Rónay György - Tavasz elé


Rónay György - Tavasz elé
Eltünt a hó. A leejtőkön a földből
meleg gőz csap meg, édes keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még fáklyatűz ragyog,
de máris följöttek a csillagok.

Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Íme, költő, ez itt a te világod,
országod, álmod, várad, életed:
négy szűk határ közt egy maroknyi szántó;
ha tarackos is, földje legalább jó;
a fejed fölött, ha szűk lett idelenn,
vigaszodul a tágas végtelen.

Mit akarsz többet? Óperenciákat?
Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?
Vigyázz: nem az tied, mit a vágyad.
hanem amit ekéd vasa szánt!
A világ ura lehetsz - álmaidban,
de megművelned azt kell, ami itt van:
s ne panaszold, hogy puszta és szegény:
a te munkádtól lesz majd televény.

Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;
de itthon élni, s híven: igazabb.
Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;
de te maradj: te sorsod ura vagy!
Az ég akár derült, akár vihart ad:
jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;
s el nem veheti senki életed,
amíg te megad el nem engeded.

Nézd ezt a várost: ez volt ifjúságod.
Hallod a Duna pergő könnyeit?
Az a kék köd az alföldi lapály ott;
porában szenderegnek őseid.
Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;
nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos...
Amott a tó! - s a halott nyarakon
a koporsófödél: a Badacsony.

Meg sem születtél s mindez máris óvott:
téged védtek a Kúnság síkjai,
túl a Dunán a morcos kis Moróczok,
s néma renddel az anyák sírjai;
táblabírák, szinészek, néma pórok
szívós sorában léted alkotódott,
s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:
viszhangot ád az eltünt nemzedék.

És el nem űzhet innen keserűség.
végzet haragja, semmi hatalom.
Kemény paranccsal ideköt a hűség:
jóban vagy roszban, mindig szabadon,
magunk törvényét vallva, senki másét,
s ha körülöttünk akár egy világ ég,
óvni magunkban s híven adni át
a fiainknak ezt a kis hazát.

Jöjj hát, tavasz! Sarjadjatok vetések!
Virulj Tündérkert, kicsi Magyarország!
Koldusnak is jó földeden az élet.
ha szebbé válik tőle az orcád.
Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,
mutasd föl szívét magas világnak!
S porod fölött csak ezt véssék fába:
"Megtette dolgát és nem élt hiába."

(1947. március)

Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 15. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 2,786 Kategória: Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Előző cikk: Radnóti Miklós - Töredék Következő cikk: Sajó Sándor - A rab föld


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: