hírvivõk rosszhíred szertehorják:
állok nagy csöndedben Magyarország,
tompán, mint a hurokba szorult
vad, mely érzi: komorúl a gyöngy táj
s mire eszmél, már bealkonyult.
Mit tehetnék áramok divatja
ellenetek, stréberek szimatja?
A seb is elõbb gennyét kiadja,
mielõtt begyógyul és a var
jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott
s hogy minden láz nyugalomba hal.
Kor, lekötöd minden jobb erõmet,
máglyává zaklatod heverõmet,
miképp gyógyulhatnék ki belõled
te kétarcu, kancsi förtelem,
ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!
másfelé harsogod: Gyõzelem!
Nem zúgok: álmodó, esti méhkas. -
Mint a tavalyi primõr ízét az
ínyenc, miként olvadt nyelvén szét az:
szót ízlelek, hosszan-lebegõt,
széttaposott, hóillatu álom:
Szabadság! - alpesi levegõd.
Ha a vég jõ, jöjjön, ámde hõs vég
legyen, légy a csendes vakmerõség,
légy talapzat, melyen áll a Hûség:
ahogy Isten adta dallanod,
azt cifrázd és azt meztelenítsd le,
azt a lágyhajlású dallamot.
Költõk, csak bennetek ne csalódjam,
hitem remegett a széttört csókban,
most hogy minden ím bomladozóban,
ami kötött, minden szeretet:
el ne áruljatok pályatársak,
költõk, hadd maradjak veletek!
