1. Szulimán Harsánhoz már érkezett vala, Harmadnap táborát ott megnyugasztalá. Onnan követeket magátul bocsáta, Kik menjenek Zrinihez Sziget várába.
8. Zrini öszvehivá mind az vitézeket, Mert már régen hallotta az követeket; Piacon hallgatá meg az követeket, Maga körül állitá az vitézeket.
9. Demirhám nem igen böcsüllé meg őket, Mintha nem gondolná látni vitézeket; De Halul mellyére tevé az két kezét, Alázatossággal monda, hajtván fejét:
10. "O, Jézus hitin valóknak szép csillaga, O, ily vitézeknek érdemes hadnagya Egyedül! mely ország próbádat nem tudja? Mely világrész vitézségedet tagadja?
12. Csudául mi halljuk nagy vitézségedet Mindnyájan, urunk is az te jó hiredet Szereti hallani, cselekedetedet, Szeret magadat is, ha nem is hitedet.
14. Ű kívánsága ez: ez várat kezében Adjad, és ne bizzál nagy keménységedben, Haszontalan harag, az ki nincs erőben; Esztelen, ki kiván, az mi lehetetlen.
15. Császár nem kivánja az te szép váradat. Hogy avval nevelje maga gazdagságát; Mert az ki világnak bírja nagy határát, Nem kivánhat szüve kűbül egy kis várat.
20. Ha bölcs vagy, szükségbül tehetsz magadnak jót, Nagyobbtul magadra nem csinálsz haragot: Alázd meg magadat, add meg ezt az várat, Mellyet semmiképpen többöl meg nem tarthatsz.
21. Nem kérettetik tüled ingyen ez az vár; Hol nagy haszon vagyon, nem látszik kicsin kár; Valamit te kérhetsz, azt Szulimán császár Örömest engedi, elhiggyed nékem bár.
25. Különben, jó Zrini, hogyha cselekszel, Váradat s szolgáidat bizony veszted el; De semmi ez, életed az jühireddel Szigetvár hamujában temetődik el.
28. Talán esküvésed tartóztat tégedet, Kit német császárnak békességben tetted? De lelkiisméret mostan menttté tehet, Senki nem tartozik tenni lehetetlent.
29. Bizol-é németben, te okos horvát bán, Hogy hamar segitséget küld néked talán? Német, mely tégedet az föld alatt kiván Lenni, segítséget hoz kárával talán?
30.Ki nem esmérheti német barátságát? Leginkább magyarhoz gonosz akaratját? Hogy gyülöli német az magyar katonát, Ha akarod, adok néked ezer példát.
31. De bár az ugy légyen, eljüjjön az német, Rákháton tinéktek hoz ő segitséget, Elvesztitek akkor kedves éltetöket, S ők török kezében találják Szigetet.
35. Ne légyen fejedben az a' bizodalom, Hogy az kit egyenként te meggyőztél harcon, Meggyőzhesd te mostan, hol vannak mindnyájan, Mely, Isten rendibül, várad alatt vagyon.
36. Ezt szultán Szulimán, mivel szeret téged, Izente általunk, vitéz Zrini, néked. Ihon jün maga is, egy millio népet Hoz el romlásodra, ha szavát megveted."
37. Itt hallgata Halul, és esék zsibolygás Az erős vitézek közt, és zúgolódás; Jól esméri Halul, hogy nekik unalmas Az illyen követség és az vármegadás.
38. Horvát bán megnézé az sok jó vitézét, Osztán követekre forditá az szemét; Mindnyájan hallgatnak, várják bán tetszését; Ő nagy méltósággal elkezdé beszédét:
39. "Jó követ, okossan nékünk megbeszéléd, Lágyon s haraggal is urad követségét; Szép szóval kitévéd urad szeretetét, Kit mihozzánk hordoz, és az ő jó kedvét.
40. Csudálom; mert azon én nem igyekeztem. Hogy ti császárotoknál kegyelmem lehessen, Sőt ártottam néki kis tehetségemben, Valahol lehetett, és minden erőmben.
41. Barátságomról is röviden felelek: Soha töröknek barátja nem lehetek, Valameddig látom, ő árt keresztyénnek; Barátság, ártalom öszve nem férhetnek.
42. De ha barátságomat császár kivánja, Meglehet; magyarét mert visszaadhatja; Se más keresztyénét osztán ne kivánja; Igy talán lehetek őnéki barátja.
43. Hol penig Szigetvárat nevével kéred, Jó követ, tudnod köll, az mit mondok néked, Hogy Zrini ezekkel már sokat szenvedett, Gonoszt, veszedelmet, hideget s meleget.
44. Azért, hogy Istennél nyerhessünk kegyelmet, Azért nem gondolunk vesztenünk éltünket, Sok kincset, gazdagságot és mindenünket, És ez elmulandó világi hirünket.
45. Hát ne apolgasson bár császár ezekkel, Az kit mi válágnak hagyunk nagy örömmel, Ha szónkat nem hiszi, jüjjön ránk erővel, Meglátja mit tehet, az ki van Istennel.
46. De ha büneinkért az Isten bennünket Megvér, s kezetekben adja életünket: Meghalunk örömest, de ti elvesztünket Nem fogjátok nevetni, s keresztyéneket.
47. Mi sem irigyeljük akkor élteteket, Elhagyjuk örömest mennyekért Szigetet. Vidd meg császárodnak az én beszédemet; Meglátja Szulimán, Zrini is mit tehet."
48. Nem türheti Demirhám Zrini beszédét, Mert az kemény válasz átalverte szüvét, Mond: "O te! ki megveted had veszedelmét, S gondolod, üstökön fogtad az szerencsét;
49. Ithon had s békesség az én kebelemben; Most válassz magadnak, míg tart az üdődben, Mert én nem érthetem, kerülő beszédben Csavarogsz, s válogathatsz hadban, békességben."
50. Ilyen szókra seregek megzöndülének; Nem várják választját hatalmas Zrininek, "Fegyvert! fegyvert! kiáltnak az követeknek; Fegyverrel, nem szóval kell veszni Szigetnek."
Ha a vitéz megkopik És ha rongyos rajta a ködmön, Vitézzé válik legott, Hogyha megint a régi köd jön. Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Ha labanc lesz a kuruc, Hogy tud mosolyogni magában, Igy szól: kuruc a karom, Hát hadd legyen labanc a lábam. Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Ha rokkant már a vitéz S készülget a csúnya halálra, Megdörzsöli a szemét S hunyorgat ravaszul a bálra: Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Súlyos inségimben Se Bécsben Úristen, Se Krisztus Pozsonyban, Se Szentlélek Tordán, Igazán nem hittenek. Ez árvult országban Vén századok óta Gonoszak az istenek.
Véres már két lábam, Sok országot jártam, Csúnya Moldovától Cifra, víg Majlandig Poroszkálva vitt a ló, Már a ló is eldült És a gyalog-járás Nem vén embernek való.
Óh, bolond, bús balság, Keserű magyarság, Óh, bolond, vad vélés, Hires Buda vára És ti, régi babonák, Be megcsúfoltátok A legigazabbat, Legmagyarabb katonát.
Nincsen itt már semmi S szépen tönkremenni Budapest is tiltja, Torda, Pozsony és Bécs. És minden gyülekezet, Fuvalkodott isten, Sem szelidebb mása Nem nyújthat nekem kezet.
Nincsen egy barátom S vércsillogva látom Utolsó kurucnak Érdemelt, csúf sorsát Ott az árokpart alatt. Nincsen Lengyelország, Nincs hely a kurucnak S jaj annak, ki megmaradt.
(Bujdosó magyar énekli) Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod, Vérem népe, magyar népem, Sátor-sarkon bort nyakalva Koldus-vásár közepében, Már menőben bús világgá, Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak Béna árnyak, rongyos árnyak, Nótát sipol a fülembe Sípja régi babonának, Édes népem, szól a sípszó, Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép, Ne hagyja az Úr veretlen, Uralkodást magán nem tűr S szabadságra érdemetlen, Ha bosszút áll, gyáva, lankadt S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye, Majtény síkja, Határ-szélén botot vágok, Vérem többé sohse issza Veszett népem veszett földje: Sohse nézek többet vissza.
Ó, Sion leánya, keserves anyám, Gyászba burítkozott szerelmes dajkám, Mihelt tenéked ez panaszod hallám, Mindjárt így szólék: "Ráchel, édes anyám,
Mi az oka hogy te mast te az árváidat, Ez világ nem szánja juhocskáidat, Üldözés szele fújja szent zászlódat, Majd elburítja kicsiny hajócskádat?
Talám az Istennek ez ő tetszése, Az fenevad felől jövendőlése, Kit megpöcsétle az Pátmus szigete, Hogy mast telnék bé az Úr ítélete?"
Ne nézz ez inségbe az te erődre. Nyújtsad panaszodat Isten eleibe, Ki rátekénte Izrael népére, Tengert buríta fárahó fejére.
Verjed hátra mast is az fárahókat, Burítsad szégyenbe az vérszopókat, Ejtsed hálóban az nyomorgatókat, Ne hadd pusztulnyi szent eklézsiádat!
Az kik azt álítják, hogy kedves dolgot Tesznek fölségednek szent áldozatot, Magok fejére hoznak kemény átkot, Mert fogva tartják az szent igazságot.
Sírás, keserűség és nagy óhajtás Vagyon szolgáidon kemény vasazás, Egyiptombéli sok talicskatojás, Megemészt bennünket perváta tisztítás.
Idegen népek közt az Magyarország Sírván jut eszembe az szép társoság, Az templombéli isteni buzgóság. Mind a regveli, estéi imádság.
Utcákról utcákra az nagy hévségben Hurcolnak bennünket német köntösben, Csak meg nem halunk az mészkeverésben. Belincsben vetnek este az tömlöcben.
Ott is az tömlöcben nincs nyudodalmunk, Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk, Az sok raboktól való szorultságunk, Sokan étszaka csak mind talpon állunk.
Másnapra virradva az officérek Visznek, kezeinkben az vasbelincsek; Hosszú napestig sok pálcaütések Esnek hátunkon keserves verések.
Noha mi testünkben eladattattunk. Úrjézus Krisztustól de megváltottunk. Ha az ínségben meg köll is mind hallnunk, De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk.
Alig várnánk immár, jönne az óra, Melyben szegény fejünk szabadulásra, Vagy halál által mennénk amaz jóra, Hol az bárány Krisztus gazdag végvacsora.
Írám ezerhatszáz és hatvannégyben, Szent Jakab havának első hetiben, Belincs várának mély tömlöcében, Az ki olvasod, légy hű mindvégiglen.
HATODIK ÉNEK
1. Szulimán Harsánhoz már érkezett vala,
Harmadnap táborát ott megnyugasztalá.
Onnan követeket magátul bocsáta,
Kik menjenek Zrinihez Sziget várába.
8. Zrini öszvehivá mind az vitézeket,
Mert már régen hallotta az követeket;
Piacon hallgatá meg az követeket,
Maga körül állitá az vitézeket.
9. Demirhám nem igen böcsüllé meg őket,
Mintha nem gondolná látni vitézeket;
De Halul mellyére tevé az két kezét,
Alázatossággal monda, hajtván fejét:
10. "O, Jézus hitin valóknak szép csillaga,
O, ily vitézeknek érdemes hadnagya
Egyedül! mely ország próbádat nem tudja?
Mely világrész vitézségedet tagadja?
12. Csudául mi halljuk nagy vitézségedet
Mindnyájan, urunk is az te jó hiredet
Szereti hallani, cselekedetedet,
Szeret magadat is, ha nem is hitedet.
14. Ű kívánsága ez: ez várat kezében
Adjad, és ne bizzál nagy keménységedben,
Haszontalan harag, az ki nincs erőben;
Esztelen, ki kiván, az mi lehetetlen.
15. Császár nem kivánja az te szép váradat.
Hogy avval nevelje maga gazdagságát;
Mert az ki világnak bírja nagy határát,
Nem kivánhat szüve kűbül egy kis várat.
20. Ha bölcs vagy, szükségbül tehetsz magadnak jót,
Nagyobbtul magadra nem csinálsz haragot:
Alázd meg magadat, add meg ezt az várat,
Mellyet semmiképpen többöl meg nem tarthatsz.
21. Nem kérettetik tüled ingyen ez az vár;
Hol nagy haszon vagyon, nem látszik kicsin kár;
Valamit te kérhetsz, azt Szulimán császár
Örömest engedi, elhiggyed nékem bár.
25. Különben, jó Zrini, hogyha cselekszel,
Váradat s szolgáidat bizony veszted el;
De semmi ez, életed az jühireddel
Szigetvár hamujában temetődik el.
28. Talán esküvésed tartóztat tégedet,
Kit német császárnak békességben tetted?
De lelkiisméret mostan menttté tehet,
Senki nem tartozik tenni lehetetlent.
29. Bizol-é németben, te okos horvát bán,
Hogy hamar segitséget küld néked talán?
Német, mely tégedet az föld alatt kiván
Lenni, segítséget hoz kárával talán?
30.Ki nem esmérheti német barátságát?
Leginkább magyarhoz gonosz akaratját?
Hogy gyülöli német az magyar katonát,
Ha akarod, adok néked ezer példát.
31. De bár az ugy légyen, eljüjjön az német,
Rákháton tinéktek hoz ő segitséget,
Elvesztitek akkor kedves éltetöket,
S ők török kezében találják Szigetet.
35. Ne légyen fejedben az a' bizodalom,
Hogy az kit egyenként te meggyőztél harcon,
Meggyőzhesd te mostan, hol vannak mindnyájan,
Mely, Isten rendibül, várad alatt vagyon.
36. Ezt szultán Szulimán, mivel szeret téged,
Izente általunk, vitéz Zrini, néked.
Ihon jün maga is, egy millio népet
Hoz el romlásodra, ha szavát megveted."
37. Itt hallgata Halul, és esék zsibolygás
Az erős vitézek közt, és zúgolódás;
Jól esméri Halul, hogy nekik unalmas
Az illyen követség és az vármegadás.
38. Horvát bán megnézé az sok jó vitézét,
Osztán követekre forditá az szemét;
Mindnyájan hallgatnak, várják bán tetszését;
Ő nagy méltósággal elkezdé beszédét:
39. "Jó követ, okossan nékünk megbeszéléd,
Lágyon s haraggal is urad követségét;
Szép szóval kitévéd urad szeretetét,
Kit mihozzánk hordoz, és az ő jó kedvét.
40. Csudálom; mert azon én nem igyekeztem.
Hogy ti császárotoknál kegyelmem lehessen,
Sőt ártottam néki kis tehetségemben,
Valahol lehetett, és minden erőmben.
41. Barátságomról is röviden felelek:
Soha töröknek barátja nem lehetek,
Valameddig látom, ő árt keresztyénnek;
Barátság, ártalom öszve nem férhetnek.
42. De ha barátságomat császár kivánja,
Meglehet; magyarét mert visszaadhatja;
Se más keresztyénét osztán ne kivánja;
Igy talán lehetek őnéki barátja.
43. Hol penig Szigetvárat nevével kéred,
Jó követ, tudnod köll, az mit mondok néked,
Hogy Zrini ezekkel már sokat szenvedett,
Gonoszt, veszedelmet, hideget s meleget.
44. Azért, hogy Istennél nyerhessünk kegyelmet,
Azért nem gondolunk vesztenünk éltünket,
Sok kincset, gazdagságot és mindenünket,
És ez elmulandó világi hirünket.
45. Hát ne apolgasson bár császár ezekkel,
Az kit mi válágnak hagyunk nagy örömmel,
Ha szónkat nem hiszi, jüjjön ránk erővel,
Meglátja mit tehet, az ki van Istennel.
46. De ha büneinkért az Isten bennünket
Megvér, s kezetekben adja életünket:
Meghalunk örömest, de ti elvesztünket
Nem fogjátok nevetni, s keresztyéneket.
47. Mi sem irigyeljük akkor élteteket,
Elhagyjuk örömest mennyekért Szigetet.
Vidd meg császárodnak az én beszédemet;
Meglátja Szulimán, Zrini is mit tehet."
48. Nem türheti Demirhám Zrini beszédét,
Mert az kemény válasz átalverte szüvét,
Mond: "O te! ki megveted had veszedelmét,
S gondolod, üstökön fogtad az szerencsét;
49. Ithon had s békesség az én kebelemben;
Most válassz magadnak, míg tart az üdődben,
Mert én nem érthetem, kerülő beszédben
Csavarogsz, s válogathatsz hadban, békességben."
50. Ilyen szókra seregek megzöndülének;
Nem várják választját hatalmas Zrininek,
"Fegyvert! fegyvert! kiáltnak az követeknek;
Fegyverrel, nem szóval kell veszni Szigetnek."
(1651)
És ha rongyos rajta a ködmön,
Vitézzé válik legott,
Hogyha megint a régi köd jön.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Ha labanc lesz a kuruc,
Hogy tud mosolyogni magában,
Igy szól: kuruc a karom,
Hát hadd legyen labanc a lábam.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Ha rokkant már a vitéz
S készülget a csúnya halálra,
Megdörzsöli a szemét
S hunyorgat ravaszul a bálra:
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.
Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vigabb lesz a halálunk.
Kincs Gyula szeretett bátyámnak
Az mi udvarunknak,
Koldus udvarunknak
Vége csak, hajh, velem lesz már
S az mi halottinknak
Dolguk milyen egyenes már.
Be jó volt meghalni,
Vélt dicsben meghalni
Az jó és fő magyaroknak
S be nagy dolog élni,
Kik új rosszat meg nem szoknak.
Otthon, az hazában,
Szomorú hazában
Latrok, hallom, vígan élnek
S fülük mellett átkot
Eresztnek a céda szélnek.
Az halottas ünnep
Bizony magyar ünnep,
Nem maradt ott a javábul,
Aki kicsit jobb volt,
Bánatában föld alá bujt.
Én hallom az órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Óh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.
Se Bécsben Úristen,
Se Krisztus Pozsonyban,
Se Szentlélek Tordán,
Igazán nem hittenek.
Ez árvult országban
Vén századok óta
Gonoszak az istenek.
Véres már két lábam,
Sok országot jártam,
Csúnya Moldovától
Cifra, víg Majlandig
Poroszkálva vitt a ló,
Már a ló is eldült
És a gyalog-járás
Nem vén embernek való.
Óh, bolond, bús balság,
Keserű magyarság,
Óh, bolond, vad vélés,
Hires Buda vára
És ti, régi babonák,
Be megcsúfoltátok
A legigazabbat,
Legmagyarabb katonát.
Nincsen itt már semmi
S szépen tönkremenni
Budapest is tiltja,
Torda, Pozsony és Bécs.
És minden gyülekezet,
Fuvalkodott isten,
Sem szelidebb mása
Nem nyújthat nekem kezet.
Nincsen egy barátom
S vércsillogva látom
Utolsó kurucnak
Érdemelt, csúf sorsát
Ott az árokpart alatt.
Nincsen Lengyelország,
Nincs hely a kurucnak
S jaj annak, ki megmaradt.
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szívem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva:
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitézmódra.
fajtámbeli véremnek
Tyukodi pajtásom,
Ne siess strázsára:
Mért siessünk, holott megnőtt
Magunkféle ködmönösnek
Mostanán az ára.
Eddig verekedtünk
S csak mi verekedtünk:
Nemes urak fognak most már
Pártot-ütni, verekedni
Szegény mihelyettünk.
Most már nagyon jó lesz,
Nem póri, nem véres:
Nemes urak értenek jól
A finomabb fringiához
S az egymás fejéhez.
Tollasult szerb hajcsárt,
Tisza-urat bántni,
Ha császárhoz, grófhoz állott,
Paphoz, némethöz, komiszhoz:
El tudtuk találni.
Ám Kártévő úrnak
Hozzánk jönni kellett,
Ördög vigye, pártunk fogni
S vezérkedni a lőcsei
Brigadéros mellett.
És a brigadéros
Zászlót hurcol értünk
S az urak majd kockát dobnak,
Hulljon-e vagy ne hulljon már
A mi dühödt vérünk.
Hallottam, Krajnában
S messze Franciában
Így mulatnak pártoskodva,
Őszkor pórral vadat-űzve
Nagyurak hiában.
Pedig eddig szép volt,
Rákóczi úr tudta,
Hogy és just is, és hogy mégis
Merre van a föld népének
Boldogságos utja.
Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz jobban.
Ne siess: ital-bor
Ráfér a szegényre,
Tán fölvidul országunkra
Valamikor jobbjainak
Elfecsérlett vére.
Nincs itt nekünk dolgunk,
Ez az urak dolga
S Bécsben s itthon már megszokták:
Úr aratja s elaratja,
Mit vetett a szolga.
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy,
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús mindegy-minket.
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélén botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
Ó, Sion leánya, keserves anyám,
Gyászba burítkozott szerelmes dajkám,
Mihelt tenéked ez panaszod hallám,
Mindjárt így szólék: "Ráchel, édes anyám,
Mi az oka hogy te mast te az árváidat,
Ez világ nem szánja juhocskáidat,
Üldözés szele fújja szent zászlódat,
Majd elburítja kicsiny hajócskádat?
Talám az Istennek ez ő tetszése,
Az fenevad felől jövendőlése,
Kit megpöcsétle az Pátmus szigete,
Hogy mast telnék bé az Úr ítélete?"
Ne nézz ez inségbe az te erődre.
Nyújtsad panaszodat Isten eleibe,
Ki rátekénte Izrael népére,
Tengert buríta fárahó fejére.
Verjed hátra mast is az fárahókat,
Burítsad szégyenbe az vérszopókat,
Ejtsed hálóban az nyomorgatókat,
Ne hadd pusztulnyi szent eklézsiádat!
Az kik azt álítják, hogy kedves dolgot
Tesznek fölségednek szent áldozatot,
Magok fejére hoznak kemény átkot,
Mert fogva tartják az szent igazságot.
Sírás, keserűség és nagy óhajtás
Vagyon szolgáidon kemény vasazás,
Egyiptombéli sok talicskatojás,
Megemészt bennünket perváta tisztítás.
Idegen népek közt az Magyarország
Sírván jut eszembe az szép társoság,
Az templombéli isteni buzgóság.
Mind a regveli, estéi imádság.
Utcákról utcákra az nagy hévségben
Hurcolnak bennünket német köntösben,
Csak meg nem halunk az mészkeverésben.
Belincsben vetnek este az tömlöcben.
Ott is az tömlöcben nincs nyudodalmunk,
Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk,
Az sok raboktól való szorultságunk,
Sokan étszaka csak mind talpon állunk.
Másnapra virradva az officérek
Visznek, kezeinkben az vasbelincsek;
Hosszú napestig sok pálcaütések
Esnek hátunkon keserves verések.
Noha mi testünkben eladattattunk.
Úrjézus Krisztustól de megváltottunk.
Ha az ínségben meg köll is mind hallnunk,
De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk.
Alig várnánk immár, jönne az óra,
Melyben szegény fejünk szabadulásra,
Vagy halál által mennénk amaz jóra,
Hol az bárány Krisztus gazdag végvacsora.
Írám ezerhatszáz és hatvannégyben,
Szent Jakab havának első hetiben,
Belincs várának mély tömlöcében,
Az ki olvasod, légy hű mindvégiglen.
(1664)