megrogyva feleld: Múlattam az időt,
hol eszméletlenül, dühös önkívületben,
hol fejet hajtva, míg jós suhogása nőtt,
s csapódott, verdesett a lelkiismert benn...
Mesterségesen szított lázakba menekültem,
kis lázakba a nagy rémülete elöl,
s szomjam csak enyvesebb lőn, s még jobban megehültem -
mint megfojtott motor, úgy remegett belül,
kalitjában a Tett... s csak bóbiskoltam, ültem...
Mert az is a csömör nyomát húzhatja benned,
mi szellős vágy maradt, parttalan látomás,
csak kacsintott feléd, de soha be nem tellett, fátylas
hegedűszó, holdszín lidércnyomás,
szövegtelen dalát álmomban énekelted...
Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben,
felej meg csendesen: Múlattam az időt,
néma tanú valék, mert jobban nem tehettem,
csak az, ki itt velem, rokon-pokolba főtt,
csak az a szenvedő-társ, az ítéljen felettem...
(1941)
