S ha másként nem - hát legbelül: hazádnak rendületlenül! S ha restelled, hogy hangosan; Nehogy meghallja más kívül? Hát szakálladba dörmögd hogy: Nincs hely számodra e-kívül.
De aztán - rendületlenül! Ezt aztán - rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: nincs más belül, nincs más belül!
Utam kétezer éve lelt út: - szolgák, rabszolgák, vad nomád pásztorok, keresztesek, hajdúk, kurucok hólepte nyomán jövök, - honnan a pórhadaknak élén - mindig Kelet felől! - jött a Szabadság! - s forradalmak rügye volt minden zárt ököl.
Itt néztek szét, lóról leszállva: - legelőnek jó lesz e táj? Itt kezdődött nehéz próbája: - hazának milyen lenne már?! Az első sátorfa helyére itt verték az első karót, s indultak ezerévet késve a földet és hont foglalók.
A véres kardot mindig innen vitték körül habos lovon, és előbb állt meg itt a szívben tatár nyíl, dzsida, fájdalom. Ki láng volt - itt gyorsabban égett, - Apáczai, Csokonai! - Ki itt felállt: - nem hajtott térdet! rebellis volt, sehonnai.
Itt dobta el a követ Toldi, mely kilenc százada nehéz, itt mert Matyi urat porolni, sárkányt ölni János vitéz; az Ér innen fut Óceánig, itt dobbant meg a Tiszta Szív, itt egy krajcár mindig hiányzik, mely örök gyaloglásra hív.
Babona, mák-tea, a szekták ölték a tört cselédeket, s nyomorultabban, mint a leprát, szenvedték szegénységüket; közös pitvar nyirkos földjére négy család köpte tüdejét. Ki innen jön: - a nép nevére görcs fogja ökölbe szívét.
Baloldala ez a Hazának! - a szív is e tájra esik; botlásai itt jobban fájnak, vergődése is közelibb. Mint aknamezőn a harctéren: - e tájon fojtott dobogás van a dolgokba ásva mélyen, s mindenben rejtett robbanás.
Ki innen jön, az mind kevesli a költészet kis pózait, indul a had-utat keresni, merre elődök sorsa vitt; a nép szíve fölött megőrzött vörös rongyok után kutat, s hall kétezer éve rögződött vágyakat: - vezényszavukat!
Nem elég megborzongni, De lelkesedni kell! Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírni kell, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni! Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell, Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el, Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni, járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! – Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell! És nem elég akarni, De tenni, tenni kell: A jószándék kevés! Több kell – az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell – az érzelem! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért! Több kell – a nemzetért! Nem elég – a Hazáért! Több kell most – a népedért! Nem elég – Igazságért! Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég!
Szeressetek! - érezzem: igazam van. Sokszorozzatok közös igazamban. Szeressetek! - én nem vagyok magányos, de az igazság csak erővel hatásos, ha nemcsak bizonyíthat: - meg is óvhat; amíg mást védek - engem is karolnak. Szeressetek! - kapjam vissza, mit adtam: - szerettem elmét faldosó haragban, szerettem szívet öklöző dühökben, kiket öleltem - azokért ütöttem. Szeretni nem lehet haragok nélkül. Kit szeret az - ki mindenkivel békül? Szeressetek! - legyen igazam bátor a helyeslő nép erős igazától. Csak az igaz, mi igazul hozzátok; törvény: - ha ügyetekben igazságos; csak az erős, ki titeket oltalmaz, csak az a nagy, ki értetek hatalmas.
Az igazságot diadala méri, s ha elbukott, csak szánalom kíséri. Elég volt már annyi világraszóló bukott szent ügyből, vert forradalomból. Elég volt már az Európa pajzsa az egyedüliség, s ez a bús rivalda, s az ezer éve tartó melodráma: - Ide lőj! - állni világszinpadára, s arcunkra kenve öntestvérünk vérét, ríni - hogy csókolja a világrészvét; adni magunkat oktalan dologra, és bukásunkat elbőgni lerogyva. Elég volt már a bús úri okosság, mellyel ma is annyi bajunk okoznák, a bénák, ravaszok fontolgatása, - várni ingyen jövő amerikára; a gyalázatos alku jobbra, balra: - lesni, hogy gesztenyénk más kikaparja. Elég volt mát a sóhajokból párolt, koncepciókból, zöld teóriákból, az így kellene! és ha úgy legetne! programja attól, ki béna a tettre,
Mit ér a tan, az eszme, forma, szépség, ha érveitől mar a kétség? Olyan igazság kell, mely a tiétek, - nem csak igaz, szép - de megőriz, éltet. Nekünk már az az eszme kell, mely győztes, melytől a nép gazdag, honja erős lesz! Nekünk a most fogant, teremni kezdő gondolat kell, mely már virágzón felnő; s termő erők, teremtő ideálok a gyümölcsöző önfeláldozások, a megváltást hozó megfeszülések, - a győztes próféták kellenek a népnek!
Egész alacsony szintre szálltak, Hídak és házak közelébe A bombázók. „Terrorizáltak.” A város meglapult, szegényke. Megtelt, majd kiürült az utca. Az autók túszokat kerestek. Vasárnap vették birtokukba A megalázott Budapestet.
Azóta hó lepi a Várat S a várost is. Ruhát cserélve A kikelet is bújdosásnak Adja fejét. Fut vissza, Délre. A költő fél, hiába futna. Hetykén rímel, de gyomra reszket. Talán csak ő az, aki tudja, Hogy megalázzák Budapestet.
Szegény vendéglők, kávéházak! Zuhan a város csúf sötétbe. A hódítók gót gajdja árad S a bennszülöttek rettegése. Nekik szolgál a Vár, a Posta – Hiponotizőrnek rossz idegzet – És egy gyakorlott kéz kifosztja A megalázott Budapestet.
Torz tettek, ránk parancsolt forradalmak, Vagy úri rend és pimasz pihenők... S mért lennének különbek éppen ők, Akik most várnak s bosszúról szavalnak?
Majd döntenek, de mindig más hatalmak, És ölnek újra s rombolnak a rőt Fényben és forrnak ferde agyvelők. Ki mást se tud, csak az marad magyarnak.
De nem lehetek albán kecskepásztor, Sem angol költő, se szláv, se zsidó. Nem örököltem kincsemet apától, De nem is nyúlhat hozzá hódító.
Költő vagyok, csak egy rögeszme köt meg. Jobbágy se volt soha röghözkötöttebb.
Settenkednek lomhán elémbe,
Megnyalnak s fújva szembeköpnek.
Nem látok semmit - csak a léptek
Tétova gázolását hallom,
S köhét a láthatatlan népnek.
Kik vagytok, árnyak? Régi társak?
Új ellenségek? Te vagy, Isten?
Vagy csak lábrakelt bábok, tárgyak?
Mint amikor a föld aléltan
Belégurul az éjszakába,
Olyan riasztó félsötét van.
Hol van a fiam? Hol feleségem?
Hol hazám? Hol vannak a jobbak?
Köd ül, sűrű köd földön-égen.
Köddé folyt, mi szilárd volt tegnap,
Köddé hült a vér is szívünkben,
S ködágyon borzong a beteg nap.
(1941)
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghallja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.
De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!
Édes hazám!
te kitelelt vetés, térdet elöntő jövendő,
szárba szökkent élet - tejízű maggal édes,
májusi meleg esők szerelme - példás palánta,
ágat lehúzó virágzás, tomboló termés,
töved közt fészkeltem, gyökeredhez közel,
elleptem ágaidat, - virágfakadás előtt
fészket szőttem ágaid közére.
Szeretlek hódítók erejével,
hódolók hűséges alázatával,
szeretlek, mint hempergő csikók háta a pázsitot,
ölelkezők bőre a csókot - édes tejet a bárány,
friss házasok az ágyat, vének a szél enyhében a napfényt.
Szerelmem tartománya, hűségem televénye,
ege magasságaimnak, örvényem mélye,
ifjuságom halhatatlan ideje, folytonos születésem,
hitem ösvényes tája, férfikorom kőtáblája,
szegények küszöbe, bolyongó hadnak tornác,
világ kilincse, biztonság kulcsa,
otthoni Magyarország, rokoni jószág,
keritett udvar, tisztességünk telke,
körülült tűzhely, testvérek portája,
eleség asztala, bölcsőnek óvóhely,
nem várt örökség, reánk szállott jövendő.
Szeretlek multam felmagasztalója,
napjaim rangja, méltósága jövőmnek,
Tartsd meg homlokod magasában:
- legyek tekinteted mindent belátó fénye,
lássam patavert utadat a sztyeppéktől idáig,
kirántott kardjaid, letarolt lobogóid,
eltiport forradalmaid üszkös fekélyeit - édes!
Sebekkel ékes! - kínnal koszorúzott.
Hasztalan hullás mezeje, halál-homloka ország!
Lássam betemetett kútját forrongó erőknek,
Verj szerelemmel, - halni, hallgatva hullni ne hagyj!
Szememen pilla te légy - patkóval vert ménes szivemen.
Örömöd legyen végrendeletem.
Méltók közt egynek fogadj el: - méltasd szolgálatra szerelmem.
S légy méltó új fiaidhoz, kik megtanultak élni is érted!
(1964)
Sietni síró síneken!
Utánad, ezer út után!
Fergetegek, fordulatok
fogatagából csak Feléd!
Tévelygésekből Rádtalálni:
roskadásban Téged remélni:
törtetésekből törekedni,
törötten is törődni Véled!
Kötöttségekből szabadulva
ragaszkodni megkötözötten!
Terméketlen gondok után
termő gondodról gondoskodni!
Hitegetések hálójából
kivetődni a hit partjára!
Küzdelmek gólyalábairól
leszállni és melletted járni:
keserű szájjal kedveskedni:
ökleimet kinyitni ölben,
bújkálás után Hozzád bújni:
és örök-éber életünkből
életre ébredni, éledni!
Roskadásban Téged remélni!
Tévelygésekből Rádtalálni!
Forgatagok, fordulatok
fergetegéből csak Feléd!
Utánad ezer út után!
Sietni síró síneken
haza, Hozzád, hét hídon át!
- szolgák, rabszolgák, vad nomád
pásztorok, keresztesek, hajdúk,
kurucok hólepte nyomán
jövök, - honnan a pórhadaknak
élén - mindig Kelet felől! -
jött a Szabadság! - s forradalmak
rügye volt minden zárt ököl.
Itt néztek szét, lóról leszállva:
- legelőnek jó lesz e táj?
Itt kezdődött nehéz próbája:
- hazának milyen lenne már?!
Az első sátorfa helyére
itt verték az első karót,
s indultak ezerévet késve
a földet és hont foglalók.
A véres kardot mindig innen
vitték körül habos lovon,
és előbb állt meg itt a szívben
tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
Ki láng volt - itt gyorsabban égett,
- Apáczai, Csokonai! -
Ki itt felállt: - nem hajtott térdet!
rebellis volt, sehonnai.
Itt dobta el a követ Toldi,
mely kilenc százada nehéz,
itt mert Matyi urat porolni,
sárkányt ölni János vitéz;
az Ér innen fut Óceánig,
itt dobbant meg a Tiszta Szív,
itt egy krajcár mindig hiányzik,
mely örök gyaloglásra hív.
Babona, mák-tea, a szekták
ölték a tört cselédeket,
s nyomorultabban, mint a leprát,
szenvedték szegénységüket;
közös pitvar nyirkos földjére
négy család köpte tüdejét.
Ki innen jön: - a nép nevére
görcs fogja ökölbe szívét.
Baloldala ez a Hazának!
- a szív is e tájra esik;
botlásai itt jobban fájnak,
vergődése is közelibb.
Mint aknamezőn a harctéren:
- e tájon fojtott dobogás
van a dolgokba ásva mélyen,
s mindenben rejtett robbanás.
Ki innen jön, az mind kevesli
a költészet kis pózait,
indul a had-utat keresni,
merre elődök sorsa vitt;
a nép szíve fölött megőrzött
vörös rongyok után kutat,
s hall kétezer éve rögződött
vágyakat: - vezényszavukat!
Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.
Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!
Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.
Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!
Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!
Sokszorozzatok közös igazamban.
Szeressetek! - én nem vagyok magányos,
de az igazság csak erővel hatásos,
ha nemcsak bizonyíthat: - meg is óvhat;
amíg mást védek - engem is karolnak.
Szeressetek! - kapjam vissza, mit adtam:
- szerettem elmét faldosó haragban,
szerettem szívet öklöző dühökben,
kiket öleltem - azokért ütöttem.
Szeretni nem lehet haragok nélkül.
Kit szeret az - ki mindenkivel békül?
Szeressetek! - legyen igazam bátor
a helyeslő nép erős igazától.
Csak az igaz, mi igazul hozzátok;
törvény: - ha ügyetekben igazságos;
csak az erős, ki titeket oltalmaz,
csak az a nagy, ki értetek hatalmas.
Az igazságot diadala méri,
s ha elbukott, csak szánalom kíséri.
Elég volt már annyi világraszóló
bukott szent ügyből, vert forradalomból.
Elég volt már az Európa pajzsa
az egyedüliség, s ez a bús rivalda,
s az ezer éve tartó melodráma:
- Ide lőj! - állni világszinpadára,
s arcunkra kenve öntestvérünk vérét,
ríni - hogy csókolja a világrészvét;
adni magunkat oktalan dologra,
és bukásunkat elbőgni lerogyva.
Elég volt már a bús úri okosság,
mellyel ma is annyi bajunk okoznák,
a bénák, ravaszok fontolgatása,
- várni ingyen jövő amerikára;
a gyalázatos alku jobbra, balra:
- lesni, hogy gesztenyénk más kikaparja.
Elég volt mát a sóhajokból párolt,
koncepciókból, zöld teóriákból,
az így kellene! és ha úgy legetne!
programja attól, ki béna a tettre,
Mit ér a tan, az eszme, forma, szépség,
ha érveitől mar a kétség?
Olyan igazság kell, mely a tiétek,
- nem csak igaz, szép - de megőriz, éltet.
Nekünk már az az eszme kell, mely győztes,
melytől a nép gazdag, honja erős lesz!
Nekünk a most fogant, teremni kezdő
gondolat kell, mely már virágzón felnő;
s termő erők, teremtő ideálok
a gyümölcsöző önfeláldozások,
a megváltást hozó megfeszülések,
- a győztes próféták kellenek a népnek!
Ó, télutói Magyarország
kis mézeskalács-szív haza!
Ezüst folyók kizsinórozták,
beszórta hóval tavasza.
Ezer méterről az egész nem
nagyobb, mint egy vásárfia.
Szive fölött üres zsebében
cipeli sok hazámfia.
Annyi fia e kis hazának!
Nagy országokban bús lelenc.
Fogadna szót már az anyának,
Ki hűtlen, más tájakra ment.
Ezer méterről gyönyörűszép
küzdelmek madártávlata,
- onnan messziről keserűség,
meggondolt vétkek bánata.
Csak annyi - mint egy gyermek arca -
a világban e ragyogás;
hát megesik a szívem rajta,
s azért is biztatom: - Csodás!
Hiszen alig szívdobogásnyi
e magát éltető verés:
lehet-e hát máshova szánni
erőnket - e tiszta kevést?
Homloknyi oszág: verítékes
láz ver ki: jövőt-álmodás.
Nézhet-e szem mást, mint e fényes,
rég megszenvedett látomást?
Haza! - sebes, kérges tenyérnyi;
Apám keze - ha megjövök;
- úgy fogadom el, mint a férfi,
s úgy szeretem, mint a kölyök.
(1962)
Hídak és házak közelébe
A bombázók. „Terrorizáltak.”
A város meglapult, szegényke.
Megtelt, majd kiürült az utca.
Az autók túszokat kerestek.
Vasárnap vették birtokukba
A megalázott Budapestet.
Azóta hó lepi a Várat
S a várost is. Ruhát cserélve
A kikelet is bújdosásnak
Adja fejét. Fut vissza, Délre.
A költő fél, hiába futna.
Hetykén rímel, de gyomra reszket.
Talán csak ő az, aki tudja,
Hogy megalázzák Budapestet.
Szegény vendéglők, kávéházak!
Zuhan a város csúf sötétbe.
A hódítók gót gajdja árad
S a bennszülöttek rettegése.
Nekik szolgál a Vár, a Posta
– Hiponotizőrnek rossz idegzet –
És egy gyakorlott kéz kifosztja
A megalázott Budapestet.
Vagy úri rend és pimasz pihenők...
S mért lennének különbek éppen ők,
Akik most várnak s bosszúról szavalnak?
Majd döntenek, de mindig más hatalmak,
És ölnek újra s rombolnak a rőt
Fényben és forrnak ferde agyvelők.
Ki mást se tud, csak az marad magyarnak.
De nem lehetek albán kecskepásztor,
Sem angol költő, se szláv, se zsidó.
Nem örököltem kincsemet apától,
De nem is nyúlhat hozzá hódító.
Költő vagyok, csak egy rögeszme köt meg.
Jobbágy se volt soha röghözkötöttebb.
(1944 tavaszán)