A lámpáktól világos gesztenyefák sorában Víg marsot dübörögve indulnak mind előre. (Anyák, édesanyák nézik őket az árnyban.) S ők mennek győzelemre és mennek temetőbe.
A hátukon a zsákjuk, a szívükben a fájás, Az ajkukon a nóta, szilajon égbe csengő, Fölöttük leng a zászló, lelkükben fáj a válás S az anyák arca gyászos s tekintete esengő.
A vihar viszi őket, a jó, öreg fiúkat, A vihar viszi őket, mely szerte a világon Most ráz dús palotákat, most tép borús odúkat S az ember, ó az ember, sárgult levél az ágon.
A vihar viszi őket. Csákójukon virágok. (Ó életem virága: hervadt reménytelenség.) A zászló már lobog, már a szelekbe szállong S a város holdas éje elmúlik, mint egy emlék.
Ha ismerőst találok e férfi-rengetegben, E névtelen seregben, szívem úgy földobog: Érzem: testvér velük, bajtárs velük a lelkem, Veszélybe indulók, halálba marsolók!
Jóság, agyában gondolat terem.
Aki megáll a balsors ellenében
S mint Krisztus, átvezet a tengeren.
Egy férfi kellene, ki az időnek
Igéjét érti és jövőbe néz
S míg intésére falak égbe nőnek
Földön szavára érik a vetés.
Egy férfi kellene, ki nem habozva
Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád,
Előre vinne új, nagy századokba,
Kiküzdve a magyarság igazát.
Egy férfi kellene ó add, te végzet!
Ki nem csak múlton kérődző tanítvány
S eszembe jut, hogy most száz éve lépett
Örök pályára ő: Széchenyi István!
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is ─ lojális!
Hallgasd ki a népet,
Hallgass a szivére,
Mit akar, mit kíván,
Minden cseppnyi vére!
Magyar zászló alatt
Magyar baka lépjen,
Magyar mondhassa:
„Ferenc Jóska éljen!”
Éljen! S uralkodjék
A budai várban,
Diadalmas népén
Nagy Magyarországban!
Nagy, barna legény énekelget,
Egy szál cigány ugyan cifrázza,
Ujjong, zokog az ő nótája.
Az ő nótája az a nóta,
Mely egyre járja még azóta,
Hogy magyar álmok visszaszállnak
Tavaszába egy szebb világnak.
A gyertya fogy, tüzel az óbor,
Elég is volna már a jóból,
De a legény büszkén, merengve
Bámul egy álomregimentre!
Más nóták jöttek, hej, azóta,
Hogy megszületett az a nóta,
De rendületlenül, kevélyen,
Nem tudsz felőlük, jó legényem.
...Mint hogyha magyar fajtám lelke,
Ujjongna, sírna, énekelne.
Árva legény, szép, konok bánat,
Ó be szeretlek, be sajnállak!
Ott az áldás csűröd közepében,
Osztrák finánc szemét veti rája,
─ Szükség lesz még arra a kaszára!
Meleg idő jár most a magyarra,
Vihar lesz, ha Isten úgy akarja,
De belőle baja másnak támad,
─ Tartsd csak készen, népem, a kaszádat!
Bécs felől jön a fekete felleg,
Bécsi rongy lesz, mire innen elmegy;
Aki küldi, mind halálra sárgul,
Hogyha kard lesz a magyar kaszábul!
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.
A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.
Selyem felhői sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.
S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.
Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.
Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?
Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?
Olyan nehéz örülni most neked.
Kinek érlelsz gazdag gerezdeket
S a rét rózsádat kinek nyitja most?
Szép magyar ősz ege, elhervadón
Hány özvegyet lát bágyadt napszemed,
Harmat helyett csillantva könnyeket.
Ó messze Dnyeszter, mély Visztula, Don!
Szép magyar ősz, fátylas magyar ősz,
Milyen világot érsz, ha visszajössz,
Mit hoz talányos testvéred, a tél,
Mikor magányos rónánk elalél?
Isten, kit áld szelíd angyalsereg,
Adj víg karácsonyt és békés telet!
Talán tovább is, mag a föld alatt,
Örök rögökben, fekete rögökben,
Véres rögökben érő gondolat.
Nagy szenvedések és mély szenvedélyek
Esője öntözött dúsgazdagon,
Fölöttem harcmezők, vészek, bukások
S én szunnyadoztam a bús parlagon.
Mikor a napra fölbújtam, fölöttem
Épp akkor elborult a magyar ég
S én várok, ezredek türelme bennem,
Hogy kiderül fölöttem újra még.
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.
Távolba néznek és a puszta távol
Egy gramofon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol.
Az alkonyat, a merengő festő fest:
Violára a lemenő felhőket
S a szürke fákra vérző aranyat ken,
Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)
Víg marsot dübörögve indulnak mind előre.
(Anyák, édesanyák nézik őket az árnyban.)
S ők mennek győzelemre és mennek temetőbe.
A hátukon a zsákjuk, a szívükben a fájás,
Az ajkukon a nóta, szilajon égbe csengő,
Fölöttük leng a zászló, lelkükben fáj a válás
S az anyák arca gyászos s tekintete esengő.
A vihar viszi őket, a jó, öreg fiúkat,
A vihar viszi őket, mely szerte a világon
Most ráz dús palotákat, most tép borús odúkat
S az ember, ó az ember, sárgult levél az ágon.
A vihar viszi őket. Csákójukon virágok.
(Ó életem virága: hervadt reménytelenség.)
A zászló már lobog, már a szelekbe szállong
S a város holdas éje elmúlik, mint egy emlék.
Ha ismerőst találok e férfi-rengetegben,
E névtelen seregben, szívem úgy földobog:
Érzem: testvér velük, bajtárs velük a lelkem,
Veszélybe indulók, halálba marsolók!
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!