Én nem ünneplem őt, én gyászolom Fekete posztós dob nélkül, magamban, De milliók nevében, akik élnek És föltámadnak majd egy szép napon A sírból, mit ma országnak neveznek.
Én nem ünneplem őt, én átkozom Vezéreit, kik vérmezőre vitték Fiatal testét, ifjú álmait, Szabad jövőjét, boldog büszkeségét Idegen célért, idegen pokolba.
Én nem ünneplem őt, én siratom A vértanút, ki mások vakhitéért Az Antikrisztus lovasát követve Az embertelen, gyilkos kötelesség Parancsszavára az árokba fordult.
Én nem ünneplem őt, én jól tudom, Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt, Melytől bódultan tántorgott a nép És innen és túl vér a vérre támadt És innen és túl a halál tanyázott.
Én nem ünneplem őt, Johann Kovács, Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini S a többi mind, elnémult ajkaikkal Az égbe és szívünkbe azt kiáltják: Elég legyen a meddő pusztulásból És vesszenek a rombolásra bujtók!
Én nem ünneplem őt, a sírokon, Melyek a földet dúsabban borítják, Mint a vetés, nem taposok gazul, Halálukért hirdetve új halált, De vallom és hiszem, hogy szent az élet, Szent, szent, százszor szent. Ámen. Úgy legyen!
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Arany János lelke úgy lobog e tájon, Úgy melegít fénye, Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott, Bizakodva nézzük e síri világot, Virrasztva, remélve.
Messziről lobogva tenger pusztaságon Átragyog Arany ma e borús homályon És jövőnkbe csillan: A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben Az isteni gyermek, mosolyogva rebben Mai álmainkban.
Hullatja levelét az idők vén fája, De örök virágzón áll s néz a világra Arany fája lombja, Magyar televényben gyökerezve mélyen, Kevély koronája fölzendül a vészben Égig magasodva.
Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak, De a folyók folynak, de a hegyek állnak, És még a mienk Ő, S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve A remény, az élet, az Ige, az Eszme, A magyar Jövendő!
Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz, A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz, Énekeljünk ottan. Arany lelke szóljon - húsvéti harangszó - Dicsőséget zengő, diadalt viharzó Új magyar dalokban!
Ó franciák, ti a szent Művelődés Élén haladtok, tudja a világ, Ti vagytok a szabadság és dicsőség Zászlósai, tündöklő franciák! Ti adtátok a nagy, nagy forradalmat, Mely úrrá lőn ma egy világ felett, De mégis, én azt mondom, új hatalmak: A magyaroknak tisztelet!
Győző világ, nézz ránk most bölcs szemekkel, A bölcsesség a legszebb győzelem S halld meg, mit mond a Golgotán e nemzet, Száz szent sebével bíbor ékesen. Az átkozott bitorló vitte harcba A szíve ellen, ó mint szenvedett! A diadal volt legsajgóbb kudarca: A magyaroknak tisztelet!
Petőfi népét Habsburgék vezették, Mint rab oroszlánt a gyűlölt pecér, A vágóhídra vitték teste, lelkét, Hentes hatalmak dicsőségeért! És ment, idegen zubbony födte testét, Mint Nessus-ing, mely mart és égetett. A Krisztus látta csak, hogy halt e szent nép: A magyaroknak tisztelet!
Ó franciák, mi úgy állunk ma bátran, Tisztán, bűnhődve múltat és jövőt, Egész világ előtt fekete gyászban Az ég alatt, szent sírjaink fölött, Vérző kezünket most testvéri frigyre Dolgozni nyújtjuk, adjatok kezet! Nem ember az, ki sérti könnyeinket: A magyaroknak tisztelet!
Victor Hugo, Jaurès nagy, büszke népe, Forradalom fiai, franciák! Az új idők teremtő ihletében Jövünk dolgozni, nézz ránk, új világ! Kik vértanúk és hősök népe voltunk, A fiaink víg békén éljenek! A szenvedés ezer jogán daloljuk: A magyaroknak tisztelet!
Száz éve jöttél, vigasznak, csodának És dicsőségnek. Nincs oly drága kincs, Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen, Mint a te nábob lelked művei! Nekünk ma ők a magyar biblia, Emlék s remény, egy árva, csonka ország Mesekirályságának palotája. Áldott legyen a komáromi bölcső, Mely az örök nagyságra ringatott, Áldott legyen a dajkáló anya, Ki néked elsőként mondott szép mesét.
Száz éve jöttél. Akkor még Pozsonyban Diéta volt s a legnagyobb magyar Hirdetni kezdte a föltámadást, Régi dicsőségünkről énekelt Árpád költője s a magyar tavaszkert Egy szebb jövő virágait nyitotta.
Száz év után, ma, fájón ünnepel A megfogyott magyar, a nagy világ Legárvább népe s kér, mesélj neki! Mesélj, magyar mesének apja, áldott, Dicsőséges, száz éves mesemondó, Mesélj nekünk édes vigasztalást!
Én láttalak még és hallottalak... Finom nemes fejed paróka födte, Mint dunántúli dombot tél hava, Óh de alatta két nagy nefelejcs Örök tavaszt mosolygott szeliden. S a hangod, mint a hajnali harangszó, Benne dalolt a régi Magyarország. Hiszen te voltál, aki márciusban Minden magyar tavasz legszebbikén A Múzeum lépcsőjén a Szabadság Szavát harsogtad el Petőfivel.
S te zengetted a Százéves Kossuthnak Dicséretét... Én láttam az utolsó Utad, mikor egy enyhe május estén Egy ország kísért diadalmenetben. S amint reád csöndes hant domborult, Az ég alatt és a rögök fölött Megszólalt halkan a fülemüle, Az Isten madara, lelked barátja S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek Mesélte el, ki voltál Jókai!
Magam is árva, bús fülemüle, Ki virrasztom a magyar éjszakát, Sírodnak ormán, híred fája mellett, Mely a jövőbe és az égbe nő már, Csak azt akartam eldúdolni halkan, Hogy legyen áldott százszor az a nap, Melyen száz éve születtél nekünk!
Így bandukoltál akkor, mint ma én,
Rossz csillagok jártak szegény hazádra
S te voltál itt a biztos, méla fény.
Elnézem a szobát, hol gyertya mellett
A balladák és penzumok között
Éltél szelíden az emlékezetnek,
Siratva egy elzúgott üstököst.
Magyar magány ez, alacsony gerendák,
De kinn az éjben véges végtelen
Titkával az alföldi menny dereng ránk
S a kútgém darvadozik az egen.
Ó mennyi kútgém, kék magasba lengő
S bús mélybe néző, példázód neked,
Ki a borús jelenben víg jövendő
Hitével mondtál örök éneket.
Lábad nyomába lépek elmerengve
A magyar éjben, ahogy ballagok
S lenéznek rám bíztatva, messze, messze,
Kik téged láttak itt, a csillagok.
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.
Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.
Én nem ünneplem őt, én siratom
A vértanút, ki mások vakhitéért
Az Antikrisztus lovasát követve
Az embertelen, gyilkos kötelesség
Parancsszavára az árokba fordult.
Én nem ünneplem őt, én jól tudom,
Hogy mily barlangban főzték azt a mákonyt,
Melytől bódultan tántorgott a nép
És innen és túl vér a vérre támadt
És innen és túl a halál tanyázott.
Én nem ünneplem őt, Johann Kovács,
Schmidt, Shmith, Forgeron és Forgiarini
S a többi mind, elnémult ajkaikkal
Az égbe és szívünkbe azt kiáltják:
Elég legyen a meddő pusztulásból
És vesszenek a rombolásra bujtók!
Én nem ünneplem őt, a sírokon,
Melyek a földet dúsabban borítják,
Mint a vetés, nem taposok gazul,
Halálukért hirdetve új halált,
De vallom és hiszem, hogy szent az élet,
Szent, szent, százszor szent. Ámen.
Úgy legyen!
Kékes tájáról, hol dús a gerezd
S az őszi este végtelenbe tágul
S a lila égbe lendül sok kereszt.
Hoztál magaddal új dalt, mely az ősi
Örök verseknek őrzi zengzetét,
Új álmokat, melyek az égi, földi
Csodák köréből lengenek eléd.
S a magyar rónán új tornyok szökelltek
Merész magasba és egy új seregnek
Élén jövőbe tartottál, Vezér.
S ma egy világnak romján újra kelve
Te vagy megint új harcok tiszta lelke,
A lobogó, ki új egekbe ér!
Kora tavaszban csillogott a lomb.
A torony zengett, mi is énekeltünk,
Majális volt, új álmok hava volt.
Azóta a torony a földre roskadt
S nem zengi át dalával az eget,
Szép álmainknak tornya is a porban
S a rögben alszik szent ifjú sereg.
Piros torony, kicsorbult és leomlott,
Te még fölépülsz s büszkén, mint a homlok,
Mely eszmét hordoz, törsz magasba fel!
De minket a nagy, fájó, tompa gondok
Ránk roskadó világa eltemet
S csak sírjainkon támad kikelet.
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.
Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.
Hullatja levelét az idők vén fája,
De örök virágzón áll s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.
Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!
Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon - húsvéti harangszó -
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!
E pár száll gyöngéd, kora ibolya,
Szűz szirmukon szelíden eltünődve
A magyar Mona Lisa mosolya.
Erdélyünk szent rögének ibolyái,
A fájó tájról méla üzenet,
Virágnyelven beszéltek, ó parányi,
De drága kincsek, hervadt kedvesek!
Kék szemetekben az erdélyi égnek
Régi derűje integet felém
És sötét szirmotokban érzem én
Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek
Bús ibolyák, gyötör egy néma vád
És rátok hintem könnyem harmatát!
Élén haladtok, tudja a világ,
Ti vagytok a szabadság és dicsőség
Zászlósai, tündöklő franciák!
Ti adtátok a nagy, nagy forradalmat,
Mely úrrá lőn ma egy világ felett,
De mégis, én azt mondom, új hatalmak:
A magyaroknak tisztelet!
Győző világ, nézz ránk most bölcs szemekkel,
A bölcsesség a legszebb győzelem
S halld meg, mit mond a Golgotán e nemzet,
Száz szent sebével bíbor ékesen.
Az átkozott bitorló vitte harcba
A szíve ellen, ó mint szenvedett!
A diadal volt legsajgóbb kudarca:
A magyaroknak tisztelet!
Petőfi népét Habsburgék vezették,
Mint rab oroszlánt a gyűlölt pecér,
A vágóhídra vitték teste, lelkét,
Hentes hatalmak dicsőségeért!
És ment, idegen zubbony födte testét,
Mint Nessus-ing, mely mart és égetett.
A Krisztus látta csak, hogy halt e szent nép:
A magyaroknak tisztelet!
Ó franciák, mi úgy állunk ma bátran,
Tisztán, bűnhődve múltat és jövőt,
Egész világ előtt fekete gyászban
Az ég alatt, szent sírjaink fölött,
Vérző kezünket most testvéri frigyre
Dolgozni nyújtjuk, adjatok kezet!
Nem ember az, ki sérti könnyeinket:
A magyaroknak tisztelet!
Victor Hugo, Jaurès nagy, büszke népe,
Forradalom fiai, franciák!
Az új idők teremtő ihletében
Jövünk dolgozni, nézz ránk, új világ!
Kik vértanúk és hősök népe voltunk,
A fiaink víg békén éljenek!
A szenvedés ezer jogán daloljuk:
A magyaroknak tisztelet!
Bátor Botondod, bárdos és csatás,
Bizánc portáját vágtam volna én is,
Szerettelek, tán jobban soha más.
Szenvedtem érted és vérzettem érted
Belül, - a seb fájóbb, ha vér se jő, -
De jaj, már engem elfáradt legénynek
Szült bús anyánk, a magyar őserő!
Én már megálltam és csak alkonyatkor
Imádtam bíborában a napot,
Mely tán utolszor áldozik amott:
De bűnben, gyászban mégis csak fiad volt,
Apátlan árvád, aki most neked
Nem adhat mást, mint csüggedt éneket!
Alusznak ők és sírjuk jeltelen.
És tenger mélyén és sivatagon
És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!
Négy anyaszélnek minden tájai
Látták harcolni őket s hullani.
Ily aratásod nem volt s ne legyen,
Öreg Kaszás e földi téreken.
S míg annyi gaz és annyi gyom maradt,
Elvittél sorra szépet, fiatalt.
Húszéves lángészt, férfit, aki ép
És nem pótoltad őket semmiképp.
Két kézzel vágtál rendet s rend helyett
Csak gyász, nyomor és ínség született.
Világunk dísze már világtalan,
A temetők odvában oda van.
Ó mily vetés ez, szörnyű, szent vetés,
Érlelni őket tenger könny kevés!
Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák
Vert tábora néz vérzőn, sírva ránk,
A kegyeletnek pisla mécse ég
S betegen virraszt az Emberiség.
Halottaink közt legnagyobb halott,
Közös anyánk, hazánk is ott van, ott!
A dús, a boldog, drága szép haza,
Ma csonka, béna, vérző és kusza.
Nincs e világon annyi koszorú,
Mely eltakarjon, áldott szomorú,
Nincs annyi könny, mely méltón elsirat
És sebeinkre írt ad és vigaszt.
Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts,
Magyar, virágod egy, a nefelejts!
És addig nem lesz élet, béke sem,
Míg föl nem támad ő, győzelmesen!
És dicsőségnek. Nincs oly drága kincs,
Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen,
Mint a te nábob lelked művei!
Nekünk ma ők a magyar biblia,
Emlék s remény, egy árva, csonka ország
Mesekirályságának palotája.
Áldott legyen a komáromi bölcső,
Mely az örök nagyságra ringatott,
Áldott legyen a dajkáló anya,
Ki néked elsőként mondott szép mesét.
Száz éve jöttél. Akkor még Pozsonyban
Diéta volt s a legnagyobb magyar
Hirdetni kezdte a föltámadást,
Régi dicsőségünkről énekelt
Árpád költője s a magyar tavaszkert
Egy szebb jövő virágait nyitotta.
Száz év után, ma, fájón ünnepel
A megfogyott magyar, a nagy világ
Legárvább népe s kér, mesélj neki!
Mesélj, magyar mesének apja, áldott,
Dicsőséges, száz éves mesemondó,
Mesélj nekünk édes vigasztalást!
Én láttalak még és hallottalak...
Finom nemes fejed paróka födte,
Mint dunántúli dombot tél hava,
Óh de alatta két nagy nefelejcs
Örök tavaszt mosolygott szeliden.
S a hangod, mint a hajnali harangszó,
Benne dalolt a régi Magyarország.
Hiszen te voltál, aki márciusban
Minden magyar tavasz legszebbikén
A Múzeum lépcsőjén a Szabadság
Szavát harsogtad el Petőfivel.
S te zengetted a Százéves Kossuthnak
Dicséretét... Én láttam az utolsó
Utad, mikor egy enyhe május estén
Egy ország kísért diadalmenetben.
S amint reád csöndes hant domborult,
Az ég alatt és a rögök fölött
Megszólalt halkan a fülemüle,
Az Isten madara, lelked barátja
S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek
Mesélte el, ki voltál Jókai!
Magam is árva, bús fülemüle,
Ki virrasztom a magyar éjszakát,
Sírodnak ormán, híred fája mellett,
Mely a jövőbe és az égbe nő már,
Csak azt akartam eldúdolni halkan,
Hogy legyen áldott százszor az a nap,
Melyen száz éve születtél nekünk!