Kosztolányi Dezső - A szegény kisgyermek panaszai


Kosztolányi Dezső - A szegény kisgyermek panaszai
Mint aki a sinek közé esett...

És általérzi tûnõ életét,
Míg zugva kattog a forró kerék,
Cikázva lobban soksok ferde kép
És lát, ahogy nem látott sose még.

Mint aki a sinek közé esett,
A végtelent, a távol életet
Búcsúztatom, mert messze mese lett.
Mint aki a sinek közé esett.

Mint aki a sinek közé esett -
Bús panoráma, rémes élvezet -
Sinek között és kerekek között,
A bús idõ robog fejem fölött.
És a halál távolba menydörög,
Egy percre megfogom, ami örök,
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Mint aki a sinek közé esett.

*

És látom Õt, a kisdedet,
Aki fehérlõ ingbe lépdel.
Még lopvalopva rám tekint
És integet szõke fejével.

Arany gyertyácskát tart keze
És este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csendesen
S látom alvó fejét a mellén.

Õ a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Õt, ki elment.

*

A doktor bácsi.
Áldott, aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
Szemébe nézek és cseppet se félek.
Borzongva érzem biztos ujjait,
Ha kis sovány bordáimon kopog.
Õsz bajusza a fagytól zuzmarás,
Hideg kezén arany gyûrû-sorok.
Oly tiszta és jó. Õ ír medicinát,
Keserût, édest, sárgát vagy lilát.
Az õ kezébõl hull kis paplanomra
Nagynéha egy halvány, szelid virág
Rágondolok, ha szörnyû éjszakákon
Párnáimon oly egyedül sirok.
Õ az egészség és bizonyosság
Titkok tudója és csupa titok.
Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
Prémét szeliden prémezi homály.
De elmegy innen és itthagy magamra.
Szinházba tér, vagy csendbe vacsorál...

Ilyenkor látom õt a páholyában,
Amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül
S rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke õ, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
Míg ájuló álomba lengve, árván,
Kis ágyamon, mint egy bús barna bárkán
Ködös habok közt ringatóztam.

*

Ó a halál.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll
S könnyes, pityergõ szájunk megremeg.
Ó a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Õ a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk.
Tépázza gallérunk, ijedve forgunk.
És kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
Sötét szobákba kuksol reszketeg
Lepedõben - így mondta épp a dajka -
Kasza van a kezében, csúf az ajka
És fondoran vigyáz,
Mikor rohan az esti láz
S a hõmérõn, ha ugrik a higany
Csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Õ a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
De kis szobánkban fekete az ablak
Az éjbe kint
Õ ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küzködünk vele
S játékpuskánkat fogjuk ellene.

*

Azon az éjjel
Az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
Holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Kocsik robogtak a kapunk alatt
Azon az éjjel
Könyben vergõdtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
Égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
Féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
Arcunk ijedt volt s halavány.
Azon az éjjel
Halt meg szegény, õsz nagyapám.

Azon a reggel
Csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
Sürögtek az öreg mosónék,
Azon a reggel
Kendõvel kötötték fel gyenge állát
Azon a reggel
Búsan vezettek a feldult szobán át
Azon a reggel
Rozsdás pénzt tettek kék szemére,
Azon a reggel
Riadva bámultam feléje
Azon a reggel
Csak hallgatott makacs ajakkal
Azon a reggel
Olyan volt, mint egy néma angyal.

*

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
Valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengõ.
A lelke párna, puha selyemkendõ.
És míg a többiek bután nevetnek
Virágokat hoz a bús kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hûs borogatást rak.
És kacagása hegedû-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe nézõ. Fáradt. Enyhe. Csendes.
Csak széttekint és a szobánkba csend lesz...

*

Este, este...
Árnyak inganak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre.
Egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jõ.
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengõ.
A divány elbújik félve
Szundit a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyûk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók
A szegény tûkör is hallgatag lóg.
Ó a néma csengetyûk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek.
Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
S alszanak a fáradt, barna ajtók.

*

A kis mécs.
Az este bús cselédje
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos ernyõre nézve
Sercegésit búsan hallgatom.
A szobánk kis napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon
És a fény folyó arany
Szerteömlõ, szótalan.
És a tülke csodapalota.
Távol árnyak lengenek tova.
Csendesen vetik az ágyat
És a párna
Barna árnya
A fehér ajtóra bágyadt.
Félszeg árnyék-figurák.
Mind kevélyek és furák
Egyik a felhõkbe nyargal,
Másik hadonáz a karddal
És a párnát egyre rakjuk,
Ferdül, fordul az alakjuk,
Mit a szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti szinház.
Hordjuk a fehér petrencét
S nõ a vánkos furcsa tornya
A kis ajtón - messze emlék -
Hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
A kevély vár
Száz alak omol le s újra felkel
És mi szivdobogva nézzük,
Félve sanditunk feléjük
Az éjben rubinpiros fülekkel.

*

Mi ez, mi ez?
Szûz Mária,
Mi ez, mi ez?
Isten fia.
Védd meg szegény kis gyermeked.
Alázatos szivem remeg.
Fehérlõ orgonák közt jártam.
És egy leány a mély homályban
Haragoszöld lombok között
Vetkõzködött, öltözködött.
Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
Fehér hátára hullt sötét haja,
Cikáztak az aranyoszöld legyek
A fekete földön s õ nevetett.

Hogy nevetett.
Mondd mit akarhat tõlem Õ,
Miért fél igy remegõ
Bús kisgyerek?
Azóta folyton erre gondolok csak,
A tárgyak álmosan forognak,
Jaj, jaj nincs semmi szó,
Lélegzetállító
Gyönyör
Gyötör.
Kiszárad tikkadt ajakam
És sirok, szégyelem magam
És lángvörös a bús világ
Az arcom ég pirulva forrón
És délután vérzik az orrom
Látok ezer tûzpántlikát
És látom Õt - oly szenvedõ és halvány -
A padlásunk derengõ rejtekén,
A zöldszinû homályon, sárga szalmán
És minden este korán fekszem én
És bárhova megyek mindig felém jön,
A zongoraszobában, az ebédlõn
És lihegek és ég szemem
S álmatlanul dadogok Néki, Néki
És a szemem a szoknyáját letépi
És látom Õt, Õt meztelen.

Én Istenem.
Nézd kis karom minõ sovány.
Milyen zavaros a szobám.
Mi lesz velem?

*

Én félek.
Az élettõl és sötéttõl,
Mely mindenütt kegyetlenül elér,
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj,
A végtelen és ismeretlen éj.
Egy tenger - vészesen és feketén -
Csendes sírásom benne elmerül,
Mint holt madár a tenger fenekén.
A kisgyerek magába sir szegény.

Sirok, sirok, mindig csak egyedül
És senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág
S olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban.
Az éjszakában annyi a vonat,
Mely összevág és széttöri gerincem
S vigan megõrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés.
Golyó, kötél, bitófa, kard remeg
S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
Leskelnek rám a gonosz emberek,
Kik vascipõben jönnek egyszer értem,
Bõszült ököllel döngetik az ajtóm,
Ecetet adnak, hogyha inni kérek
S felráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelõdik egy-egy,
Nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
S olyan sok a halál s a temetés.

Zörgõ szekéren az idegen ember
Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
S szegény anyám az ablakunkra rogyva
Bámul utánam könnyes, kék szemével.

*

Akárcsak egy kormos szénégetõ
Fekete az apám és szigorú.
Nem csókol meg és sose nevet ö,
A homlokán titokzatos ború.
Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk
S õ felkel és a csillagokba turkál
Egy hosszú csõvel e temetõútnál
És sose mutat csillagot nekünk.
Csak nézem õt. Körötte száz csoda.
Korongok, mérgek, kémszerek pora.
Olyan tudós, erõs, akár az isten.
Ha nála aluszom és a homályon
Bús rémeket idézek, szinte várom,
Mikor zörget rablókéz a kilincsen,
Hogy összetörje és vadul lelõjje...

Úgy szeretem s félek vacogva tõle
És félek, hogy egyszer a fegyverével
Saját koponyáját locscsantja széjjel,
Vagy elmegy innen s nem jõ sose vissza
S vérben, halálban omlik el a titka.

Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

Ilyenkor kimegyek.
Az udvar alján
Kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -
Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag.
Akár apám kemény és sárga arca
Egy fekete keménykalap alatt.

*

Féltizenkettõ.
Messze-messze
A piacunkon szines árnyak.
Vörös napernyõk. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok. délibábok
Ugy lengenek sután repülve
A nyári aszfalt szürke csikján
A 36° Reaumure-be.

A sáfrányszínü sugaraktól
Lankadt lelkem halálra ernyedt,
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Uri, szagos misére mennek.

Az istenük már várja õket
Szagosan és aranyba fogva -
Öreg, naiv vidéki isten -
Ugy ül, mint egy pipereboltba.

Õk meg nevetnek, integetnek
A hûvös templom bûvös öblén
És muzsikál és orgonázik
A zene, ima és a tömjén.

*

Mi van még itt?
Egy kis fürdõhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Erdõ. Liget. A levegõje friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
És ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
S hajnalba már - csiklandozós nagyon -
Új zene veri furcs ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
Repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
Messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolypor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

De õsz felé, jaj õsz felé, de bús itt.
Az erdõ fúj. Ledobja koszorúit
S üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is õszi ködbe búvik
S döng a szúnyog az ablakszitán -
Picike, véres, cincogó cigány -
A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
A kikötõbe szállnak a hajók,
S a fürdõházba kikukucskál árván
A rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti erdõn kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

És azután a híves, holdas esték.
Itt nyaral a szegénység és betegség
Alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
S tengõ raja a vénkisasszonyoknak
Az árva nyártól bucsuzik talán.
Az õszi vendéglõn szegény idillek.
Egy álmos ur. Elõtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
S a kutya nem gyõz a falatra várni.
Késõi szezon. A szobák is olcsók.

Egy bús öreg motozgat este itt
A part körül és megmeri a korsót
S a tóból télre gyógyulást merit.

A tó, a tó! az eleven poézis
Fölötte az ég - s összefoly a két viz -
Egymásbaolvad - s tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó
Ó álom, áldás, szivdobogtató
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Továbblibegõ, lenge ladikot.

*

Ha néha-néha meghal valaki
Egy délután rikoltó trombitákkal
Viszik a döbbent bús útcákon által
S egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
A pap, a pluviále és a szolgák,
Vörösre sirt orrokkal a rokonság,
A gyászszegélyes kendõk a szemen
S késõbb a hanton, ha az este jön,
Magányos sirás künn a temetõn,
Egy anya, aki gyászruhába sirva
Kis pléhkoszorut igazít a sirra...

De mégis gyönyörû ez s kis szivemben
Valami mondja, hogy ez az egyetlen,
Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el
És bánatomra harsogón felel
A trombiták kõvér aranyló torkán
Egekbe zengõ beethoveni orkán
S a hangszerek a ködös égbe nõnek
És este, este a felhõ-mezõnek
Szélén gyakorta látom,
Hogy gázol a homályon
Csupa köd, zene s fellegek
Egy óriási gyászmenet.

*

Milyen lehet az élet ottkivül?

Csak néha jönnek a vásárosok.
S hirt hoznak városunkba messzirûl
És markaikba sok-sok pénz forog,
Különösek, tarkák és rikitók,
Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
És síp fütyöl és zene a rossz zene,
Varázsitalt iszunk és dob pörög
Megváltozik mindnyájunk élete.
Itt vannak a szakállas bûvölök
A fülledt bódéban ezernyi nép,
Halott királyok, kertek, régi kép,
Hercegleányok, messze tengerek,
Szemem káprázva megremeg
S ijedve, égve látja,
Hogy tolja fel lélegzõ, néma arcát
Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
A sárga délutánba.

*

Nagy társaság.
Ó bús macskazene.
Sipitozó, fejetlen áriák.
Egymástölõ, kietlen hangvilág.
Nagybögõ-hangok mafla röheje.
Malacbandák fortissimója. Solo.
Vérmes, bibor kürthangok kacaja.
Csupa fonák zaj és hangmaskara.
Részeg citera. Sápitozva szóló.
Üstdob. Cintányér. Õrült, kába lárma.
Bõsz trombiták. Meggárgyult oboák.
Mind oly titokzatos, siró, fonák,
Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomtól rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora,
Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

*

Másként halálos csend és néma untság.
Poros akácsor, vakolatos utcák,
Petróleumlámpák és nyugalom.
Üveggolyók a kicsi udvaron,
Olykor a hárs alatt egy bús sarokba
Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
Míg bánatommal egymagamba járok
A lányok, a buta vidéki lányok
Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Aztán a tiszta kisszobába hátul
Borozgató barátok jönnek össze
És kártya járja s nevetnek dörögve
S kiküldenek a füstös, bús szobábul.

Elmúl egy hét. Most a varrónõ jön meg.
S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

Hogy vágyom innen el, el messzire,
Hol kanyarog a vonatok sine,
S piros, zöld lámpa lángol biztatón,
Oda a sin felé tárom karom.
És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,
Ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s topogok, vívódok,
Mint a rabok a börtön udvarán.

Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 15. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 1,381 Kategória: Rendületlenül » Így folytatódott
Előző cikk: Kaffka Margit - Záporos folytonos levél Következő cikk: Kosztolányi Dezső - Alföld


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: