Gyóni Géza - Levelek a Kálváriáról II


Gyóni Géza - Levelek a Kálváriáról II
1917, Krasnojarsk

1. LEVÉL

Levelek jönnek... (Csak én nem kapok.)
Levelek mennek... (Hát én minek írjak?)
Pár közömbös szó - s a szegény rabok
Fáradt szemei fényesre kinyilnak.

Idegen nyelven (hogy fáradt vele!)
Sok szem őrizte pár bús halovány szó.
De ragyogó a rabok éjjele,
Ha benne repked ilyen papir-zászló.

Az asszony üzen... A párjuk üzen...
Szomjan merednek a fakó papirra.
A párjuk sóhajt minden betüben.
Ó egy ilyen perc hosszú bánat írja.

Lelkembe, mint a kút vizébe nézek:
Szinén irigység nem ver már hullámot.
Csak kapjanak mind levelet, szegények!
Hisz én már tőled úgyse, úgyse várok.

2. LEVÉL

Rabtársat hoznak. Uj fogoly.
Egy esztendővel később jött utánam.
A szemét nézem: bánatos, komoly,
Ahogy beszéli, mi hir a hazában.

Egy várost laktunk. Ismered.
Bús útjain e rémes esztendőknek
Találkoztatok; beszélt is veled, -
S jaj, talán, tud is valamit felőled.

Száz ismerőst is felidéz:
Ki mit csinált és merre járt és hol van.
Faggató szemem a szemébe néz:
Pajtás, hát, Ő, Ő, akiről daloltam?

Torkom perzselik a szavak;
Ajkam szétlökik, keserűk, maróak:
Pajtás, láttad-e?... (A szó elakad.
Nem, nem, nem merek kérdezni se rólad.)

3. LEVÉL

Hogy tudsz hallgatni annyi ideig?
Egész esztendőn egy betűd se láttam.
Rab fejem fölött tél, nyár eltelik.
Meddig leszek még, mondd, ilyen anyátlan.

Hogy tudsz hallgatni annyi ideig?
Panaszod, vágyad mind-mind elfojtottad?
Nem rémítnének fázós éjeid?
S panaszod, vágyad ne keresne szókat?

Asszonyi lélek, áldott, szomorú,
Tenger gyötrelmet, tenger poklot bír el;
De jön a pere, az isteni jogú,
Mikor nem bir már egymaga a szivvel.

Jön, jön a perc és odakergeti,
Hol elsirhasson bántalmat, keservet.
Jaj annak, jaj, ezerszer jaj neki,
Ki akkor nincs bus asszonya mellett.

4. LEVÉL

Csak egyedül te nem panaszkodol.
Ez az egész föld egy iszonyú sirás;
Minden zugában könny omol.
Csak tőled nem jön egy jajszavas irás.

Ha irnád: Szívem, oly árva vagyok;
Ha irnád: Szívem, oly gyötrő az élet;
Ha elküldenéd bánatod,
Hogy átölelje itten az enyémet.

Hiszen tudom, gyűl benned is ború -
S jön, jön a perc, mely panaszolni kerget.
Asszonyom, áldott, szomorú,
Lásd, ezt a percet félem, ezt a percet.

5. LEVÉL

Ki lesz, ki lesz majd oldaladnál,
Ha én, ha én nem lehetek -
Amikor mindent odaadnál,
Csak kisirhasd a szivedet.

Mikor a forró perc parancsol,
S a szived sir, sir: már elég;
Elég a gyászból és panaszból,
S keresed, hol van menedék?

Ó, gyáva tolvaj, aki ott áll,
Mikor gyengévé tesz a gyász;
S egy istenasszonyt - aki voltál -
Keritő szóval megaláz.

6. LEVÉL

Miért hagyod, hogy igy kinlódjam?
Megváltásom egy árva szódban!

A börtönöm kastéllyá tennéd,
Melyben az öröm lakja termét;

Ez a számüzött bús királyfi,
Kinek szeméten kell most hálni.

Egy szavaddal megkoronáznál,
Királyiabban egy királynál.

S magad, bús ősz szomorú fűze -
Lennél a dal koszorús szűze;

Ki az időben el nem fonnyad,
Mert én hivtam Őrangyalomnak.

Hol vagy: a mennyben, vagy pokolban?
Miért hagyod, hogy igy kinlódjam?

7. LEVÉL

Szólj, szólj: aki a csillagok között
Ragyogtál felém annyi éjen,
Ugye nem lehet, hogy köntösöd
A sárba érjen!

Szólj! Mondd, hogy csak e rút féreg-tanyán
Teremhet gyanú, ilyen szennyes.
És te tiszta vagy; tiszta, mint anyám.
Szólj a szivemhez!

Mondd, hogy csak kinzott, rémlátó agyam
Szülötte mind e torz halál-kép.
Őrangyal; ki eltüntél nyomtalan -
Ha rádtalálnék!

8. LEVÉL

Kopognak... Foltos, havas honvéd lép be.
Hónalja alatt nyikorog a mankó.
Félszeme híján, kifakult a képe;
S haját kikezdte itt-ott a zimankó.

Adjon az Isten!... Mit adjon az Isten?
- Rab éjszakára szabad ünnepet!
(Jó kívánsággal kell fűteni itten,
Mikor a rossz test nagyon didereg.)

- Hát mi hir, bajtárs, a Mátra tövében?
- Ép most üzent az asszony, a Julis;
Itt a levele; jó asszony az, kérem
S tud az, ha akar, még germánul is.

- Hát lefordítsuk, kérdem felüdülve.
Mondja a magyar: Igen, olyanformán;
Mert értem én is, - csakhogy a betüje
Ahogy igy nézem: tulságosan germán.

9. LEVÉL

Nézem a magyart, akit meggázoltak
A véres idő vaskerekei.
Nézem az irást; szavai kopottak,
És - idegen szó mit adhat neki?

Nézem a magyart. Barna szeme éget.
E csüggedt főben poklok kinja fő.
Lihegve áhit egy csöpp melegséget -
De aki adja, hol van, hol a nő?

Hol van, ki csonka lábára boruljon,
S áldva megáldja elszakadt felét?
Rongyban, ahogy van, elébe lehulljon
S csókkal fizesse minden sebhelyét?

Szemeim előtt összefut az irás
(A boltos irta? vagy a tisztelendő?)
S úgy mondom a szót, mely mint gyerek-sirás
Buggyan föl rongyolt, keserű szivemből:

10. (JULIS LEVELE)

Ne félj, hogy nem várlak -
Ha úgy vánszorogsz is,
Mint a béna koldus
Vad Szibériából:
Édes uram, fáradt,
Lesz aki megcsókol,
Lesz aki elápol.

Ne félj, hogy nem várlak.
Lehet a királynak
Arany a pálcája,
Gyémántos a trónja -
Édes uram, sápadt, -
De nem büszkébb rája,
Mint én a mankódra.

Ne félj, hogy nem várlak.
Királyfi jöhetne
Aranyos hintóval
Kérni szeretőnek -
Édes uram, bágyadt, -
Mégse tudnék én már
Elszakadni tőled.

Vad Szibériába
Láthatsz nőstény-farkast,
Ahogy támogatja
Harcon sebzett himjét, -
Édes uram, árva, -
S te az asszonyodat
Utolsóbbnak hinnéd?

Ne félj, hogy nem várlak.
Ha úgy vánszorogsz is -
Panasz se, csak áldás
Szakad ki a számon;
Csak haza jöhess már,
Édes, édes uram,
Bús katona párom.

11. LEVÉL

Csöndes a börtön... Csak lélekzet hallik.
Nézi a földet az én magyarom.
Hosszú perc múlik. Megfordulhat addig
Hevesi tanyán, barna ugaron...

Hajlott válláról leszakad a vén bú;
Deres fejéről leolvad a tél;
Börtön nyílásán a mátrai szél fú,
S a mankó fája áldott kaszanyél.

Suhog a szél, és suhognak a rendek;
A börtön alja: selymes buja rét.
Kondul a dél majd; s az asszonya mellett
Puha kenyérből szel egy jó karéjt...

Penészes, poshadt árkok nyomorgója,
Vár még az élet, vár még az öröm!
...Koppan a mankó; és koppan a szója:
- Hát ezt üzente! Köszönöm!...

12. LEVÉL

Köszönöm, köszönöm én is néked,
Hogy így üzentél, így üzentél!
Ölelőn mosolyog újra képed,
Mely itt lóg elgyötrött fejemnél.

Börtönöm falain már az árnyak
Nem rád leső csúf éhes pókok.
Őrangyal, itt suhog újra szárnyad,
S a kétség szeme lecsukódott.

Éjféli vihogó szörnyű szörnyek
Eltüntek, bújtak alázottan.
Őrangyal, a szivem, ó de könnyebb!
Hiszek, hiszek egy új asszonyban.

13. LEVÉL

Te küldöd őket is, kik néha-néha
Megzörrentik az ablakot.
Jönnek: a tatár fogság sok aléltja:
Kufsteini komor, keserű rabok;
Halvány arcok ama Héttoronyból;
Megcsufoltak, de oly szép a szemük.
(Hálátlan idő ha mindent lerombol,
De Istenemre, nem bir ővelük.)

És jön az erdők ezer bujdosója;
Ágról szakadtak, szomorúk;
Kik sirva lesnek a tárogatóra;
S kiket rettegve les az asszonyuk;
Az asszonyuk, akit sirat a felhő,
S kiért a sorsuk irtó-fekete -
Nőstény-farkasnál (mennybéli Teremtő!)
Az ő asszonyuk rosszabb lehet-e?

14. LEVÉL

Bús asszonyok közül, kiket rég
Koszorús kripta zár magába,
Meglátogat egy sápadt emlék:
Rab Wesselényi Helénája.

Rab esztendők tűrő szerelmét
Őrzi szelid, halott szivében.
Ó, áldassék e sápadt emlék
S hű szivekről soká regéljen.

Jéggyöngyökből koszorút fontam
Havas, teles Szibériába.
Neked küldöm. Te vidd el mostan
E szent asszony koporsójára.

15. LEVÉL

Látlak most is. A kórház terme
Friss februári naptól fényes.
Szeliden hajolsz a betegre
És bátoritón szólsz szegényhez.

Enyhitő kezed aki érzi
Bús homlokán, boldog a fáradt.
Lehet-e gyáva most, ha férfi -
És szennyes szóval megalázhat?

Ki most hűs orvosságát kapja
Az én szelid őrangyalomtól:
Madonna - sugja sápadt ajka,
S nővérére, anyjára gondol.

16. LEVÉL

Látlak a tiszta alkonyatban;
A tóparton lebeg a fátylad.
Mióta tőled elszakadtam,
Hányszor is hullt lombja a fáknak?

A park útján kavics ropog;
Egy férfi lépked el melletted...
Egy, vagy száz!... és száz gondolat
Mint éhes karvaly körülrepked.

Karvalyok közt fehér galamb -
Mint égi szárny lebeg a fátylad.
S tudod: az enyém az a hang,
Mely Babilon tornyain áthat:

Herék, ripőkök, hercegek,
Térdre előtte, térdre, térdre!
Itt megy, most megy el köztetek
Krisztus megkinzott szent nővére!

17. LEVÉL

...És hallod majd a nevemet;
És hallod majd, hogy hazaértem...
Hol talállak meg? Egyre megy:
Műhelyben, vagy kórház termében.

Penészes odvak nyomorgója -
Szent lábaidnál térdelek már.
Csak gyászát az idő leoldja:
Örömre villan két bús szempár.

És műhely lesz, vagy kórház terme:
Templommá szentelődik menten,
Ha én, kit megőrzött szerelmed,
A vallásom ott elrebegtem:

Asszony, áldott, szenvedő szépem,
Egy vagy velem jóban, csapásban;
Nem kéj pohara: bús törékeny,
Nem szeretőm, - asszonybajtársam!

Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 15. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 2,056 Kategória: Rendületlenül » A háború
Előző cikk: Gyóni Géza - Levelek a Kálváriáról I Következő cikk: Gyóni Géza - Magyar bárd sorsa


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: