Vajda János - Jubilate!


Vajda János - Jubilate!
Minő világ, mi nép! Örök hatalmak!
Mint hazatérő csürhe, hogy rohannak -
Moslék szagát ha szél orrukba hozza,
Egymást elütve, sírva, orditozva,
Hogy ki legyen előbb a vályunál,
Amelybe aztán menten beleáll;
Mert neki asztal-, konyhahulladék,
Tányérnyál mind nem elég ronda még,
Beléfüröszti mocskos körmeit;
Füszere a piszok, mely édesít -
Rohannak ezek is, pedig talán,
Úgy látom, emberek; és mi után?
Kenyér, fügelevél, tápszer, ruházat?
Hisz neki ebből van több, mint elég.
Mind szükséges dolog; piha, gyalázat!
Keresse ezt a pór, hitvány cseléd:
De pár hüvelyknyi hitvány rongy után,
Mely még hitványabb rongy szivét takarja,
És neki büszke kiváltságot ad.
Jogot: megvetni mélyen másokat,
Kiknek "komisz" dologban fárad karja.

Mert ásni, vájni a termő talajt,
Hogy mindennapra lenne bő falat;
Megvédni vérrel azt az ellenségtül,
Meghalni névtelen, dicsőség nélkül,
Izzadni másokért - igavonó,
Buta baromnak, parasztnak való.

S a veriték is bűzlik, becstelen;
Tenyér, ha kérges, szalonképtelen.
Vad, hosszu körmöt sem nevelhet rajta
- Előkelők mellőzhetlen divatja -
Mit annak jelvényéül visel ő,
Hogy íme ő is munkakerülő...

Minek keresse ő azt, ami van?
Dicső, nemes csak, ami hasztalan.
Kenyér? Fi donc! ebe sem rágja azt.
Keressen, akinek nincs, a paraszt.
De egy szalag, csillaggal vagy kereszttel,
A mellre tűzve, ah! ez megkeresztel
Előkelővé, akinek szabad
Kergetni, ami még szebb föladat,
Mert hát bizonnyal még érthetlenebb:
Gázolni azt, mit a szegény vetett,
Vörös kabátban, - nemde martialis?
S novemberben! kaphatnának náthát is! -
Egy falut érő drága paripán,
- S ha ez kidől, az még a "stikli" ám -
S ugyan miért? Miért! Hát csak keresd,
Mi semmitérőbb, mi fölöslegesb,
És megtalálod: egy leharapott
Megtépett róka- vagy csak nyulfarok!

Ti gyermekded olympi istenek!
Mik voltatok ti? Ide nézzetek!
Nem érzitek, hogy le vagytok pipálva?
Im a nagyuri juxok netovábbja!

Nos, szív, hazafi-szív, te telhetetlen!
Nem hiszed-e, hogy győzni fogsz e jelben?
Vagy nem tudnád, hogy mit jelentene:
Hogy ím hazádnak van már mindene!
Vasút, országos és családi - "görbe" -
Mint mondogatják némely "mokra" körbe;
Közép-, fő- és népiskolád, amelyben
Tanitanak három-, négyféle nyelven,
Megannyi szebbnél-szebb hazafiságot;
Több nem lehet már államadósságod.

És amit nem látott még a világ,
Országod őrzik idegen fikák;
S még önmagadtól is nem véd-e meg
A németül vezényelt hadsereg?
Van mindened, népem, vagy mégse látod,
Hogy csak a nyúl- és rókafark hiányzott?
Hát ezt meg ők - bár átkozottul drága -
Leteszik ím a - haza oltárára...
Csak ne legyünk durae capacitatis!
Nem pártfogolják ők már a cigányt is?
Rajzot, festészetet a makaón,
A mozgó plasztikát a színpadon;
A klasszikust, ameddig meztelen
Megtoldva azzal még, hogy eleven;
A könyvet? - annak két hibája van:
Hogy nem mulékony, nem haszontalan,
És ami fő, hogy olcsó is neki,
A dsentri, polgár is megveheti.

A dsentri, úgy-e? a nemes gyerek?
Ábrándozó szegény! Nem ismered
Ezt a kamasz növésü napraforgót,
Kinek létcélja: nézni Maxi grófot,
Hogy mit, hogyan csinál? Eltört a lába?
Mankón bicegve megy az úri bálba?
Megvan! hahó - mankót vesz mindenik.
A táncterem sántával megtelik.
S van, aki, hogy legyen komoly fitor,
Ép lábát eltöré - excelsior!

S a polgár? Ah, de hát van ez? Barátom,
Harminchat éven át aludtál, látom.
Van itt, ki mondja büszkén: ő paraszt.
Hajh! e hazában ez az egy - igaz.
És voltakép, nézvén nyugot felől,
A többi is csak még nagyobb, belől;
A különbség csak, hogy van címeres,
És akinek még ez nincs, erre les...

Megérthetetlen, fölfordult világ!
Majom utánoz embert legalább;
Itt egy majom a másikat majmolja,
Az hogy nem is - ha még csak ennyi volna,
De fényözönből porba száll a sas,
Nem kell neki a fenséges magas.
Ott fürdik mint a csirpelő veréb.
A költőnek babérja nem elég.
Eszét veszíti elsőrendü csillag:
Egy fénybogár után eped, kacsingat.
Elhagyja dicskörös helyét, nem boldog,
Míg nem kap innen egy fületlen gombot...
Abdéra ez vagy Sodoma förtelme?
S én, - én is! - élek, élni tudok benne?
De hát nem volna itt már semmi ép?
Az nem lehet! Van, igenis, a nép.
A nemzet ős fájának törzse még jó,
Csak lombjait pusztítja ronda hernyó,
Mit megnövelt a mostoha idő.
De kertészkés levágja majd, s kinő...
Vagy eljövend a jótékony vihar,
Élősdi férget letipor, kimar;
Az ezeréves tölgy kihajt még újra,
Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra.
Virulni fog a második ezerben,
Meglombosodva gazdagabban, szebben...
- Hazám, eged bár egyre csak sötétül,
Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...

(1885)

Szerkesztés dátuma: péntek, 2011. január 21. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 1,604 Kategória: Rendületlenül » Elnyomás és kiegyezés
Előző cikk: Tóth Kálmán - Mikor az akasztófákat faragták Következő cikk: Vörösmarthy Mihály - A vén cigány


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: