"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan, "Boldog földet adok, víjatok érte ha kell." S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte, S véresen a diadalt végre kivitta magyar. Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
(Részlet Zalán futása I. énekéből) Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik. Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas, Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló: Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától. Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja, És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek; Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól, Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca; Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget; Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak, Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával; Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál, Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél. S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik S a kis partu Maros dagadó hullámait önti, Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként; Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek: Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében: "A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál, S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson? Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog. A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád? Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak. Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte, S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá: Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához, Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben, Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát. Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje A csendes folyamok hullámit nyomni hadával, Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez." Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt, Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett. Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll. Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát, S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben: "A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád, Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak! S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?" Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé. Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe, S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett; A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe, Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé. S áll az azóta kilenc századnak véridején túl; Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek; Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának. Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcs Hadvezetők szabadon választván harcos urokká, Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték. Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas, Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben, Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván. S amint lelkében végigpillanta temérdek Hunnia térségén, láng lett egyszerre szeméből, És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. - Úgy lőn, mint érzé. Tisza boldog partjait és a Nagy Duna mellékét ellepték gyenge fiakkal S hó kebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink, S a bús csendbe merűlt országok puszta határit Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.
Nagy haragú Etelét, dúlóját annyi hadaknak, Százhalom aljában rejti az érdi határ. Istenek ostora ő, eljött büntetni világot; Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.
Isten haragjának én szelleti voltam, Mikor az világot fegyverrel nyargaltam, Vérkataraktákat karddal árasztottam, És mint egy villámás földet megfutottam.
Én vagyok magyarnak legelső királya, Utolsó világrészrül én kihoyója! Én lehetek tehát magyarnak példája, Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.
dézsmálta a poros tömeg javát,
kidőltek a sebes gulyák, az ökrök,
dögvészt lehellt a messze pusztaság.
Egyszerre rózsafénybe tündökölve,
derült elébük egy szelíd vidék,
ezüst habot rázott a szirtek öble,
virág himezte a mezők szinét.
Árpád körülnézett a nagy hegy ormán,
érezte, hogy övé a föld, a kormány
s már híre ment; hogy eltűnt lopva Álmos.
A völgybe, lenn, tüzet rakott a táltos,
Árpád a földre roskadt reszketeg
s zokogni kezdett, mint egy kis gyerek.
Egy nagy fehér omladvány van.
Azt beszéli a nép róla,
Hogy ez nagy temetõ volna.
Nyugosznak ott régi hõsök,
Keresztjük a törpe törzsök. . .
A leomlott négyszög sziklák
Évezredes, titkos kripták.
És a nyugvó hõsök között
Árpád is, az elköltözött,
Ottan fekszik, de nem halva,
Meg nem halva, csupán alva.
Ha a lelkek órája ver,
Eljön paripája, - a pej,
S mint a szellem, olyan halkal,
Árpáddal a hegyre nyargal.
S Árpád vezér oda szállván,
Szétnéz az õ nyert országán,
Nézi, hogy van az õ népe,
Boldogan és itten él-e?
És ha egykor széjjel nézvén,
Nagy bajt látna az õ népén,
Ha valaki egyszer jõne,
Elvenni e hazát tõle:
Akkor Árpád kürtjébe fúj,
Meghallják a sírban alul,
És a sziklák meghasadnak
És vitézi föltámadnak.
Föltámadnak haddal, vésszeI,
Buzogánnyal, kelevézzel,
Kifeni mind nehéz kardját
S a hont újra elfoglalják.
"Boldog földet adok, víjatok érte ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivitta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
Alpár messze terűlt síkján búsongva körűlnéz
A fejedelmi Zalán. Valamint a sárga halálnak
Birtoka, oly szomorú csendes most vára, s előbbi
Pompáját alacson gyásszal fölváltva hanyatlik.
Büszkén állt ezelőtt: ellenségére hatalmas,
Jámbor szívvel jött szomszédnak kedvet ajánló:
Szüntelen a szabados vigságnak zenge zajától.
Mostan mély csendét panasz, és jaj hangja szakasztja,
És az ürült teremen bágyadt lépéssel inognak
Elréműlt hölgyek, szívetlen férfiak, és a
Harc veszedelméből sebbel jött csonka vitézek;
Vagy zörgő buzogányokkal diadalmi örömben
A rohanó magyarok jőnek hírt hozni uroktól,
Párducos Árpádtól: mint küzdött gyáva Gelóval
A szörnyű Tuhutum, Nyirségen mint vala harca;
Méni Marót mily sorsra jutott; a büszke Zobornak
Mint vete dárdával rohanó nagy Kádosa véget;
Elmondják, mit tett Nyitránál karja Szabolcsnak,
Tátra magas bércén Bors mint szágulda hadával;
Hogy telepedtek meg szabados kéjökre Sajónál,
Zagyva futó vize mellékén, a szőke Tiszának
Partjain, és felhőbe kelő nagy Mátra tövénél.
S merre Szamos, s az aranyfövenyet hordó Körös omlik
S a kis partu Maros dagadó hullámait önti,
Mint jártak tábort, diadalt mint nyertek időnként;
Ő pedig űl komoran, s amint néz messze Sajónak
Tája felé, s néz Zagyva felé, a szerte virágzó
Téreken elbúsúl, s szeme fényei könybe merülnek:
Szólani kezd, s amint szavait folytatja, rezegve
Meg-megzördűl a fegyver düh-emelte kezében:
"A hálátlan! ezért engedtem birni Sajónál,
S Zagyva lementében a gazdag földet, ezért volt
Mindenem oly készen hadi szükségére, hogy ő most
Büszke követséget küldvén mindegyre boszontson?
Hírt ád harcairól azt mondva, hogy én is örüljek
Boldog előmentén, mikoron már szinte körűlvesz
Népeivel, s minden részről vad fegyvere csattog.
A hitvány jövevény!... mi egyéb is ez a ravasz Árpád?
Hányja magát, s hazugúl Etelével mondja rokonnak.
Mondja, holott tán a latrok barlangja nevelte,
S mérges oroszlán, vagy tigris szoptatta szilajjá:
Hah! de miért epedek?... Menj Ungnak gőgös urához,
Nemtelen Árpádhoz, s fenyegesd meg, Kladni, nevemben,
Mondd: fejedelmi Zalán Árpádnak küldi parancsát.
Mondd: takarodjék el földemről még ma, s ne merje
A csendes folyamok hullámit nyomni hadával,
Mert ön népemmel, görög és bolgári sereggel
Rajta ütök, s leverem végkép, hogy nem marad, aki
Társai romlását hírül vigye Volga vizéhez."
Kladni, Zalán öreg apjának, nagy hírü Reánnak
Harcaiból maradott bajnok, hogy karja legyengűlt,
Késő vénségén bölcs, s biztos békekövet lett.
Most ura szózatján fölkél, és tisztesen őszült
Hajfürtét lesimítva komoly figyelemmel előáll.
Hallja kevély üzenetre fakadt fejedelme parancsát,
S dorgáló szemeket vetvén, így válaszol egyben:
"A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád,
Ily szókat halljon tőlünk, unokája Reánnak!
S én a békekövet fenyegetve beszéljek-e nála?"
Igy szólott; de Zalán komoly intésével elűzé.
Mint a csillapodó tenger, hogy látta megindúlt
Hű követét, enyhűle Zalán; de haragja helyett most
Félelem, és bajos aggodalom szállt gyenge szivébe,
S már kezdé sajnálni, hogy oly fenyegetve beszélett;
A rohanó magyarok harcát juttatva eszébe,
Már iszonyú leve lelkében bús képzeletének
A győző seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
S áll az azóta kilenc századnak véridején túl;
Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Nézz Árpádra, magyar, ki hazát állíta nemednek;
Nézd, s tiszteld képét Álmos fejedelmi fiának.
Őt magas Ung mezején vérontó férfiak, és bölcs
Hadvezetők szabadon választván harcos urokká,
Bátor örömriadás közepett pajzsokra emelték.
Mint kel erős viharok tetején a sziklai nagy sas,
Úgy kele a fejedelmi fiú országos erőben,
Párduca lebbenvén és kardja az égre ragyogván.
S amint lelkében végigpillanta temérdek
Hunnia térségén, láng lett egyszerre szeméből,
És rettentőbben rezegett buzogánya kezében. -
Úgy lőn, mint érzé. Tisza boldog partjait és a
Nagy Duna mellékét ellepték gyenge fiakkal
S hó kebelű deli hölgyekkel diadalmas apáink,
S a bús csendbe merűlt országok puszta határit
Napkelet ifjainak dobogó paripái tiporták.
Százhalom aljában rejti az érdi határ.
Istenek ostora ő, eljött büntetni világot;
Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.
Mikor az világot fegyverrel nyargaltam,
Vérkataraktákat karddal árasztottam,
És mint egy villámás földet megfutottam.
Én vagyok magyarnak legelső királya,
Utolsó világrészrül én kihoyója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hírét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája.