Arany László - Hunok harca


Arany László - Hunok harca
Sietős munkája lehet a világnak,
Mindenki farag, fúr, kalapál, fut-fárad;
Sürög-forog a nép az egész föld hátán,
Éhes tömegekben ide-oda árad;
Csak te, jó magyarom, te maradsz a régi,
Bomolhat a világ, oda sem nézsz néki,
Ha veszély nincs rajtad, ha tatár nem kerget,
Bizony a gyors tettvágy most sem igen sürget,
Verseny heve nem bánt, munkavágy nem sarkal,
Mit bánod akárki akárhova nyargal;
Sőt nyugodalmadban tán észre se vetted,
Micsoda ellenség leskődik mögötted.
Hogy verne le tollal, tiporna le pörrel
Hős Eduard Kattner, vitéz Franz von Lőher,
Hogy költi holt híred, hogy lesi a veszted,
Iszonyún fölborzolt tollal hogy ijesztget,
S huhogja, - fölülvén a kakasülőre:
"Haldoklik a magyar, miénk lesz a bőre."

De nem úgy, hős baglyok, még ne olyan fönnyen!
Az ilyen népirtás nem megy olyan könnyen.
Bár ontana tintát Lech-etek és Spree-tek,
Százszor keserűbbé sürülne epétek,
Bár, mint stymphalidák tollainak szála,
Valahány tollatok csupa nyillá válna,
S vaskos csataménné vessző-paripátok:
Ti ugyan nyugtunkból föl se zavarnátok.

Más harcot is éltünk, más szelet is láttunk,
Más nép volt ősötök, kikkel szemközt álltunk,
Mert régi viszály ez: faj vivja faj ellen,
Örökölt adáz harc, kiegyenlíthetlen.
Száz ivadék jő-megy, löki egymást sírba,
E küzdelem átka van róla megírva:
Változik alakban, de nem fogy erőben,
Nincs kezdete multban, sem vége jövőben;
Eredete titkát senki föl nem nyitja,
Ezer meg ezer év rétege borítja;
S hol a hagyományok fénye is kialszik,
A puszta homályból, a levegő égből
Harsona-zaj, kürtszó, hadi lárma hallszik.

Mikor ama zord hős, ura hunnak, gótnak,
Bálványa keletnek, ostora nyúgotnak,
Viharos néptenger szigonyos Neptunja,
Mikor nagy Attila szemeit behunyta,
S vele sírba tették az isteni kardot,
Mellyel egész földrészt remegésben tartott
Az uratlan nép, mely addig az ő fékén
Moccanni se merve összelapult békén,
Hun, alán, gót, svéd faj, gepidák, herúlok,
Mint riadó ménes egymásra tolultak,
Míg újra csitulván, mint víz az olajtól,
Atyafi törzsekben vált ki faj a fajtól,
S a szerteriadt nép rémült zavarából
Két részre verődött két iszonyú tábor
S kiki önvérével, itt hunok, ott gótok,
Netád vize mellett egymásra csapódtak.

Milyen özön volt az, milyen emberirtás,
Hol egész nemzedék önmagának sírt ás;
Harc, hol a megholtnak sem volt menedéke,
Harc, mit a síron túl sem követett béke.
Diadal nem végzé, halál szét nem vágta,
Túlélte az éltet gyűlöletök átka,
S mikor élő már több nincs a csatatéren,
Aki sebért sebet s vért váltana véren,
Csak a letarolt rend hever szanaszélyel,
S a nagy temetőre leborul az éjjel
Im a csatasíkról fölfakadó pára,
Mint darabos ködfolt lengvén, idomulván,
Emberi formákat kezd venni magára.
Eleinte szállong, viszi a szél kénye,
Majd tömörebbé lesz foszladozó lénye,
Nem vesz erőt a szél otromba alakján,
Köd leple kiduzzad izmosodó tagján,
Már önerejével nyomul a magosba,
Ruganyos léptekkel levegőt taposva;
Metszi a híg étert karja, feje, válla,
Mögötte lobogva huzódik uszálya,
S mint ha kilőtt nyílnak zizeg éles tolla,
Süvölt a lég, amint nyilaló röptében
Előre feszített pallosa széttolja.

És párolog a tér szerte közel-távol,
Csupa hős válik ki az üres párából;
Minden szakatag köd repülő harcossá,
Lenge alak válik marcona izmossá,
Seregökkel a lég népesedik gyorsan,
S új zaj riad ott fenn, tárogató harsan,
Kavarognak, zúgnak, mint mikor a fegyver
Pihenő nádasból vad madarat felver.
Majd csapat és had gyűl, szállva alább-fellebb,
Egymásra toluló két viharos felleg.
A tömeges, súlyos, sűrű csatarendtül
Erőlködik a lég, meginog, megzendül,
Mint jégrianásnak csengő repedése;
Vagy viharos égnek haragos zengése.

Mert nem csatarend az, oszloposan fejlő,
Csak kavarog, kóvályg két eleven felhő,
Nincs terv, nincs vezető, ki parancsát adja
Tömegekben mozdul a levegő hadja,
Öntehetetlenül, végzetes ösztönben,
Mig összecsapódnak egy bonyolult tömbben,
Mely idomul, hömpölyg, se árnya, se fénye,
Örökös bomlásban szakadoz szét lénye;
Bár az alak ember: nincs húsa, se csontja,
Testébe ütött kard vérét ki nem ontja,
Átverheti a nyíl, mint az üres léget,
Küzdő erejének nem vet vele véget;
Ha kétfele vágják, két tagra oszolva
Folytatja tusáját, ujjá alakulva;
Nincsen olyan bennök, mit meg lehet ölni,
Nem halni születtek, csak dúlni, gyűlölni.
S nem látva halottat, nem félve haláltól.
A düh nem irtózván a vér iszonyától:
A tehetetlen harc maga-magát szítja,
Had hadat űz, egymást nyomja, veri, győzi,
Alul ostromolja, felülről tetőzi,
Felhőkbe szorítja, földig letaszítja;
Néhol kiszakadnak, küzdve ketten-hárman,
Tova elszáguldnak, majd vissza lehullnak,
Újra elenyészvén a tömeges árban,
Máshol gubalyonként átölelik egymást,
Karukon, mellökön, derekuknál fogvást,
S a tehetetlen tömb, a lég magasábul,
Küzdve esés közt is, a földig aláhull,
Itt szétszakad ismét s föl, visszacsapódik,
Kettes-hármasával harcát tovább víjja,
S mint a levegőben veszekedő héja,
Űzi, veri egymást, felhőkbe furódik,
El, tova, végetlen, föl egész a holdig.

Lent pedig a földön, a dult csatatéren
A holt tetem e zajt hallja, de nem ébren;
Látja, mi ott fönn foly, noha behunyt szemmel,
Érzi, miként harcol szelleme szellemmel,
Neki e rém-látvány egy iszonyú álom,
Szelleme fönn harcol, de teste nem ébred
Amaz örök éjből, mit a halál rá nyom;
Mint néha az alvó, akinek, álomban,
Lelke tusakodik szörnyű izgalomban,
Hasztalanul óhajt serkenni tudatra,
A szökevény lelket hasztalanul hívja,
Fogva van az, nem bír hüvelyéhez térni,
Álma varázsterhét lerázni nem bírja,
De az élénk kíntól, mit gonosz álom fest,
Vergődve vonaglik a tehetetlen test.
Delejes ár ömlik csontja velőin át,
A szellemi harcnak érzi egész kínját,
Őt égeti a seb, őt üti át kopja
Ideges rángással összeszorul jobbja,
És minden izében remeg a látványtul,
Hang akadoz torkán, idege megrándul,
S vergődve vonaglik - míg eljön a hajnal,
Szétverni az éjnek ködeit és árnyát,
S had eloszlik, zaj szűn, harc kihal s a síkon
Az enyészet ismét kiteríti fátylát.

De azon éj óta, mint örök igézet,
Marad e két népen az iszonyú végzet,
Hogy soha gót s hun közt ne lehessen béke,
Küzdjön a két fajnak minden nemzedéke,
Örökösön egymást támadva, gyötörve,
Leveretve százszor, soha meg nem törve,
S bár a kimerült test lankadva lerogyjon,
Szellemök egymástól nyugodni ne tudjon,
Életöket folyvást fenekedve töltsék,
Éjöket, napjokat zaklassa gyülölség,
Ha az egyik nyugszik, verje föl a másik,
Erejök fogytáig, lélekszakadásig.

A harc foly azóta, földön, levegőben,
Volt bizony a hun faj sokszor kiveszőben,
Néha csak egy-egy folt, besnyő, palóc, székely,
Félre hegyek mélyén bújva menekvék el,
De szorongó harcát, felhők magasából,
Figyelemmel nézte amaz őrző tábor,
S ha erejök lankadt, ha bizalmok csüggedt,
Ha életök már csak imádságon függött,
Akkor riadó kürt harsog megin ott fön,
S védő seregével Csaba vezér megjön,
Szállva alá a menny ívezetes hidján,
Amaz örök mívű, fényes Hadak-útján,
Védve marok népét, már-már kiveszőket,
Míg messze keletről, újabb hatalommal,
A magyar is eljött megmenteni őket.

Jött legutolsónak, faja közt legvégül,
S rá maradott e harc súlyos örökségül,
Folytatja azóta, se nyeri, se veszti,
Soha nem végezvén, mindig elül kezdi:
Folytatta csatában, bajnoki fegyverrel,
Folytatja, ha szükség, ravasz, álnok csellel.
Néha vérontással, majd tinta özönnel,
Néha igen nyájas krokodilus-könnyel.
Néha reánk törtek irtani, pusztítni,
Máskor vad fajunkat szépen finomítni,
Mosolyos jósággal, békés olajággal,
Kínálva bennünket csupa boldogsággal.
Im csata és fegyver más alakot ölte,
Levegőből a harc rég lejutott földre,
Majd nyilt csatasíkról beszorult fal közzé,
S most ujra alább száll, le a föld gyomrába,
Bányák üregébe, gépek odujába.
Nem is a lőpor küzd, jobban küzd a kőszén,
Nem fellegek ormán, de kazánok gőzén,
Otromba kürtőkből kigomolygó füstben,
Mozdonyok öblében, katlanokon, üstben,
Ott jön a hódító, nesztelenül, rejtve,
Egy ujjal sem bántva, egy szitkot sem ejtve.

De ha zsibbadt álom szállott a magyarra,
Ha szunnyadt erélye, ha lelankadt karja,
Felriadt egy szózat, amaz ősi szellem:
Talpra magyar, ébredj! nyakadon az ellen.
Oda vigyázz, ott légy, most vagy soha, rendben
Hol ama munkásraj közeledik csendben,
Ki nem éget-pusztít, nem öl és nem sarcol.
De kemény munkával szótalanul harcol.
Kit nem ijeszt ágyú, kit nem sebez a kard,
Kit hősi vitézség soha vissza nem tart,
Mert nem erővel jön, nem tör be hadastul,
De kitart, tűr, fárad, soha meg nem lassul.
Nem koszorúért vív, nem harci babérért,
De az éhhom készti, küzdeni a létért.
Nem bánt, de eláraszt zord idegen szóval,
Bizvást megy előre, vasuttal, hajóval,

Őt hozza magával a siető mozdony,
Ott van előörse minden kicsi poszton.
Ott ül türelemmel, gyár, huta, gép, hámor
Zugaiban s vés, fúr, dolgozik és számol.
Csáklya, gyalu, pöröly forog a kezében,
Csatarendjök megfér egy-egy kicsi gépben,
Nem alél, nem csügged, ha korán vagy későn,
Izzad koha mellett, kalapácson, vésőn,
Szivós türelemmel vasat is meggyúrja,
Célja felé útját mindig odább fúrja:
Mint hangya seregnek portyáz elül őrse,
S ha ennivalót lát, azt meglepi törzse,
Fészket üt a földben, váj bele tág magtárt,
Folyosókat, cellát, alagutat, raktárt,
És a laza földet addig szedi, bontja,
Míg össze nem omlik aláásott hantja.

Te pedig, ó magyar!... mennyi üres látszat!
Mennyi hiú légvár és mennyi káprázat!
Délibábban úszol, csalfavizű árban,
Mely hol fényben mutat, hol csunya hinárban,
Melyben fenekestől felforgani látszol,
Mi szilárd is rajtad, mind inog és táncol,
A látkör előtted csupa ködben vész el
Félbehagyod munkád lehanyatló kézzel;
Önbizalom csügged, hit, erély megrendül,
Az egész nemzetre zsibbadt, tunya csend ül,
Iszonyú rémképek s mily tétlen ijedség!
Hol van az önhit, mely kétségbe ne esnék?
Ó lesz-e segítőd? Lesz-e, ki megóvjon,
Hogy ez a föltúrt föld reád ne omoljon?
Lebirod-e győzni az összetolúlt bajt?
Jön-e csuda ismét, védeni a hun fajt?
Mint eljőve egykor felhők országából
Fenn a Hadak-útján a szellemi tábor,
Mint földi csatákban Magyarok Istene,
Mint rabigádban is nagy nemzeti szellem,
Mentő hatalommal, nem földi erővel,
Védett beözönlő népek hada ellen...

Elég az álomból! - De bizony nem védett,
El ne higyj valahogy ily mesebeszédet.
Mi megóvott eddig, nem bűv-csuda volt az,
Nem szellemi tábor s holmi külön isten,
De erőd, de kardod, de hazaszerelmed,
Mely vész idejében sutba nem ül resten;
Védett okos ildom, ép, józan, erős ész,
Akarat, mely bátran nagy célja felé néz,
Száz vészt kikerültél, rabigád áttűrted,
Mi hajolt: hajlítád, ami nem: eltörted;
Bölcsen az időkhöz idomulni tudtál,
Ha szunyókáltál is, még el nem aludtál. -
Félre kishitűség: szégyen, ki most retteg.
Jön már az erősb kor: szavak után tettek.
Ál-lelkesedésnek kezd fogyni határa,
Az üres hű-hónak lefelé száll ára;
Kezdj csak te dologhoz, vedd csak magad észre,
Fogd csak ez új fegyvert igazán két kézre,
Leld ki csak a csínyját, tudj vele jól bánni,
A régi hatvágást ezzel is kivágni
S jöhet a hódító, nyiltan avagy titkon,
Tied ez a föld még, te vagy itt még itthon.

Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 8. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 3,048 Kategória: Rendületlenül » Attila és Árpád emléke
Előző cikk: Arany János - Rege a csodaszarvasról Következő cikk: Benedek Elek - Attila siratása


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: