a fergetegben a kürtszó zokogva búg.
Vizen van a győző, a bús Perényiné
rőtszínű fáklyánál könnyek között temet
s hogy látta a paraszt, mint tett-vett csüggeteg,
az éjjel árnyain kisértetnek hivé.
A gyászoló házban kigyúlt a mécsvilág,
siratta az anya eltávozott fiát,
s jöttek sokan, sokan, de nem az ő fia...
A zordon aggok és a sápadt szenvedők
hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt
és néma ajkukon meghűlt a hő ima.
Immár eláradott sok nagy tartományokban,
Sírás, fohászkodás, keserves óhajtás
Falukon, városokon.
Nagy haragja vagyon az istennek mirajtunk,
Bűneink ostora elhatalmazott rajtunk,
Siralmas jajszóval, keseredett szívvel
Azért hozzád kiáltunk.
Hatalmas, kegyelmes, véghetetlen királyunk,
Ki vagy az ellenség ellen erős paizsunk,
Kérünk téged, Krisztus, ne útálj meg minket
De könyörülj mirajtunk.
Mert meg nem szűnhetik köztünk az nagy félelem,
Városunkból kiűz kegyetlen fejedelem,
Félelem, fáradság szüntelen mirajtunk,
Nem nyughatunk házunkban.
Miért uram, hogy ily igen elhagyál minket,
Hogy nem fordítod ránk a te szent szemeidet,
Tekints reánk uram, hogy megismerhessük
A te istenségedet.
Mert ha a pogányság innen elűz bennünket,
Nem lészen ily helye a te áldott igédnek,
Káromlói lesznek, te szép Jézus Krisztus,
A te áldott nevednek.
Csak kevesen vagyunk, akik téged tisztelünk,
Mert a pogány miatt tétova bujdostatunk.
Idegen országra nagy félelem miatt
Tétova kergettetünk.
Dícséret, dicsőség légyen az úristennek,
Vele egyetemben az ő egy szent fiának,
Örökkön öröké szentlélek istennek,
Dícsértessél mennyekben.
Meghalva, nyögve, vérben,
Elhantolatlan ott hever
A puszta csatatéren.
Piros vértől egykép' csepeg
A czondra és a bársony,
Érsek, király mind ott veszett,
Mind ott veszett Mohácson!
Egy nagy halott a csatatér!
És férgei a varjak.
Mohács a gyász, Mohács a vér!
Halála a magyarnak!
Lajos király! Ifjú király,
Te se térsz meg lakodba!
Ott fekszel Csele partinál
Rutul beiszapolva!
Zászlós urak, dus főpapok,
Fürödnek porba, vérbe.
Harminczezer vitéz halott,
S egynek sincs temetése!...
Hős vértanú heverjen-é
Hollók prédájaképen?
Nincs-e sirokra már helye
A földnek lenn a mélyben?...
Varjuk kárognak éhesen,
A préda fel van osztva,
De ím, csodásan megjelen
Kanizsai Dorottya.
Szép arcza bús, ruhája gyász,
Ásót viszen kezében.
Szemébe könny, ajkán fohász:
»Ah hogy ezt is megértem!«
Feledni szélvészt, zúzmarát,
Miként az éj magánya,
Hallgatva négyszáz férfiú
Jön ásókkal nyomába.
»Holtak városa! csatatér!«...
- S kezeit összefonva,
Imádkozik a holtakért
Kanizsai Dorottya.
Igy áll soká... s mig könnye hull,
Az ásót földbe nyomja,
S kezd ásni fáradatlanul
Kanizsai Dorottya.
S a négyszáz férfiú hamar
Követi ezt a példát;
Túr földet és gödröt kapar,
Legyen a sír elég tág.
Készülnek a hosszú sirok
Egymásután, sietve;
És a harminczezer halott
Beléjük lőn temetve.
És hogy az összes holtakat
Elhantolák zokogva,
Még ott könyez, még ott marad
Kanizsai Dorottya.
Szent asszony, hálás nemzeted
Feledni sose fogja,
Mily nagy temetést rendezett
Kanizsai Dorottya.
Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,
Elémenetedre nincs egy utad is ép.
Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bév zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Neved ékessége utálatságossá.
Föld reménségére felnevelt úrfiak
Szemétre vettetnek úgy, mint köz tyúkfiak,
Zsírokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.
Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll,
Sereged szép száma fogy, romol s szállton száll,
Ínséged nő s árad, veled egy ágyban hál,
Bév étkeid helyett rakódik apró tál.
Ki szánhat? bánd magad nyomorúságidot,
Mert nézi s nem érzi az csak romlásodot,
Aki építhetné te szép országodot,
Könnyen múlatja el csak zálaglásidot.
Sem pénz, jószág mostan, s méltó árú posztó
Nem indít, hogy szolgálj, megszűkült az osztó,
Csudáld, hogy minden rend nem kóborló s fosztó,
Az nagy orv mert kicsint szörnyebb felakasztó.
Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem,
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem,
Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, legyen ez vers jelem.
Köztek szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor Jézust kiáltonak.
Ágyuk, puskák ha ropognak,
Az szép kopják romladoznak,
Az vitézek vagdalkoznak,
Pogány fejek földre hullnak.
Rettenetes fegyver fénylik,
Majdan leszen ágyúzengés,
Seregek közt nagy üveltés,
Sebesedik, sok fő esik.
Könyörögjünk istenünknek,
Adjon erőt seregünknek,
Bátorságot mi szívünknek,
Vígasságot mi lelkünknek.
Örök isten légy mellettünk,
Pogányokkal víjj érettünk,
Hogy ne legyen ellenségünk,
Kivel téged mi dícsérünk.
Szégyent vallnak, kik elfutnak,
Azok mernek, kik próbálnak,
Ha meghalnak is, hírt hagynak,
Igaz hitért kik megvínak.
..............................................
Támaszd már fel csillagunkat,
Tanítsd víni fiainkat,
Vagdalkozni mi karunkat,
Szabadítsd meg országunkat.
Ezerötszázkilencvenhétben
Szerzé ezt egy jókedvében
Az nagy isten seregében,
Áldott légy örökké, ámen.
(1597)
Az ő fiainak, leányinak romlását,
Noha most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom-vallását.
Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.
Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegény országunkat
Szemeinkkel jól látjuk.
Egyik veszedelem az másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.
De vess véget immár, uram, büntetésünkben,
Fordíts szemeidet reánk kegyességedben,
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Ennyi nagy sok inségben!
Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket;
De örökkévaló irgalmasságból
Ismeg fölemel minket.
Oh nyomorult foglyok! Istenhez hiáltsatok,
Nagy bizodalomban, reménységben legyetek,
Az ki kézbe adott, majd az megszabadít,
Szemetekkel meglátjátok.
A mi fiainkat siralomval elhattuk,
Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk,
Mi ellenségeinknek nagy veszedelmeket
Nagy örömvel beszéljük.
Az szentek példáját életünkben kövessük,
Istennek ostorát tőlünk el ne taszítsuk,
Mert isten országát háborúság nélkül
Semmiképpen nem nyerjük.
Sírván így könyörge az Istennek egyháza,
Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása:
Ezerötszázhatvan és hat esztendőben
Mikoron írnak vala.
(1566)
Tekéntsd meg szép hazám.
Akarja tatár khám:
Csak hozz választ hozzám.
Mondd meg szép Erdélynek,
Búban borult népnek,
Főfő vármegyéknek,
A széköly községnek,
Ha kérdik mint vagyunk?
Mondd meg: rabok vagyunk,
Térdig vasban járunk,
És csak sarcoltatunk.
Kezeink bilincsben,
Tömlöc fenekében
Vagyunk, nagy ínségben —
Tatárok kezében.
Megsarcoltam volna
Húszezer tallérban;
De az pogány tatár
Csak meg sem hallotta.
Idegen országra
Hordoz szerteszéjjel,
Sűrű számú pénzen
Ád török kezében.
Kemény János urunk
Ország hűségére
Egyaránt közli vélünk
Az rabságnak terhit.
Tizennyolcezeren
Vagyunk nagy ínségben;
Tatárok kezekben
Szőrnyű ínségekben.
Nyolcszázat hajtottak
Az Vörös-tengerre,
Mint ártatlanokat
Az veszedelemre.
Kérjük szép Rákóczit,
Mint kedves urunkot:
Szánja meg gyermekink,
Özvegy feleségink,
Bízzunk az istenben,
Hogy még jövendőben
Kiszabadít minket,
Könyörül népein.
(1657)
Mert tőle távozék hangosság, vigaság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságban esék egynéhány uraság.
Ezön örvend, vigad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,
Hiszik, hogy őbenne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravasság.
Bolondság tőletök fejenként magyarok,
Terek álnok hitit meg nem gondoljátok,
Maga csak tőlem es sokszor hallottátok,
Sok fejedelmeket mind csaltak, tudgyátok.
Az tereknek hiti erőssen aszt tartja,
Ha hittel, szép szóval kavort megcsalhattya,
Ajándokkal, vagy lopva elragadhattya,
Isten azért néki mennyországot adgya.
Sőt ugyan nagy parancsolat ez űkösztök,
Miként az szeretet parancsolat néktök,
Ha az szeretetöt ti jól tisztölnétök,
Az terek hitinek bizon nem hinnétök.
Tuggyátok, magyarok, hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,
De mihelt kösztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban, ím, mint pusztulátok.
Ím az terek császár mindezön öröle,
Ő álnok hálója ottan elteröle,
Jelös főhalakat véle megkeröle,
Kikkel gazdagságot, sok szépségöt lele.
Álnok hálójában egyször el-béejté
Az jó Príni Pétört mikort elviteté,
Hitit, fogadását császár elfelejté,
Az nemes úrfiat nagy fogságban veté.
Nagy somma kincsével magát ő megváltá,
De semmi lőn néki kincse oda-volta,
Csak fiátúl ne lészön vala megválta,
Kit, nem lőn mit tenni, császárnak hozata.
Vala nagy bánatja szép asszon társának,
Fiát, hogy megérté, vinnék az császárnak,
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz öté magát, ott sokan sírának.
Sokat szép fiának ő nem szólhat vala,
Mert nagy keserőség szívét folta vala,
Ölelgeti, sírva apolgatja vala,
Egy hintószekérben úgy öltette vala.
Lőn Príni Pétörnek így szabadulása,
És fiának odamaradása,
Az magyar uraknak lőn példaadása,
Néki mind éltiglen nagy fohászkodása.
Ím minap Erdélyben császár béereszté
Kucsig Bali béköt, kinek aszt jelönté,
Hogy az Majlát Istvánt ő el-kihitetné,
Fogaras várából néki fogva vinné.
Tőn égetést, rablást Bali bék Erdélyben,
Hitöt, fogadást tőn az császár képében,
Hogy királlyá tészi Erdélynek földében.
Édös beszédökkel őt hívattya vala,
De az Majlát néki ott nem hihet vala.
Az moldvai vajda: Pétör vajda vala,
Ki az Bali békkel akkoron ott vala.
Rejá gondolának, nem sokat szólának,
Három szegín bojért előhozatának,
Aranyas ruhákat reájok adának,
Szép patyolatokat fejökben rakának.
Az Majlátnak hamar ők ím eszt izenék:
Hogyha ő nem hiszön az császár hitinek,
Ím, három fővajdát küldünk kegyelmének,
Csak adgya ő magát egynéhán beszédnek.
Termetök jó vala, ruhájok szép, fénös,
Ebből Majlát nem lőn hozzájok kétségös,
Ottan el-kiméne, hogy légyön beszédös,
Kinek odamente lőn nagy kellemetös.
Vivék fogva őtet az terek császárnak,
Három szegín bojért hagyák Majlátnénak,
Örök siralom lőn az tisztös asszonnak,
És nagy emléközet egynéhán országnak.
Sőt mégis hallyátok császár hamis voltát,
Hogy jobban tudgyátok ónni magatokat,
Hogy hálóját veté császár Buda alatt,
Ott benne fogata jó jelös halakat.
Drága halat egyet közzülük választa,
Kinek serínsége többit feljülmúlta,
Aszt császár magának bárkájában tartá,
Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.
Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,
Kinek terek császár sok hitöt ád vala,
Az basák, szancsákok hitöt adtak vala,
Szép ajándékokval őt elcsalták vala.
Terek Bálint, kiknek oly igen hitt vala,
Hívségét hercegnek úgy mutattya vala,
Mindeneknél feljebb némöttel vív vala,
Teste szakadását ő nem szánja vala.
Intése nem teccék az Príni Pétörnek,
Ki megmondta vala ez nemes vitéznek
Minden csalárdságát az császár hitinek,
De ő bátorsággal álla vitésségnek.
Nagy sokan terekek azon csudálának,
Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,
De aszt őfelőle mondák bolondságnak,
Hogy il igön elhitt török szép szavának.
Óh, ez nemes vitéz mely igen csalaték,
Hiti az császárnak mind elfeletteték,
Mert ő megfogaték és aláviteték,
Minden szép javitúl ő megfosztattaték.
Duna mellett mongyák Nándorfejérvárba
Csak harmadmagával tartják nagy fogságba,
Mast es mondgyák, vagyon nagy bátorságába,
Mit tőle kívánnak, aszt nem fogattába.
Hallottam példába régen, hogy mondották,
Az jó acélt soha úgy nem paskolhattyák,
Tiszta vassá őtet hogy ellágyíthassák,
Hogy soha acélnak őtet ne mondhassák.
Fohászkodik mostan sok gyakor sírásval
Asszony-feleségöd az két szép fiadval,
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval
Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.
Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szível szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhán közzülök tétova búdosnak,
Ha megszabadulnál mégis sokan várnak.
Csuda mint ohítnak az te jó barátid,
Még azok is, hogy kik voltak ellenségid,
Lennének nagy somma kinccsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.
Jól értitök immár hitit az tereknek,
Urak úgy higgyetök hitetlenségöknek,
Egymást szeressétök, jobb ti fejetöknek,
Úgy lészen romlása gonosz terök népnek.
Tanácsot sokáig, kérlek, ne tarcsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok,
Mert ha csak hallgattok, szömben ti nem vívtok,
Félök, hogy sokáig itt nem uralkottok.
Ezörötszáznegyven és két esztendőben
Baronyában ki szörzé Szent György innepébe,
Nevét jelöntötte versnek kezdésében,
Ez urakról való megemlékösztében.
Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt;
De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra,
Had-gázolta határt látni s az árva Cselét:
Kart és férfikebelt vive itt a harcba magyar nép;
Sors erejű számmal győze az ozman erő.
"Mely föld ez, mi virágzó tér az öreg Duna partján,
Melyen sárga kalász rengedez és buja fű?"
Nyögve felel, s csak alig hallatva s keservesen a föld:
"Hír temetője Mohács, s a magyar átka nevem."