Hogy annyit emlegetik nevüket? -
- Midőn hazánkba törtek kétfelől,
Őket szülé a nemzet-becsület.
Ha megnősz egykor, édes gyermekem,
S szívedben érzesz édes örömöt:
Hogy hazád neve messze ismerős,
Fiam! A honvédnek köszönöd! -
- Voltál-e honvéd te is, jó apám? -
- Igen, az voltam, édes gyermekem,
Hogy én is védhessem a nemzetet,
Megengedé a jó Isten nekem.
Mert férfinak a hon védésinél
Nagyobb kegyet nem adhat már az ég,
Még gyenge ifjú voltam akkor én.
Tölgyek közt fűszál, de ott valék.
- S a honvédek vették be Budavárt?
Mutasd, apám, mutasd meg, merre, hol?
- Nézd, gyermekem, nézd, ottan délfelé,
Hol a hegyen most két út összefolz.
A hajnal éppen akkor lépte át
A hegytetőket büszkén, véresen...
Így lépték ők is várfokra föl,
Oh, ennél szebb nap nem lesz sohasem! -
- S a harc végtére mégis elveszett;
Mi tette ezt? Beszéld el jó apám!
- A diadalnak őrült mámora,
Hiú versengés, árulás talán;
Mert nagy volt akkor a mi nemzetünk,
Világ hallá, ha toppant serege,
Nem az erőszak, nem kétségb'esés,
Belső viszály, óh! az győzte le! -
- S a tizenhárom tábornok ki volt,
Kinek képét árulják mostan itt?
- Óh fiam, ez a legszörnyűbb eset,
Amit eddig a történet tanít,
Megrendül a hit, hogy ez végbe ment,
Úgy fojtattak bitón meg - s annyian;
De ne beszéljünk erről sohasem,
Mez az Istenben hinnünk kell, fiam.
(1865 körül)