Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást (Egyébként először is, azt hiszem: Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi), Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, Mert nem és nem akartál csalni, bújni, Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, Negyven év múlva már bevallhatod, Hogy gondoltál-e gondolattalan A nagy versekre, amiket megírsz majd. Megérte, mondd? Tudom, neked megérte A költészetért keresztre feszülni És feltámadni versekkel rakottan. Vagy írtunk-e szebb verseket azóta Mi, akiknek megadatott a vénség? De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz Azon a megharcolt meredek úton Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.
Mi annyian vagyunk csak összesen, amennyi ember Londonban lakik. Miért hogy ezt el nem felejthetem, míg hallgatom a város hangjait? Nagy város, nagy nép. Itt az idegen öt világrésznek érzi kapcsait. Vendégük vagyok. Jól bánnak velem. Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt. De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek? Ha nem is angolok, de angyalok lennének, mit jelent rokontalan nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek egyetlen titka és értelme van: az, hogy magyar vagyok.
Te minden szín és minden keverék! Tettek, hódítások és mesék, mintás jelbeszéd!
Mit számít, hogy kié voltatok, Turulok, keresztek, csillagok, Ami értünk harcolt, valamennyi jel, Mindent, amit nem felejtek el, Mindent, amiért szívünk dobogott, Sávok, színek, tiszta lobogók,
Mit számít, hogy hányféle mocsok, Száradt meg és fakult el rajtatok.
Piros, fehér, zöld, láttunk szállani, Bukott forradalmak zászlai, Foszlányok a foszló egeken, S amiket nem láttunk sohasem, Pro Deo et Libertate szállt, Elérte még Petőfi pirosát,
S a miénket a bíbor egyveleg, Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy.
Lobogjatok bennem, ne szűnjetek, Ne szűnjek még lobogni veletek, Összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem, Csattogjatok az ég felé helyettem.
Ki a magyar hát? Te, vagy én? Vagy a harmadik? Nosza döntsük el szaporán, Míg el nem süllyed a ladik Ragadjunk hát lapátot, csákányt, Evezőt! Ebura fakó! Így csináljuk már ezer éve! Ez hát nekünk való!
Aztán, ha majd holt tetemünket Kiveti a víz a partra: Magyar leszel Te is, én is, A harmadik is, mind, mind, kit halva, Bevert fejjel, némán, gyászban Fektethetünk a ravatalra.
Cirkuszról álmodtam az éjszaka. Emberek, az álom szörnyű volt! Még le sem ment a nap egészen s már följött véresen a hold! Indulót kürtölt frakkosan a Halál! Körben a világ valamennyi népe megtöltötte a páholysorokat s minden szem az arénát nézte. Ott gyilkolták egymást a magyarok, Torz jelmezekben részegen! Szemükben láz, kezükben kés s csorgott a vér a késeken…! Mindenki küzdött ott mindenki ellen és ezer bohóc röhögött! A világ jelszavakat ordított és fogadásokat kötött: – Én arra a vörösre fogadok! – Enyém a zöldinges legény! – Szorítsd, te Árpád-címeres! – A gatyás paraszt az enyém! S a magyarok csak ölték egymást. Tombolt a halál-zenekar. S Európa cirkusz-porondján fogyott, fogyott a magyar. Aztán a végin egy maradt csak. Ezer sebéből folyt a vére. Bámult fáradtan, eszelősen a véráztatta csatatérre. A nézők elszámolták a fogadásokat. Aki vesztes volt, fizetett. Nehányan már ásítottak is. Aztán mindenki hazament. Pár kapzsi suhanc még összeszedte az elesettek rongyait. Aztán már csak a hold bámulta borzadt szemével, vörösen az új magyar Kaint.
Üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idő lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentom Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad.
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok a s víz szalad és csak a kő marad, a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók. A tiszták és békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad.
Örökre való kötést tettünk veled, magyarok földje, kötést tettünk és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel. Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát, és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak. Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld, nem panaszkodunk miatta. Cserébe annyit kívánunk csupán, Hogy asszonyaink termékenyek legyenek, gyermekeket szüljenek, akik továbbviszik ezt a kötést, és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért, amikor mi már nem leszünk.
(Egyébként először is, azt hiszem:
Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi),
Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál,
Mert nem és nem akartál csalni, bújni,
Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd,
Negyven év múlva már bevallhatod,
Hogy gondoltál-e gondolattalan
A nagy versekre, amiket megírsz majd.
Megérte, mondd? Tudom, neked megérte
A költészetért keresztre feszülni
És feltámadni versekkel rakottan.
Vagy írtunk-e szebb verseket azóta
Mi, akiknek megadatott a vénség?
De te, Miklós, nem fogsz megöregedni,
Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz
Azon a megharcolt meredek úton
Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál.
Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére:
Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje,
S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon.
Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.
amennyi ember Londonban lakik.
Miért hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
Nagy város, nagy nép. Itt az idegen
öt világrésznek érzi kapcsait.
Vendégük vagyok. Jól bánnak velem.
Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt.
De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek?
Ha nem is angolok, de angyalok
lennének, mit jelent rokontalan
nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.
Szép, karcsú címerállatok.
Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők,
Tornyok, félkezek, kardot emelők,
Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék!
Te minden szín és minden keverék!
Tettek, hódítások és mesék, mintás jelbeszéd!
Mit számít, hogy kié voltatok,
Turulok, keresztek, csillagok,
Ami értünk harcolt, valamennyi jel,
Mindent, amit nem felejtek el,
Mindent, amiért szívünk dobogott,
Sávok, színek, tiszta lobogók,
Mit számít, hogy hányféle mocsok,
Száradt meg és fakult el rajtatok.
Piros, fehér, zöld, láttunk szállani,
Bukott forradalmak zászlai,
Foszlányok a foszló egeken,
S amiket nem láttunk sohasem,
Pro Deo et Libertate szállt,
Elérte még Petőfi pirosát,
S a miénket a bíbor egyveleg,
Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy.
Lobogjatok bennem, ne szűnjetek,
Ne szűnjek még lobogni veletek,
Összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem,
Csattogjatok az ég felé helyettem.
Repüljetek, ha nem repülhetek.
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és õrült örömmel!
És mentem, mindeken által,
íntépõ, végsõ akarással!
Dúlt otthonom rég összedõlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Elõttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,
még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem a magyar.
Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
A hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.
Hontalan vagyok
mert hiszek jóban, igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.
Hontalan vagyok
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út a az élet
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
Míg el nem süllyed a ladik
Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
Evezőt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve!
Ez hát nekünk való!
Aztán, ha majd holt tetemünket
Kiveti a víz a partra:
Magyar leszel Te is, én is,
A harmadik is, mind, mind, kit halva,
Bevert fejjel, némán, gyászban
Fektethetünk a ravatalra.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.
Bajorerdő, 1947
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
Más országokkal nem határos
Úgy épült fel a szívünk vérén
Sok könny-falu, sok bánat-város.
Egy ország van a lelkünk mélyén.
Úgy építgetjük napról-napra.
Csalódás-házak gond-falakból,
Keserűség a tető rajta.
Véren vett ország ez az ország,
Önnön vérünket adjuk érte,
S addig fog bennünk egyre nőni,
Amíg telik még könnyre, vérre.
Amíg, hogy fa égig ne nőjön:
Alkony vigyázz a napsugárra.
Míg minden este gyújtott mécses
Koromba fullad éjfél tájra.
Egy ország van a lelkünk mélyén:
Más országokkal nem határos.
Véren vett ország ez az ország,
Nagyon ködös és nagyon sáros.
kötést tettünk
és megpecsételtük azt vérrel és verejtékkel.
Vérünkkel érdemeljük ki ezt a hazát,
és verejtékünkkel tartjuk meg magyarnak.
Bármennyi vért és verejtéket kívánjon tőlünk ez a föld,
nem panaszkodunk miatta.
Cserébe annyit kívánunk csupán,
Hogy asszonyaink termékenyek legyenek,
gyermekeket szüljenek,
akik továbbviszik ezt a kötést,
és boldogan ontanak vért és verejtéket ezért a földért,
amikor mi már nem leszünk.