Irodalom - Rendületlenül - A második világháború alatt és után

   

Áder Jóska - Táncra Magyarok
Táncra Magyarok,
Ki tudja meddig szól a dal
Fogjuk meg egymás kezét,
És szóljon a dal.
Legyél fiatal vagy öreg,
Bármit hoz a sors,
Menj csatlakozz a sorba,
Hisz a szíved magyar.


És, hogy ki Áder Jóska?
Chicagoban mindenki úgy hívja, Joe, a hentes. A legfinomabb kolbászokat és szalonnákat, húsdarabokat árulta az üzletében, a Western utcában. Érdemes volt benézni, Joe bácsi mindenkit szeretettel fogadott. Sok más magyar is betért minden nap, hogy jól elbeszélgessen az üzletben. Maga az üzlet volt Chicagoban egy kis Magyarország...
Arany János - A régi panasz
„Eh! mi gondod a jövõre?
Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bûne, átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzõbb,
Nem talán még sokkal vérzõbb
Honfitársid kebele?...”

Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.

Sõt azáltal súlyosb részem,
Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhõbbé tészi:
Õ, szegény, csak kínját érzi -
A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprõ a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhõs! mennyi lárma!
S egyre sûlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erõszak elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni el?
Arany János - Kozmopolita költészet
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költõ az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsõség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerû az oly elsõség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erõnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világ-költõ!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcsõ,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költõ megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tûnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tûnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!
Berda József - Nemzetsirató
Kábult ország, esett ország,
te rablóknak szabad préda,
sirasd magad: miért is vagy
szolgalelkek ivadéka?

Bilincstürő, bilincsváró
voltál tegnap s vagy te ma is,
esküdtél a sötét éjre,
s minden másra, ami hamis.

Nem láttad a magad útját,
úgy gubbadtál hallgatagon.
Csak a jászol kellett néked,
hogy légy mindig boldog barom.

Minden jó volt, ahogyan volt,
s nem kellett már egyéb néked:
csak a mázsás szónoklatok
s legyen borod, eleséged.

Leányaid? asszonyaid? Csúffá
tették ten hírneved,
így lett bordélyház az ország,
mely ezer évig vétkezett.

S a pipogyák férfihada? Csak
szavában vala bátor.
Nem voltak ők húsból-vérből,
Inkább voltak korhadt fából.

Intő példa nem segít már: úgy
tünsz el a forgószélben,
mint ősszel a légy, mint a távol
lebukó nap az égen.
Csoóri Sándor - A Fekete tenger partján
Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország.
Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek
a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;
földed a messzeség nagy fái eltakarják.

Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a
magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –
s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák
is gyönyörű pusztulással röppennének magasba

Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek
s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország?
Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák?

S azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,
hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében,
kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?
Faludy György - Óda a magyar nyelvhez
Most, hogy szobámban ér az est setétje
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kísér utamra fájón
messze e tájon.

Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Múltam és jövendő sorom
Népek közt sorom és mindegyik sorom,
Háza-hazám lovacskám, csengős szánom
és a dal a számon, mit kérnek majd számon
nincs vasvértem, páncélom, mellasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomba törvén,
sem haditörvény.


Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krugató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek
ahol a fák, mint holt igék kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepűs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák.
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszelytő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor
lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép
búzavirágkék.

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák,
Busák, buják, burjánzók és garázdák,
S ti, mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzérben vereslőn
lóg az ereszről.

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete.
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó
könnyű harangszó.

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, repedt rögökre.
Magánhanzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotja tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely bolgogult utakra
messze mutatna?

És fönevek, ti szikárak és szépek
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt, vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?


Parasztok nyelve, nem urak latinja
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva-
s ki fog-e tövised lombbal hajtani?
Arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.


Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
Közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő mustkönnyeinkben úszó
tárogatószó.
Fenyő László - Ha kérdik
Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben,
megrogyva feleld: Múlattam az időt,
hol eszméletlenül, dühös önkívületben,
hol fejet hajtva, míg jós suhogása nőtt,
s csapódott, verdesett a lelkiismert benn...

Mesterségesen szított lázakba menekültem,
kis lázakba a nagy rémülete elöl,
s szomjam csak enyvesebb lőn, s még jobban megehültem -
mint megfojtott motor, úgy remegett belül,
kalitjában a Tett... s csak bóbiskoltam, ültem...

Mert az is a csömör nyomát húzhatja benned,
mi szellős vágy maradt, parttalan látomás,
csak kacsintott feléd, de soha be nem tellett, fátylas
hegedűszó, holdszín lidércnyomás,
szövegtelen dalát álmomban énekelted...

Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben,
felej meg csendesen: Múlattam az időt,
néma tanú valék, mert jobban nem tehettem,
csak az, ki itt velem, rokon-pokolba főtt,
csak az a szenvedő-társ, az ítéljen felettem...

(1941)
Fenyő László - Hűség
Míg jósnyelvek bal-jövõd papolják,
hírvivõk rosszhíred szertehorják:
állok nagy csöndedben Magyarország,
tompán, mint a hurokba szorult
vad, mely érzi: komorúl a gyöngy táj
s mire eszmél, már bealkonyult.

Mit tehetnék áramok divatja
ellenetek, stréberek szimatja?
A seb is elõbb gennyét kiadja,
mielõtt begyógyul és a var
jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott
s hogy minden láz nyugalomba hal.

Kor, lekötöd minden jobb erõmet,
máglyává zaklatod heverõmet,
miképp gyógyulhatnék ki belõled
te kétarcu, kancsi förtelem,
ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!
másfelé harsogod: Gyõzelem!

Nem zúgok: álmodó, esti méhkas. -
Mint a tavalyi primõr ízét az
ínyenc, miként olvadt nyelvén szét az:
szót ízlelek, hosszan-lebegõt,
széttaposott, hóillatu álom:
Szabadság! - alpesi levegõd.

Ha a vég jõ, jöjjön, ámde hõs vég
legyen, légy a csendes vakmerõség,
légy talapzat, melyen áll a Hûség:
ahogy Isten adta dallanod,
azt cifrázd és azt meztelenítsd le,
azt a lágyhajlású dallamot.

Költõk, csak bennetek ne csalódjam,
hitem remegett a széttört csókban,
most hogy minden ím bomladozóban,
ami kötött, minden szeretet:
el ne áruljatok pályatársak,
költõk, hadd maradjak veletek!
Garai Gábor - A hazalátogatóhoz
Kudarcaimat nem teszem eléd,
sem ezüsttálcán, se csokorba kötve,
vétenék új hazád legfőbb szabálya ellen,
hogy mosolyogni, mindig csak mosolyogni;
kudarcaimat nem teszem eléd,
s jól tűröm majd, ha gyermeteg sikereid
sorolod, hiszen te vagy a vendég,
s kívánnék neked különbeket is,
nem csak ilyen papírból hajtogatott repülőket;
de nincs más hátra, színt kell vallanom:
íme a fiam, fölnevelkedett,
ez a feleségem, még mindig a régi,
ott a menyem, láthatod, unokát várunk,
no és - színleg mellékesen - a könyveim,
negyedszázad alatt - hány? - harminckettő,
most mosolyogjunk, sőt poharat is
emelhetünk, valaha karcos barackot ittunk,
most konyakkal kínállak, lanyhul a lélek
bennünk, te kövérebb lettél, én meg soványabb,
ki-ki tulajdon törvénye szerint;
s igen, bevallhatom, véletlenül maradt el
az a tervezett utam (hozzád) Amerikába,
de én szurkoltam úgy, hogy elmaradjon,
s ettől a kudarctól bizony megkönnyebbültem,
mert mem kívánok már elmenni innen,
rövid időre sem; míg a Kárpátmedence
volt otthonom, röpdöstem szívesen oda-vissza
Budapestől akár Tananarive-ig,
most a Kirsztina körút és a Bajza utca
határolja életemet, de lesz szűkebb ez a határ még,
télen már tréningeztem: az ablakomból
csak a várdomb oldalát és málló romokat látni;
vagyis hát nem kívánok én már elmenni innen,
mert valójában nincs hová hazatérnem,
s ahogy te nem fogsz visszajönni végleg,
úgy rekedek meg én is itt az idegenségben,
mely egykor fészek volt, s forró szertőként
őlelt (szavamra, nem tudom, mi történt);
egészségedre, te hazalátogatsz még
olykor, s befogadnak otthonok, az utcák;
én patyolat csődömbe burkolódzom,
s csontjaim fölé habzsolom a földet.

(1981)



Garai Gábor - Honalapítók
István király lovas szobra alatt,
a föld mélyén, a várfalak tövében
ősi katonacsontok nyugszanak:
karok s lábak mészváza, koponyák,
s kéz- és lábfejek ízekre hullott csonkjai;
és rozsdás ember-patkók: a talpasoknak,
– kik az utak kövén lóhalálban kocogtak –
kellett a bocskoron íly vasat hordani…

Így hát a szobor méltó helyen áll.
Mert még a végítélet harsonái
sem terelhetnék össze a király
hamvait úgy, hogy ráismerne bárki:
Íme a honalapító – ő az, kétségtelen.
De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság.
Általuk élt és rajtuk állt az ország,
s holtuk túlélte a türelem,
hogy megtartja majd, aki alapozta
a hazát – házat rakván a romokra…

Fent a jelkép megrendülhet: lehet
kiválasztott tehetség, hősiesség
szobra, bölcs szigor s változó szerep
emlékműve, istenült őrület –
de lent, kik az eszménynek testet adtak,
testből csonttá lettek és fennmaradtak
utódaikban; kik a lényeget
őrzik, a megtartó titkok tudói,
az örökös kezdetek folytatói,
a hon folyton újjá-alapítói:
rendületlenek a névtelenek.

61 cikk | 1 / 7 oldal