Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk.
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel hímzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
Akit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia
S kívánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta
S ment a gyermek, ment - Előre!
Csodálatos ifjú sereg,
Mely, nem tudni, hogyan támadt,
Napok szülték s mégis mintha
Szülte volna három század.
Ott rohannak. pusztító tűz.
A fele már ki van dőlve.
Most elnyeli a füstfelleg.
Meghaltak tán? - Nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak. Egymás mellett
A fiú és édesapja.
Apa elhullt - és a fiú
Ráborult a vérző főre:
Csak egy szót még, édesapám!.
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett.
Szó, amely - bár némán - kiált.
Mit elvenni nem lehetett,
Ott van a zúgó erdőkbe -
Beírva az arcredőkbe,
Csontok közé, mik széthulltak.
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: Előre!
