hol harcra fú a vágtató magyar,
aranymezőkön jártam messze, távol,
hol hőssebet piros virág takar.
Álmodtam én is... lelkem andalogva
sok ezredévbe visszaérezett
s most megjelentek kósza, bús dalomba
szent véreim, ti drágák, édesek.
Ím újra visszatér a régi ihlet,
eltűn előlem, ami gyenge, színlett,
s zokogva zengem, hogy magyar vagyok.
És újra látlak daliás nagyok
s könnyes szemem előtt harsogva, búgva
vonul el a múlt győzedelme, búja.
