Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály lengVad bokor árnyaiban szirteid orma felett.Ah de romod tetején az örök hír égi virágaCsillagi fényében századok óta virúl.
Csata előttNehéz meleg leng a vidék lapályain.Békétlen állanak a felpörkölt hadak.Fojtott morajjal zúg a gyengülő ajak,hűvös nedűt kiván a láz-kinozta íny.A pusztaság üres, az égen semmi folt,habozva áll a húszéves, öreg király,a sorból olykor egy ügyes vitéz kivál,de visszajő busan: minden nyugodt, kiholt.
Megszünt a harcz. HarminczezerMeghalva, nyögve, vérben,Elhantolatlan ott heverA puszta csatatéren.Piros vértől egykép' csepegA czondra és a bársony,Érsek, király mind ott veszett,Mind ott veszett Mohácson!Egy nagy halott a csatatér!És férgei a varjak.
Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,Vitézséggel nevelt hírrel vagy igen szép,Kár, hogy tartatol úgy, mint senyvedendő kép,Elémenetedre nincs egy utad is ép.Kedvelt, böcsült véred lett csúfoltságossá,Szablyádnak bév zsoldja nagy olcsóságossá,Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,Neved ékessége utálatságossá.
Sok szép hadak majd indulnak,Köztek szép zászlók lobognak,Dobok, trombiták harsognak,Mikor Jézust kiáltonak.Ágyuk, puskák ha ropognak,Az szép kopják romladoznak,Az vitézek vagdalkoznak,Pogány fejek földre hullnak.Rettenetes fegyver fénylik,Majdan leszen ágyúzengés,Seregek közt nagy üveltés,Sebesedik, sok fő esik.
Szánja az uristen hiveinek romlását,Az ő fiainak, leányinak romlását,Noha most eltűri, de el nem szenvediNagy szidalom-vallását.Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk,Isten beszédében mi is, választottak,Csaknem kétségbeestünk.
Menj el édes szolgámTekéntsd meg szép hazám.Akarja tatár khám:Csak hozz választ hozzám. Mondd meg szép Erdélynek,Búban borult népnek,Főfő vármegyéknek,A széköly községnek, Ha kérdik mint vagyunk?Mondd meg: rabok vagyunk,Térdig vasban járunk,És csak sarcoltatunk. Kezeink bilincsben,Tömlöc fenekébenVagyunk, nagy ínségben —Tatárok kezében.
Sírva veszíköl mast szegín Magyarország,Mert tőle távozék hangosság, vigaság,Belőle kikele sok fénös gazdagság,És fogságban esék egynéhány uraság.Ezön örvend, vigad az terek császárság,Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,Hiszik, hogy őbenne vagyon oly jámborság,Hogy fogadásában nem volna ravasság.
Sír vagyok, elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld,Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt;De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra,Had-gázolta határt látni s az árva Cselét:Kart és férfikebelt vive itt a harcba magyar nép;Sors erejű számmal győze az ozman erő.
