Garay János - Álmos


Garay János - Álmos
A Magyarok Mózese

Szép Ázsiának földén, a szittya nagy sikon,
Büszkén miként a párducz, mint sólyom szabadon,
A zúgó Don tövében egy ősi nép lakott,
Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.

Nem győzte még meg eddig ellenség fegyvere,
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire;
De a mit nem tehettek ellenség és halál,
Gyérítni kezdi vérét önátka - a viszály.

A föld, mely édes anyja volt ezred éven át,
Nem bírja már emlőjén a nemzetség sokát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
S anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.

S forr, zúg a párt dühétől sok tábor és telep,
A testvérháborúnak zászlója fönlebeg;
Tolúl, gyülekszik a nép, gyülése rettenet!
Hangos torokkal ordít fegyvert és kenyeret.

Ott, mint a vészkavarta tenger hullámiból
A mennydörgés igéje, egy edzett hős kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hősi termeten.

Hős Álmos ő, hatalmas Ügek dicső fia
Mint a fehér galambtoll hótiszta őszhaja;
Fényes, bogár szemével mint nap körültekint,
Izmos, vitéz karáról erő hatalma int,

"Halljátok - szólt s hallgatták - vitézlő magyarok!
Mért rontsanak mi rajtunk dúlongó belzajok?
Van a földnek hazája még e hazán kivül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.

Túl bérczen és lapályon a szép hon ott vagyon,
Halakkal és vadakkal s aranynyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy ősünk Attila.

Miként sasok csattogva megszálljuk a hazát,
Belé vetjük virágul a szent egység magát;
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket irunk,
És a mi vért elontunk, érette lesz honunk."

Szólt, s mintha százezer láng buknék ki föld alúl,
Egyszerre százezer kard az ég felé vonúl,
S kétszáz ezer vitéz zúg harsogva: "Esküszünk!
A merre sorsod elhív, mindütt veled leszünk."

S azonnal hét nemzetség egymással egyesűl,
Költözni más hazába az ős hazán kivűl,
A földet megkeresni a messze nyúgaton,
Mely a nagy «Istenostort;» uralta egykoron.

S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
(Kund, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve,)
A frigyet szentesítni megvágja hős karát, -
Arany serleg fogadja a hét vér hét faját.

Egyűve folyt a hős vér s együtt ivák meg ők,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvők.
Az eskü törvénynyé lőn; a törvény pontja öt:
"Még él csak Álmos vére úr a nemzet fölött."

"A harcz dijából osztályt nyer minden törzsvezér."
"Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér."
"De vére folyjon, a ki a főhez hűtelen."
"Mint számüzendő a fő, ha hitszegő leszen."

S völgyön, hegyen keresztül huzódik a sereg.
Imígy huzódik égen a terhes förgeteg;
Délczeg, kemény vitézek, és őszek s gyermekek,
S hősek virági, szép nők, vándorlanak velek.

Előttük, mint felhőben az üstökös sugár,
Az ősz vezér bogláros lován rohanva jár;
Lépése egy-egy ország, nézése győzelem, -
Igy jár a szittya nép közt a szittya fejdelem.

Országot ért és népet útjában számtalant;
Volt útja harcz és munka, fáradság és kaland, -
Mig végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyúló ormára érkezett.

Ott néma, szent örömmel megáll az ősz vitéz,
Örömkönyűs szemekkel a szép országra néz,
Mely hallal és vadakkal s aranynyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny sikon.

Majd, mint kinek lelkében nagy gondolat fakad,
Megrázkodik valója s a téren elmutat:
"Itt van hazátok - így szól - határinál vagyunk!
De a ki megszerzendi, csak istenünk s karunk.

Istenbe s karotokba, ne másba bízzatok;
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erő s vitézség kell most; van az ti bennetek,
Én nyúgalomra szállok, - ti tenni menjetek!

S te, a ki e munkára égtől hivatva vagy,
Fiam, légy munkabíró, légy hőslelkű, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, -
Jaj annak, a ki abból csak bábokat farag!"

Szólott, s a honvadászó szilaj, vitéz hadak
A párduczos Árpáddal előrezúgtanak:
Kürt harsan, szól az ének, a harczra felhivó,
A felriasztott ország egy óriás echó.

És Kárpát hegytetőjén fenn áll az ősz vezér,
Egekbe nyújtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellők enyelgenek,
Lelkében egy leendő hon álmi rezegnek!

(1847)

a Szekszárdi bordal:



Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 8. Szerkesztette: Kabai Zoltán
Nézettség: 3,489 Kategória: Rendületlenül » Attila és Árpád emléke
Előző cikk: Csáti Demeter - Ének Pannónia megvételéről Következő cikk: Garay János - Lehel kürtje


   








Megjegyzések

Araczki András
hétfő, 2013. február 18. 15:35
Azért érdekes, hogy költőink/íróink mind tudták/ismerték a Magyarok származását/eredetét. Viszont mára ez feledésbe merült, legalábbis általánosságban nincsenek tudatában az emberek vele.
Valaminek történnie kellett, hogy ez a tudás/ismeret feledésbe merüljön. Sokan tudjuk, hogy mi/ki volt az ok, de sajnos még nem mindenki. Ezért terjeszteni kell "az igét" a tudás visszaszerzése miatt.



Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: