Fel-alá, mint a halódóban
a rángó görcs, úgy futkosunk,
de sehova se juthatunk
e rángatódzó véres honban.
Fájunk – de még neki-e vajjon? –
Csak nekünk fáj még, ami fáj!
úgy élünk rajta már, akár
a növő köröm a holt ujjon.
Mi együtt voltunk: az egész
széttört; a sok cserépnyi rész
csillantja magát mind egésznek.
Mert egy nincs (s lesz-e valaha?
ezért van millió haza:
millió pondrójú enyészet!)
2
(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)
Amitől féltünk, itt van az idő:
nincsen magyar.
Komoran kérdi a vén, mire nő
a fiatal?
Mert élni élhetsz, orvként rejteken,
de mi öröm?
Úgy élni, nőni, mint holttetemen
haj és köröm?
Itt a magyar, a véres áldozat,
itt a sebe –
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)
már vére se.
Csak bűze, gennye, szennye – az folyott,
folyik a két
folyam dühével, mert sírt sem nyitott
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
görcse neki?
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan
mi, férgei.
Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok –
eltünni úgy,
ne köpjék ki az embermilliók
iszonyatuk:
az árokba, hol nemzet hánytorog –
vagy még magyar?
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok
vadjaival!
(Nincs befejezve)
