sem ezüsttálcán, se csokorba kötve,
vétenék új hazád legfőbb szabálya ellen,
hogy mosolyogni, mindig csak mosolyogni;
kudarcaimat nem teszem eléd,
s jól tűröm majd, ha gyermeteg sikereid
sorolod, hiszen te vagy a vendég,
s kívánnék neked különbeket is,
nem csak ilyen papírból hajtogatott repülőket;
de nincs más hátra, színt kell vallanom:
íme a fiam, fölnevelkedett,
ez a feleségem, még mindig a régi,
ott a menyem, láthatod, unokát várunk,
no és - színleg mellékesen - a könyveim,
negyedszázad alatt - hány? - harminckettő,
most mosolyogjunk, sőt poharat is
emelhetünk, valaha karcos barackot ittunk,
most konyakkal kínállak, lanyhul a lélek
bennünk, te kövérebb lettél, én meg soványabb,
ki-ki tulajdon törvénye szerint;
s igen, bevallhatom, véletlenül maradt el
az a tervezett utam (hozzád) Amerikába,
de én szurkoltam úgy, hogy elmaradjon,
s ettől a kudarctól bizony megkönnyebbültem,
mert mem kívánok már elmenni innen,
rövid időre sem; míg a Kárpátmedence
volt otthonom, röpdöstem szívesen oda-vissza
Budapestől akár Tananarive-ig,
most a Kirsztina körút és a Bajza utca
határolja életemet, de lesz szűkebb ez a határ még,
télen már tréningeztem: az ablakomból
csak a várdomb oldalát és málló romokat látni;
vagyis hát nem kívánok én már elmenni innen,
mert valójában nincs hová hazatérnem,
s ahogy te nem fogsz visszajönni végleg,
úgy rekedek meg én is itt az idegenségben,
mely egykor fészek volt, s forró szertőként
őlelt (szavamra, nem tudom, mi történt);
egészségedre, te hazalátogatsz még
olykor, s befogadnak otthonok, az utcák;
én patyolat csődömbe burkolódzom,
s csontjaim fölé habzsolom a földet.
(1981)
