Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,
Pedig verekedő vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek,
Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik félkeze, féllába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.
Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy féléve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Megint katedrána hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.
Ím, beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.
...”S a dicső Karthágó, mondja a professzor,
Végső viadalra keseredett ekkor.
Ezer éves múltját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Karthágó hadának.
Barbár Maszinissza, gaz numid szövetség,
Ez pecsételé meg Karthágó elestét.
Ám Karthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Karthágói férfit asszony ne marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé, beálltak ezerszám.
S a zsönge diákok az iskola padját
Fegyverért esengve önként odahagyják...
Ó, a boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkantlábú vének!
S ezek is elmentek, nem sújthatva mással,
Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat!
Nincs kard? Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? –
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, -
S szereli aranyhúr a harcosok íját.
De a hadhoz pénz kell, s Karthágónak nincs már,
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, híres csodaszépek
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafirt, amethisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek –
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága,
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!... S kiki egyetértett:
Sem isten, sem ember, - első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek,
És a harangokból ágyúkat öntöttek!...”
Mily prelekció* ez? Úgy zeng, mint az égbolt...
Eszmél a professzor, elhallgat, - elég volt.
Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú...
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis: a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó – elesett.”
