Oh Róma, Róma, megalázott Róma! Horatius im örömrül dalol, Mikéntha rajtad rablánc nem is volna, S diszében állna még a Capitol. Oda a hit és oda a szabadság; Egy ember Isten - hogy' tűrhetni meg! Dicsőségét lángelmék harsogtatják, Nincs többé nép, csak élvező tömeg.
Avagy csalódom, s e hízelgő óda Csupán adó, melyet fizetni kell, S ha lelkével adózik egész Róma, Mért volna ment az, aki énekel? Avagy talán az örömök dalában A költő szíve majd hogy megszakad, S némán kiált: a Brutusok honában Csupán a jó kedv s múlatság szabad.
A félelem, az önzés, élvezetvágy Kiöl belőlünk minden szent hitet: Erény te puszta név, te meg szabadság Egy álomkép, mit birni nem lehet; A bölcseség Epikur tudománya, És az egyetlen erkölcs az eszély; A közügyektől vonúlj a magányba, Történjék bármi, türd el, vígan élj!
Nézd, nézd Soractét magas hó borítja, Tégy fát a tűzre, bőven tölts, igyál; Ne kérdezgesd, mi a jövőnek titka, Előbb-utóbb csak eljő a halál. Addig hát élvezd, amit sorsod enged; Övezze myrtus fényes fürteid', Ne vesd meg a bort, táncot, dalt, szerelmet, Az élet drága, legfőbb kincseit.
Boldog, ki messze a világ zajától Földét mivelve önkedvére él, A gazdagság- és szegénységtől távol, Arany középszer, benned hisz, remél! A bércoromra sujt inkább a villám, A szél a legmagasb fát dönti meg, De minden oly ép Tíbur völgye táján, Virágon, bokron lágy szellő lebeg.
A természet, művészet annyi bája Köszönt és kínál minden lépteden, S ha éjjel üt a légyott várt órája, Mi édesen suttog a szerelem! Kit kedvelsz jobban Chloét-é vagy Pyrrhát?... De az idő fut, csak beszélve így Szakítsd le minden órádnak virágát És a jövőbe kevésbbé se hígy!
Oh édes hang, oh gyönyör nagy költője, Ne bájold el borongó lelkemet! Nekünk is ott áll Philippi mezője, Hol annyi sok, hol minden elveszett. Korunk talán hasonló a tiédhez. Ez uj világ is már rohadni kezd, De fáj sebünk, de szívünk mély bút érez, Hitünk jelképe: szenvedés, kereszt.
Szenvedve, küzdve és lemondva élni... Nem legnagyobb rossz börtön és halál, Az igazságban ne szűnjünk remélni Egy-egy nagy eszme még utat talál. A költészet, bár törve égi szárnya, Még fönnen száll, meg folyvást tenni hív; Ha ijeszt is a kétség rémes árnya, Szenvedj, remélj, hígy, lelkesülj te szív!
«Pál gazda, hejh Pál gazda, mit búsul kend?» ««Ne kérdezze, jobb volna már oda lent.»» «Ej hiszen most minden éled, tavasz jő!» ««Tudom, tudom... fiam sírján virág nő.»»
«Pál gazda, hejh Pál gazda, mit suttog kend?» ««Nincs is talán, nincs már Isten oda fent!»» «Ej dehogy nincs, nézze mily szép zöld a fa.» ««Mikor száradt, öcsém volt rá akasztva.»»
«Nyugodjanak! örvendjen, kit baj nem ért, Aztán még is szép halni a hazáért.» ««Nem is azért vérzik szivem bujába'... Hejh hiába haltak meg, hejh hiába.»»
Szüret-e ez vagy talán tor? Hallgatunk, pedig fogy a bor, És sohajtunk, mint körültünk A süvöltő őszi szél; Jól illik, hogy ide űltünk, Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez, Hűn megmondja, bárkit kérdezz: Pezsgett a szív, szólott a hegy, Milyen vígan, mily nagyot! A hegy hallgat, a szív szenved, A lőpor meg elfogyott.
Komoran űl a vén gazda, Nincs már többé vidám napja. Rajta még a régi mente, Régi kedve nincs sehol, Ajkán egy-egy teremtette, De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhuzzák a cigányok, De a tánchoz senki sem fog, Elindulnak, tovább lépnek, Elhal a hang szomoran; Ifjusága a vidéknek - Hol és hol nem - oda van.
Fa alatt, a dombok alján, Ül, mereng egy fiatal lyány. Szeméből könnyet törűl ki, Már rég menyasszony szegény, De sirját sem tudja senki, Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz, Leülünk, hol lobog a tűz, És beszélünk a multakról, A szó gyakran megreked... Lelkünk hosszan el-elgondol És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen, Már a tűz is alvófélben. Halvány hold és sötét árnyak A felhők közt oda fenn... A halottak fel-feljárnak, Sok a sír a völgyeken.
A pápai öreg kollégyiom terme Csupa vén diákkal zsúfolásig telve. Ajkuk néma, mint a faragott képeknek, Pedig verekedő vad fickók lehetnek: Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek, Kemény hideg-vasra valló emlékjelek; Van, kinek hiányzik félkeze, féllába... Ilyenek is járnak Pápán iskolába.
Ki históriában kutat világeszmét, Tudós Bocsor István professzor tart leckét. Tavaly Debrecenben még Enyéng követje, Alig egy féléve még tömlöcre vetve, Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve, Megint katedrána hatalmas elme. Tilalmas részére a honi történet, Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet. Ím, beszél is bőven ékesszavú ajka, Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.
...”S a dicső Karthágó, mondja a professzor, Végső viadalra keseredett ekkor. Ezer éves múltját üti vala arcul, Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul. Maga dölyfös Róma egyedül ha támad, Nem győz hős haragján Karthágó hadának. Barbár Maszinissza, gaz numid szövetség, Ez pecsételé meg Karthágó elestét.
Ám Karthágó népe a bús végveszélyben Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen. A nemzeti zászlók lobogtak kibontva, Tódultak alájuk, nőtt a had naponta, Karthágói férfit asszony ne marasztott, Hont védeni mentek urak és parasztok, Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám Nem kötött le többé, beálltak ezerszám.
S a zsönge diákok az iskola padját Fegyverért esengve önként odahagyják... Ó, a boldog ifjak, ép erős legények, Mint irigylik őket rokkantlábú vének! S ezek is elmentek, nem sújthatva mással, Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal. Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat! Nincs kard? Egyenesre igazítsd kaszádat! Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? – Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed! Lelkes honleányok örömest lenyírják, - S szereli aranyhúr a harcosok íját. De a hadhoz pénz kell, s Karthágónak nincs már, Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, híres csodaszépek Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket, Smaragdot, rubintot, zafirt, amethisztet, Napkeleti topázt, díszét minden dísznek – S most leszedik sorra, ami rajtuk drága, S közkincsül teszik le honuk oltárára. Ó szent hazafiság magasztos tűz-láza! Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza. Mindent a hazáért!... S kiki egyetértett: Sem isten, sem ember, - első a közérdek! Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek, És a harangokból ágyúkat öntöttek!...”
Mily prelekció* ez? Úgy zeng, mint az égbolt... Eszmél a professzor, elhallgat, - elég volt. Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú... Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú! S mégis: a teremben nem mosolyog senki, Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenki. Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán. Ül sokáig némán, sóhajt keserveset: „S Karthágó – elesett.”
Bár ellened tör frígye zsarnokoknak, Bár ellened tör irigy szolgahad, Földönfutó népek megostromolnak, Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy. Nem féltelek hazám!
Eldültél volna, mint cser a viharban, Ha a végzet nem nézett volna ki, Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban A balszerencse századévei. Nem féltelek hazám!
Ameddig áll Branyiszkód kőrakása, Mint órjás harcaid emlékjele, Regét mond róla a Kárpát vadásza S viharként leng rajt hősök szelleme. Nem féltelek hazám!
Ameddig látom alföld rónaságát, Felette multak délibábja kel, Szent vér hizlalja lengő dús kalászát És tápot a test, lélek benne lel. Nem féltelek hazám!
Az ősi bűn küldött ránk sujtoló kort, A lánc helyét csak szent vér mossa le: Hogy a jobb gyermek győzzön, Mózses elhalt A pusztában s egy nemzedék vele. Nem féltelek hát hazám!
Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanitottalak?! Vagy ha elmult s többé vissza nem jő A vig ének s régi kedvetek: Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad: S ti hallgattok? elkészültök innen? Itt hagynátok bús anyátokat?! Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirúl; Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld ujra felvirúl. Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek; A jelennek búját édesitvén: Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyü szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte: Ugy tennétek, mint az emberek? Itt hagynátok, idegent cserélve...? - Fiaim, csak énekeljetek!
Ki messze, messze vagy, kinek hajója már A zúgó tengeren remélve, küzdve jár, Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett: Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt, Amelyet a szellő azon fáról szakaszt, Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn, S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont, Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont? Nem állitott meg a határnál valami...? Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok, A gazdag föld ezer virágtól mosolyog; Ah de azok neked mind ösmeretlenek! S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen, A multon épül az s az emlékezeten; Örömeinkre szint s derűt titkon az ád, Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem! A daru is búsan kiáltozik, pedig Egész nemzetével utra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el? Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel; Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon: Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vigan lépted át a háznak küszöbét, Honnan vidám zene s pohár csengett eléd: Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át, Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya, Betegen, rongyosan elédbe állana: Karjába omlanál, ölelve melegen, Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát, Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád! Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd Sápadt arculatát és könyező szemét.
Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog: Búbánatában is legyünk osztályosok! Vegyük el a csapást, mikép a jó napot, S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj, Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...? Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött: Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed? Megadta a remény, mivel kecsegtetett? Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél: Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk: A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk! És a szokott helyen szemünk gyakran keres, De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak A bujdosók nevét éltetve hangzanak, - Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket... Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!? Minden szó és emlék busan utal reád...! Bejárom a mezőt, a zúgó patakot, Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat, Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat; Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van, Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder, Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel, Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele, Te voltál szivének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb, Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb; Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog: Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, - Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved; S mellette a bánat keserün meghatott, Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan! Erős légy, ha mégis a bánat megrohan; Mert hosszu hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át. S midőn hazánk felé a vándor madarak Hazádnak partiról majd vissza szállanak: Távol más világból, nagy tengerek felett, Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
A gárdának a jelszavát Egész világ hangoztatja: "A francia gárda meghal, Hanem magát meg nem adja." Nekünk is volt egy jelszavunk. Lázba jött a honvéd tőle: Nem volt abban a halálról, Nem volt abban megadásról, Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel hímzé a honleány, E szóval a honfi-zászlót, Ezzel ment el az a gyermek, Akit anyja másnap gyászolt. De ha maradt még egy fia S kívánta a haza tőle: Az egyiket nem siratta, A másikat odaadta S ment a gyermek, ment - Előre!
Csodálatos ifjú sereg, Mely, nem tudni, hogyan támadt, Napok szülték s mégis mintha Szülte volna három század. Ott rohannak. pusztító tűz. A fele már ki van dőlve. Most elnyeli a füstfelleg. Meghaltak tán? - Nem! ott mennek! Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek Összezúdul minden habja: Mind ott voltak. Egymás mellett A fiú és édesapja. Apa elhullt - és a fiú Ráborult a vérző főre: Csak egy szót még, édesapám!. A haldokló fölnézett rá És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi Sírhalom-föld be nem fedett. Szó, amely - bár némán - kiált. Mit elvenni nem lehetett, Ott van a zúgó erdőkbe - Beírva az arcredőkbe, Csontok közé, mik széthulltak. Mert azok is megmozdulnak, Ha még egyszer lesz: Előre!
Horatius im örömrül dalol,
Mikéntha rajtad rablánc nem is volna,
S diszében állna még a Capitol.
Oda a hit és oda a szabadság;
Egy ember Isten - hogy' tűrhetni meg!
Dicsőségét lángelmék harsogtatják,
Nincs többé nép, csak élvező tömeg.
Avagy csalódom, s e hízelgő óda
Csupán adó, melyet fizetni kell,
S ha lelkével adózik egész Róma,
Mért volna ment az, aki énekel?
Avagy talán az örömök dalában
A költő szíve majd hogy megszakad,
S némán kiált: a Brutusok honában
Csupán a jó kedv s múlatság szabad.
A félelem, az önzés, élvezetvágy
Kiöl belőlünk minden szent hitet:
Erény te puszta név, te meg szabadság
Egy álomkép, mit birni nem lehet;
A bölcseség Epikur tudománya,
És az egyetlen erkölcs az eszély;
A közügyektől vonúlj a magányba,
Történjék bármi, türd el, vígan élj!
Nézd, nézd Soractét magas hó borítja,
Tégy fát a tűzre, bőven tölts, igyál;
Ne kérdezgesd, mi a jövőnek titka,
Előbb-utóbb csak eljő a halál.
Addig hát élvezd, amit sorsod enged;
Övezze myrtus fényes fürteid',
Ne vesd meg a bort, táncot, dalt, szerelmet,
Az élet drága, legfőbb kincseit.
Boldog, ki messze a világ zajától
Földét mivelve önkedvére él,
A gazdagság- és szegénységtől távol,
Arany középszer, benned hisz, remél!
A bércoromra sujt inkább a villám,
A szél a legmagasb fát dönti meg,
De minden oly ép Tíbur völgye táján,
Virágon, bokron lágy szellő lebeg.
A természet, művészet annyi bája
Köszönt és kínál minden lépteden,
S ha éjjel üt a légyott várt órája,
Mi édesen suttog a szerelem!
Kit kedvelsz jobban Chloét-é vagy Pyrrhát?...
De az idő fut, csak beszélve így
Szakítsd le minden órádnak virágát
És a jövőbe kevésbbé se hígy!
Oh édes hang, oh gyönyör nagy költője,
Ne bájold el borongó lelkemet!
Nekünk is ott áll Philippi mezője,
Hol annyi sok, hol minden elveszett.
Korunk talán hasonló a tiédhez.
Ez uj világ is már rohadni kezd,
De fáj sebünk, de szívünk mély bút érez,
Hitünk jelképe: szenvedés, kereszt.
Szenvedve, küzdve és lemondva élni...
Nem legnagyobb rossz börtön és halál,
Az igazságban ne szűnjünk remélni
Egy-egy nagy eszme még utat talál.
A költészet, bár törve égi szárnya,
Még fönnen száll, meg folyvást tenni hív;
Ha ijeszt is a kétség rémes árnya,
Szenvedj, remélj, hígy, lelkesülj te szív!
««Ne kérdezze, jobb volna már oda lent.»»
«Ej hiszen most minden éled, tavasz jő!»
««Tudom, tudom... fiam sírján virág nő.»»
«Pál gazda, hejh Pál gazda, mit suttog kend?»
««Nincs is talán, nincs már Isten oda fent!»»
«Ej dehogy nincs, nézze mily szép zöld a fa.»
««Mikor száradt, öcsém volt rá akasztva.»»
«Nyugodjanak! örvendjen, kit baj nem ért,
Aztán még is szép halni a hazáért.»
««Nem is azért vérzik szivem bujába'...
Hejh hiába haltak meg, hejh hiába.»»
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.
Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.
Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.
Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.
Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.
Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.
Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.
Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.
Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,
Pedig verekedő vad fickók lehetnek:
Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek,
Kemény hideg-vasra valló emlékjelek;
Van, kinek hiányzik félkeze, féllába...
Ilyenek is járnak Pápán iskolába.
Ki históriában kutat világeszmét,
Tudós Bocsor István professzor tart leckét.
Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,
Alig egy féléve még tömlöcre vetve,
Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,
Megint katedrána hatalmas elme.
Tilalmas részére a honi történet,
Hanem Karthágórul s Rómárul beszélhet.
Ím, beszél is bőven ékesszavú ajka,
Visszatért diákok szomjan csüggnek rajta.
...”S a dicső Karthágó, mondja a professzor,
Végső viadalra keseredett ekkor.
Ezer éves múltját üti vala arcul,
Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul.
Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,
Nem győz hős haragján Karthágó hadának.
Barbár Maszinissza, gaz numid szövetség,
Ez pecsételé meg Karthágó elestét.
Ám Karthágó népe a bús végveszélyben
Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.
A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,
Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,
Karthágói férfit asszony ne marasztott,
Hont védeni mentek urak és parasztok,
Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám
Nem kötött le többé, beálltak ezerszám.
S a zsönge diákok az iskola padját
Fegyverért esengve önként odahagyják...
Ó, a boldog ifjak, ép erős legények,
Mint irigylik őket rokkantlábú vének!
S ezek is elmentek, nem sújthatva mással,
Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal.
Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat!
Nincs kard? Egyenesre igazítsd kaszádat!
Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? –
Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed!
Lelkes honleányok örömest lenyírják, -
S szereli aranyhúr a harcosok íját.
De a hadhoz pénz kell, s Karthágónak nincs már,
Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár.
Karthágói delnők, híres csodaszépek
Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket,
Smaragdot, rubintot, zafirt, amethisztet,
Napkeleti topázt, díszét minden dísznek –
S most leszedik sorra, ami rajtuk drága,
S közkincsül teszik le honuk oltárára.
Ó szent hazafiság magasztos tűz-láza!
Az egész Karthágót felgyújtja, felrázza.
Mindent a hazáért!... S kiki egyetértett:
Sem isten, sem ember, - első a közérdek!
Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek,
És a harangokból ágyúkat öntöttek!...”
Mily prelekció* ez? Úgy zeng, mint az égbolt...
Eszmél a professzor, elhallgat, - elég volt.
Hogy is volt? – Karthágó, harangok és ágyú...
Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú!
S mégis: a teremben nem mosolyog senki,
Csönd van... tüzes arcok... s könnyezik mindenki.
Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán
Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán.
Ül sokáig némán, sóhajt keserveset:
„S Karthágó – elesett.”
Bár ellened tör irigy szolgahad,
Földönfutó népek megostromolnak,
Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.
Nem féltelek hazám!
Eldültél volna, mint cser a viharban,
Ha a végzet nem nézett volna ki,
Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban
A balszerencse századévei.
Nem féltelek hazám!
Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!
Ameddig látom alföld rónaságát,
Felette multak délibábja kel,
Szent vér hizlalja lengő dús kalászát
És tápot a test, lélek benne lel.
Nem féltelek hazám!
Az ősi bűn küldött ránk sujtoló kort,
A lánc helyét csak szent vér mossa le:
Hogy a jobb gyermek győzzön, Mózses elhalt
A pusztában s egy nemzedék vele.
Nem féltelek hát hazám!
Nem vész el már, ha eddig el nem veszett
Hervad régi búnk s bánatunk,
Ej haj, újra élünk virradunk!
Tud szeretni a magyar szív igazán,
S kit szeretne, ha téged nem szent hazám?
Érted élünk, égünk, lángolunk -
Érted honfi szívvel áldozunk.
A "bús magyar" nevezetről leteszünk,
"Büszke magyar" újra már a mi nevünk;
Büszkén félre vágva kalpagunk -
Hej mert újra fénylik csillagunk.
Visszavettük a nemzeti ősruhát:
Gyöngyek vagyunk újra, mint a gyöngyvirág
Éljen a szép magyar viselet -
Korcsvér, aki idegent szeret.
Magyar szivet magyar dolmány takarjon,
Magyar ajkról csak magyar szó fakadjon,
Magyar szívben magyar bátorság:
Ej haj - s boldog lesz Magyarország!
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!
Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.
Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!
Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.
Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.
Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével utra kerekedik.
Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.
S ha vigan lépted át a háznak küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?
Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.
Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.
Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!
Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.
S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!
Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!
S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!
Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.
Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.
Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!
Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.
Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!
Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.
S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!
Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk.
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel hímzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
Akit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia
S kívánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta
S ment a gyermek, ment - Előre!
Csodálatos ifjú sereg,
Mely, nem tudni, hogyan támadt,
Napok szülték s mégis mintha
Szülte volna három század.
Ott rohannak. pusztító tűz.
A fele már ki van dőlve.
Most elnyeli a füstfelleg.
Meghaltak tán? - Nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak. Egymás mellett
A fiú és édesapja.
Apa elhullt - és a fiú
Ráborult a vérző főre:
Csak egy szót még, édesapám!.
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett.
Szó, amely - bár némán - kiált.
Mit elvenni nem lehetett,
Ott van a zúgó erdőkbe -
Beírva az arcredőkbe,
Csontok közé, mik széthulltak.
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: Előre!