Ki hoz neked naponként olajágat? Ki nógat a partra: megtérhetsz szárazon?! Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig, s örök forgásban kerülget a téboly, mint pontot a pörgő tér, a bezárult kör közepében...
Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét. Megáztatlak idegen tengerekben, s tisztán kiemellek a hullám-törte hinárból.
Mint testté lett csoda - létem a rendjeled: százszor kiirtott néped - ki tudja hogy? - élve maradt! No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak - s egy árva szót sem értenek az egészből.
De mint élő vizet ízlellek én: hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell; lég-gyökerem, megtartóm messzi-földön, s haza-vezérlő pásztor-csillagom.
vöröslik már a vadszőlőlevél az öreg ház falán; közel a tél, az a dúló, bakszagú tél - még túlélem talán. Túléli biztosan - bárha belerecseg friss beton-szerkezete -, túléli az ország, téphetik nyers szelek, nem dől meg épülete, nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt valószinűtlen erősség, mely századokon át mindig életre kelt, sose hitt el, hogy legyőzték; ha mongol nyíl, vagy török kopja verte által a testeket, vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte, a megperzselt ló-tetemek adattak étkűl; már épült az ország új váza, az államiság cölöpjei vagy traverzei rótták a földbe a hieroglifát, mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak, de lényege mégse talány: amőbaként is, ha szétdarabolnak, élünk, új nép e hazán. Keserű testvérharcok után kiléptek a vakvezetők, s majd látók mentek léptük nyomán is, rendet alapozni merők. Nem önmagunkért csak, és nem mások ellen, de míg ez a bolygó forog szélcsönd homályán és förgetegekben fennmaradunk, magyarok...
Jobban tudunk meghalni a hazáért, Mint élni érte, hűn, eszélyesen. A hős pályája csillogóbb nekünk Az államférfi bölcs küzdelminél; A szónoklat oly könnyen hat reánk
S nem ismerjük becsét a néma tettnek. Vaj' megtanuljuk-é még valaha, Hogy élni tudunk híven a hazáért? Avagy lassanként azt is elfeledjük, Hogy tudjunk érte halni, hogy ha kell?
Úgy szabták rám ezt a nyelvet: Lelkem csak ezzel felelhet.
Más nyelven is mutathatok Önmagamra, hogy - ím, vagyok! De hogy milyen vagyok és ki, Anyanyelvem mondhatja ki.
S ha teljes emberségemben Akarsz megismerni engem, A lélek mély rejtekéig Ez a nyelv vezethet végig.
Másnyelvű, más embertársam, Szeretni legigazábban Azon tudunk mind, melyet ránk Õ hagyott, az - Édesanyánk. Nincs még olyan kincs, se műszer, Melyet ember annyi ezer Esztendõn át használt volna: Emberséget igazolva.
Igazolva anyanyelven. Mellyel úgy kellett feleljen Mások közt, hogy át az idõn Tudja, mi volt, mi van, mi jön.
Akadhat oly galád, talán, Ki ezt a szót: Édesanyám Megfojtani volna képes. De az emberként is kétes.
S ahol kivetkõztethetõ A nyelv, helyében temetõ, Sír marad - vádló enyészet. S lesz a nagyvilág szegényebb.
A nyelv csak élve tündököl, Balga, ki gyilkosként rátör. A kincs helyén hiány marad. S nem lesz a rabló gazdagabb.
„Amit mi kaptunk: előleg csupán. Egy koldus-szegény nő előlege a munkára, hogy rakjuk fel a házát a háború és a tűzvész után, hogy költözködhetnék újra bele. Ne hordja senki fenn fejét közülünk holmi glóriával, sőt hajtsa le, mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: ha nem váltja be szorgalmas okosság derék dolgával az előlegét. Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, lesz-e otthona ennek az anyának, aki kezünkbe adta mindenét, utolsó fillérként végső bizalmát. Mirajtunk fordul most meg, lehet-e olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. A nemzet velünk tette fel a sorsát s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.” (részlet)
Áruló kiált „áruló!”-t és gyilkos „gyilkos!”-t s nem némították el a jót soha úgy, mint most.
S felkél a nap, mint elmebaj vad rögeszméje s lemegy véresen s száll a jaj bár nincs ki értse.
*
Szól az ágyú kelet felől, feldörög rá nyugat felől; ide-oda a csapdában fut a magyar a honában.
*
Ha elfognak?… Akkor egy nemzet hőse lehetsz, öregem. Egy percre a nemzet! De áruló, ha rossz lesz az idegzet: ha összeomlasz, egy nép omlik össze! Ritka perc (egy nép örökéletében) ritka alkalom (több lenni magadnál). Amiért mindíg harcolni akartál: ott a haza az öklöd közepében, olyan lesz, amilyenné te teszed…
(EGY ELLENÁLLÓNAK)
Hazaáruló, nem lelek helyet hazámban. Beh kicsi lettél, hazám! S beh enyém! Akár hajdan a tanyán kapunk sarka, ha kutya kergetett.
(HAZA)
ehérváron egy néma vonat áll. „Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj. Csend. S már viszik is azt a vonatot. Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok? Szívem megdermedt. Az a pillanat, mint kést vágta belém sorsotokat.
(MELYIK INDUL?)
Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg, amit viseltek ti melleteken, ahányszor látom, forró foltot éget a homlokomra: az én szégyenem! Mindenkié, csak épp nem a tiétek! Az a rongy (vagy az a kitüntetés) lekerül egy-kettőre a ruháról. Tudom, helyén seb fog maradni és csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul! De lesz gyógyulás és lesz pihenés.
(SZÉGYEN-BÉLYEG)
Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát, a fegyvert, fegyvertáramat akarták. Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban: bokán felül golyóban, ekrazitban.
Ne feledd a tért, ahol elestek ôk, a földet se feledd, bárhol hulltak el ôk, fajtánk hû férfiai, az a föld szent ügy hôs-helye lett. Mert hol tiszta ügyért s így lám, temiattad – érted is hulltak el ôk: terül az bárhol, a föld, rejtelmesen egy terület! Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had bár legutolsó hátvéde ledôlt! Míg nem feleded:
nem nyugszanak ôk. Nem holt, nem letiport sereget emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant. Új hont érlel a föld.
Idegen meg nem érti.
S aki csak ezt beszéli -
mindenütt idegen.
Vízözön örvényében elárvult égi fészek,
hogy tudtál megmaradni,
keselyük őrületében,
lomb-szötte gerle-szállás,
testvértelen magányban?
Ki hoz neked naponként olajágat?
Ki nógat a partra:
megtérhetsz szárazon?!
Hisz vérhabos sziklák közt értél partot te mindig,
s örök forgásban kerülget a téboly,
mint pontot a pörgő tér,
a bezárult kör közepében...
Nap. Ég. Hal. Kő. Szél. Víz...
Szeretsz?
Szeretlek!
Viszlek magammal, anyám sütötte kenyérkét.
Megáztatlak idegen tengerekben,
s tisztán kiemellek a hullám-törte hinárból.
Mint testté lett csoda - létem a rendjeled:
százszor kiirtott néped -
ki tudja hogy? -
élve maradt!
No lám, a boldogabbak bámulva körülállnak -
s egy árva szót sem értenek az egészből.
De mint élő vizet ízlellek én:
hitvallásom vagy, s álorcám, ha kell;
lég-gyökerem,
megtartóm messzi-földön,
s haza-vezérlő pásztor-csillagom.
(1971)
az öreg ház falán;
közel a tél, az a dúló, bakszagú tél -
még túlélem talán.
Túléli biztosan - bárha belerecseg
friss beton-szerkezete -,
túléli az ország,
téphetik nyers szelek,
nem dől meg épülete,
nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt
valószinűtlen erősség,
mely századokon át mindig életre kelt,
sose hitt el, hogy legyőzték;
ha mongol nyíl, vagy török kopja verte
által a testeket,
vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte,
a megperzselt ló-tetemek
adattak étkűl;
már épült az ország
új váza, az államiság
cölöpjei vagy traverzei rótták
a földbe a hieroglifát,
mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak,
de lényege mégse talány:
amőbaként is, ha szétdarabolnak,
élünk, új nép e hazán.
Keserű testvérharcok után
kiléptek a vakvezetők,
s majd látók mentek léptük nyomán is,
rendet alapozni merők.
Nem önmagunkért csak, és nem mások ellen,
de míg ez a bolygó forog
szélcsönd homályán és förgetegekben
fennmaradunk, magyarok...
(1982)
Mint élni érte, hűn, eszélyesen.
A hős pályája csillogóbb nekünk
Az államférfi bölcs küzdelminél;
A szónoklat oly könnyen hat reánk
S nem ismerjük becsét a néma tettnek.
Vaj' megtanuljuk-é még valaha,
Hogy élni tudunk híven a hazáért?
Avagy lassanként azt is elfeledjük,
Hogy tudjunk érte halni, hogy ha kell?
Lelkem csak ezzel felelhet.
Más nyelven is mutathatok
Önmagamra, hogy - ím, vagyok!
De hogy milyen vagyok és ki,
Anyanyelvem mondhatja ki.
S ha teljes emberségemben
Akarsz megismerni engem,
A lélek mély rejtekéig
Ez a nyelv vezethet végig.
Másnyelvű, más embertársam,
Szeretni legigazábban
Azon tudunk mind, melyet ránk
Õ hagyott, az - Édesanyánk.
Nincs még olyan kincs, se műszer,
Melyet ember annyi ezer
Esztendõn át használt volna:
Emberséget igazolva.
Igazolva anyanyelven.
Mellyel úgy kellett feleljen
Mások közt, hogy át az idõn
Tudja, mi volt, mi van, mi jön.
Akadhat oly galád, talán,
Ki ezt a szót: Édesanyám
Megfojtani volna képes.
De az emberként is kétes.
S ahol kivetkõztethetõ
A nyelv, helyében temetõ,
Sír marad - vádló enyészet.
S lesz a nagyvilág szegényebb.
A nyelv csak élve tündököl,
Balga, ki gyilkosként rátör.
A kincs helyén hiány marad.
S nem lesz a rabló gazdagabb.
Egy koldus-szegény nő előlege
a munkára, hogy rakjuk fel a házát
a háború és a tűzvész után,
hogy költözködhetnék újra bele.
Ne hordja senki fenn fejét közülünk
holmi glóriával, sőt hajtsa le,
mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév
s orgazda ő, ha nem lesz érdeme:
ha nem váltja be szorgalmas okosság
derék dolgával az előlegét.
Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország,
lesz-e otthona ennek az anyának,
aki kezünkbe adta mindenét,
utolsó fillérként végső bizalmát.
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák.
A nemzet velünk tette fel a sorsát
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.”
(részlet)
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;
abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
magyar, magyar akarok lenni,
leverten, megverten: magyar,
míg leköpheti minden senki.
Szép volt, beh szép volt - álltam ott -
minden nép fölött a magaslat.
De az én népem lebukott
s én vele zuhanok magyarnak.
Vezessétek majd vissza őt
a helyére, hogy - odahagyjam
még messzebbre, mint azelőtt, -
érhessek csúcsra önmagamban!
(1945)
Fel-alá, mint a halódóban
a rángó görcs, úgy futkosunk,
de sehova se juthatunk
e rángatódzó véres honban.
Fájunk – de még neki-e vajjon? –
Csak nekünk fáj még, ami fáj!
úgy élünk rajta már, akár
a növő köröm a holt ujjon.
Mi együtt voltunk: az egész
széttört; a sok cserépnyi rész
csillantja magát mind egésznek.
Mert egy nincs (s lesz-e valaha?
ezért van millió haza:
millió pondrójú enyészet!)
2
(Két hét mulva, a hajszoltságban elvesztve és
elfeledve a fent egyszer már megírtakat:)
Amitől féltünk, itt van az idő:
nincsen magyar.
Komoran kérdi a vén, mire nő
a fiatal?
Mert élni élhetsz, orvként rejteken,
de mi öröm?
Úgy élni, nőni, mint holttetemen
haj és köröm?
Itt a magyar, a véres áldozat,
itt a sebe –
Seb és vér? Nem volt (hagyd a szavakat!)
már vére se.
Csak bűze, gennye, szennye – az folyott,
folyik a két
folyam dühével, mert sírt sem nyitott
neki az ég.
Hogy mégis él, hogy hangja, jajja van,
görcse neki?
Futkosunk, nyögünk, élünk csakugyan
mi, férgei.
Tudjunk legalább – van rá mód, ha ok –
eltünni úgy,
ne köpjék ki az embermilliók
iszonyatuk:
az árokba, hol nemzet hánytorog –
vagy még magyar?
Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok
vadjaival!
(Nincs befejezve)
és gyilkos „gyilkos!”-t
s nem némították el a jót
soha úgy, mint most.
S felkél a nap, mint elmebaj
vad rögeszméje
s lemegy véresen s száll a jaj
bár nincs ki értse.
*
Szól az ágyú kelet felől,
feldörög rá nyugat felől;
ide-oda a csapdában
fut a magyar a honában.
*
Ha elfognak?… Akkor egy nemzet hőse
lehetsz, öregem. Egy percre a nemzet!
De áruló, ha rossz lesz az idegzet:
ha összeomlasz, egy nép omlik össze!
Ritka perc (egy nép örökéletében)
ritka alkalom (több lenni magadnál).
Amiért mindíg harcolni akartál:
ott a haza az öklöd közepében,
olyan lesz, amilyenné te teszed…
(EGY ELLENÁLLÓNAK)
Hazaáruló, nem lelek helyet
hazámban. Beh kicsi lettél, hazám!
S beh enyém! Akár hajdan a tanyán
kapunk sarka, ha kutya kergetett.
(HAZA)
ehérváron egy néma vonat áll.
„Zsidók!…” suttogja egy vigyori száj.
Csend. S már viszik is azt a vonatot.
Vagy a mienk megy? S én is rab vagyok?
Szívem megdermedt. Az a pillanat,
mint kést vágta belém sorsotokat.
(MELYIK INDUL?)
Meg vagyok én is jelölve. A bélyeg,
amit viseltek ti melleteken,
ahányszor látom, forró foltot éget
a homlokomra: az én szégyenem!
Mindenkié, csak épp nem a tiétek!
Az a rongy (vagy az a kitüntetés)
lekerül egy-kettőre a ruháról.
Tudom, helyén seb fog maradni és
csak akkor fáj majd: mélyéig kitárul!
De lesz gyógyulás és lesz pihenés.
(SZÉGYEN-BÉLYEG)
Feldúltak mindent. Már nemcsak a gazdát,
a fegyvert, fegyvertáramat akarták.
Semmi! Tiportak könyvben, kéziratban:
bokán felül golyóban, ekrazitban.
(HÁZKUTATÁS)
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ôk, fajtánk hû férfiai, az a föld
szent ügy hôs-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám, temiattad –
érted is hulltak el ôk:
terül az bárhol, a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledôlt!
Míg nem feleded:
nem nyugszanak ôk. Nem holt, nem letiport sereget
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
Új hont érlel a föld.