Dobokon, hegedűkön, zongorán, trombitán És minden hangszerén egy ujjongó világnak, Téged zenél a föld ma, egetverő titán, Ma téged énekelnek és téged orgonálnak.
Én is, e csonka táj és árva faj fia, Csöndes panasz zenésze, fölhangolom ma lantom S ha nincs is húromon méltó melódia, A magam bánatát lelkedhez elsóhajtom.
A magam bánatát, amelyben ott borong A magyar bánat is, rab milliók keserve, Szegénység, szenvedés titánja, homlokod Felénk hajol, borút és megváltást jelentve.
Magyar föld szellemét érezted egykor itt, Tavaszi hold alatt, martonvásári éjben, Emlék, melyet örök, szent mirtuszág borít A halhatatlan és dicső kedves nevében.
Ki tudja: búsuló juhászok éneke Szállott színed elé és pásztor furulyája, A magyar fájdalom rokon üzenete, A magyar Pasztorál, az édesbús, az árva.
Ki tudja: hegedűnk és cimbalmunk szavát, A vádat és panaszt nagy lelked befogadta És túl minden koron és minden tájon át Ott ujjong, ott jajong az örök zenekarba!
Mert testvér vagy velünk, akármily glóriás, Sorsunkat dalolod, Isten nagy muzsikása, A végzettel dacolsz, halál ellen kiszállsz S a síron trombitálsz boldog föltámadásra!
Dobok és harsonák, hegedűk, zongorák, Mind az Öröm végső győzelmét viharozzák, Beethoven üzeni időn, világon át: Lesz még egy ünnep itt, szabad, nagy Magyarország!
A negyvenkettes mozsarak korában Negyvenkettes lettél te is, barátom. Ma ők dörögnek gőggel e világban S rázzák a lelket az Illés batáron. Ma csöndes fájón dúdol csak a költő, Hogy emberölő lett egy emberöltő!
S te csüggedetlen hirdeted az élet Szent igazát s hogy a halál mese. És kijavítod, mit babona vétett, Vagy balgaság, ó élet mívese! És elborulva nézed, mint hű gazda, Ha szép vetésed rút rontás aratja.
De én tudom, hogy lesz még ünnep egyszer, Hol Helfferichnél Ehrlich többet ér S Pasteur különb, mint száz véres vasember, Kiről ezer rom és rokkant regél. Itt az idő, hol egy lesz csak az ellen: A butaság! és győzni fog a szellem!
Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd: Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak, Nem nézni le a dolgos idegen fajt S ököljogot nem adni ősi gaznak! E kort újult lélekkel így köszöntöm: Éljen a bátor és jó mindörökkön!
A végeken, hol a magány zeng Vihar hárfáján éneket, Kárpátokon zokogva áment, Magyarország, A költőd voltam én neked!
Virrasztottam és elborongtam És daloltam száz árva dalt, Remélve csöndes elbukottan, Magyarország, Neked egy végső diadalt.
Voltam remetéd és szegényed És száműzötted, messze, én, Te voltál nékem álom, élet. Magyarország, Ha haldokolt minden remény!
Most, én anyám, hogy élsz nyomorban, Egészen koldús, fél halott, Soha még így tied nem voltam, Jövő napjától piros orcád, Szabad ország, Én a te költőd maradok!
A szívem eláll, ha elgondolom: Mégis min múlott? Néhány vakeset!... - Ha egy véletlen bokron fennakad, Mit ábrándunk ma "törvény"-nek hímez, Találkozásunk e kis hazában?
Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most! Mert sok út véres, sok haza sírkert, Mert más glinglangot szívharang nem tud, Ha csucsujázza lágy boldogságát; - Míg zúg a szél kinn, halottak járnak, Tábori sátor sírlepedőjük, Millió mártír,... hiába mártír... - Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!
Messze az árok... tőled elég volt, Könnyem elég volt! - - Félúton intett Kegyelmet néked, veszni indultnak, Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most! "Te deum!" -, csak így érteni ezt meg) - Hazák és útak felett az Isten.
Nem dob pereg, de hulló levelek.
A harc az múló, ám a csend örök
A föld alatt és csillagok fölött.
Ó jőjjetek, fehér kendővel int
A régi otthon, a bús és szelíd.
S mint rémes álmot ébredő gyerek
A szívetekből kitöröljetek:
Négy év pokolt. Mindent feledni kell,
Az ember többé ilyet nem mivel!
A szuronyokból ásó lesz s kapa,
Öreg bakából édes jó apa.
Halál árkából, mely könnyel tele,
Arany kalászok szőke tengere.
Ölő acélból író, tiszta toll,
Örök életről mely himnuszt dalol.
A vén bakancs nem a halálba tart,
De a szabadság szent útjára majd.
A hátizsákkal dobjátok le mind,
A szolgaság és szégyen terheit.
S dalos reménnyel úgy induljatok
A szebb jövőbe, munkás magyarok!
És minden hangszerén egy ujjongó világnak,
Téged zenél a föld ma, egetverő titán,
Ma téged énekelnek és téged orgonálnak.
Én is, e csonka táj és árva faj fia,
Csöndes panasz zenésze, fölhangolom ma lantom
S ha nincs is húromon méltó melódia,
A magam bánatát lelkedhez elsóhajtom.
A magam bánatát, amelyben ott borong
A magyar bánat is, rab milliók keserve,
Szegénység, szenvedés titánja, homlokod
Felénk hajol, borút és megváltást jelentve.
Magyar föld szellemét érezted egykor itt,
Tavaszi hold alatt, martonvásári éjben,
Emlék, melyet örök, szent mirtuszág borít
A halhatatlan és dicső kedves nevében.
Ki tudja: búsuló juhászok éneke
Szállott színed elé és pásztor furulyája,
A magyar fájdalom rokon üzenete,
A magyar Pasztorál, az édesbús, az árva.
Ki tudja: hegedűnk és cimbalmunk szavát,
A vádat és panaszt nagy lelked befogadta
És túl minden koron és minden tájon át
Ott ujjong, ott jajong az örök zenekarba!
Mert testvér vagy velünk, akármily glóriás,
Sorsunkat dalolod, Isten nagy muzsikása,
A végzettel dacolsz, halál ellen kiszállsz
S a síron trombitálsz boldog föltámadásra!
Dobok és harsonák, hegedűk, zongorák,
Mind az Öröm végső győzelmét viharozzák,
Beethoven üzeni időn, világon át:
Lesz még egy ünnep itt, szabad, nagy Magyarország!
A negyvenkettes mozsarak korában
Negyvenkettes lettél te is, barátom.
Ma ők dörögnek gőggel e világban
S rázzák a lelket az Illés batáron.
Ma csöndes fájón dúdol csak a költő,
Hogy emberölő lett egy emberöltő!
S te csüggedetlen hirdeted az élet
Szent igazát s hogy a halál mese.
És kijavítod, mit babona vétett,
Vagy balgaság, ó élet mívese!
És elborulva nézed, mint hű gazda,
Ha szép vetésed rút rontás aratja.
De én tudom, hogy lesz még ünnep egyszer,
Hol Helfferichnél Ehrlich többet ér
S Pasteur különb, mint száz véres vasember,
Kiről ezer rom és rokkant regél.
Itt az idő, hol egy lesz csak az ellen:
A butaság! és győzni fog a szellem!
Mikor magyarnak lenni annyi lesz majd:
Szabadnak lenni, bölcsnek és igaznak,
Nem nézni le a dolgos idegen fajt
S ököljogot nem adni ősi gaznak!
E kort újult lélekkel így köszöntöm:
Éljen a bátor és jó mindörökkön!
Morogva élt Döblingben a beteg.
S figyelte, hogy a távol magyar élet
Egére új vihar mint közeleg?
És néha néma egykedvűn besüppedt
Az őrület fonák, bús szőnyegén
S hallgatta, mint lehangolt hegedűket,
Miket susog a kétség és remény?
És olykor kitekintett rácsa résén
S szimatolta az ébredő szelet,
Hej, a tavasz künn milyen is lehet?
És néha, kora fagyok ködös éjén,
A pisztolyával babrált eltünődve
S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe...
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.
Tizenöt őszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égő szörnyű lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.
Tizenhat őszén új árokba hullt,
Mint őszirózsa temető porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan!
Tizenhét őszén fogságba került
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.
Tizennyolc őszén forradalmi szél
Hazasodorta és ő büszke lázban
Érezte, most a nép itél
S ő nem hazátlan!
Tizenkilenc őszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ő hazátlan!
Vihar hárfáján éneket,
Kárpátokon zokogva áment,
Magyarország,
A költőd voltam én neked!
Virrasztottam és elborongtam
És daloltam száz árva dalt,
Remélve csöndes elbukottan,
Magyarország,
Neked egy végső diadalt.
Voltam remetéd és szegényed
És száműzötted, messze, én,
Te voltál nékem álom, élet.
Magyarország,
Ha haldokolt minden remény!
Most, én anyám, hogy élsz nyomorban,
Egészen koldús, fél halott,
Soha még így tied nem voltam,
Jövő napjától piros orcád,
Szabad ország,
Én a te költőd maradok!
A német Isten nem lesz Istenem.
Az öreg Istent hittem eddig én,
Ki mennydörög a magas ég ivén.
Az öreg Istent, akinek szeme
Arany nyilával tűz e földre le.
A német Isten komoly és szelíd,
De vasba önti harcos híveit.
Keresztje kard, oltára félhomály,
Mennykő helyett a sípja orgonál.
A német Isten szőke idegen.
Az öreg Isten jó uram nekem.
Ha magyar földön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt.
Megyek meghalni, párom, jer velem,
Föld ősanyánk ölébe csendesen.
És mély sebük sajog,
Ma gondoljunk reájuk
Kettős, nagy áhítattal
Magyarok!
Ma országunk határán
Új hősi láng ragyog
S új vértanúk rohannak
Meghalni holnapunkért
Magyarok!
E földön a legszentebb,
Legdrágább véradót
Fizettük és fizetjük.
Legtöbb jogunk van élni
Magyarok!
zord hadvezér, te rettegett, te nagy,
ki a tiport magyarság szívbetöltő
tartalma, lángja, édes fénye vagy!
Nehéz kardoddal a tart apritottad,
s magad csatáztál, oroszlán-fiók.
Az angyaloknak fennről büszke tollad
szavára hozzánk kellett szállniok.
Szeretlek! Ámde akkor voltál legnagyobb,
hogy a teren mindenki elhagyott;
mart a török s a gyáva cenk zavart,
s te a jövendő századokba zúgva
a sváb ripőkre szóltál szörnyü búdba
kardodra csapva: Ne bántsd a magyart!
Mégis min múlott? Néhány vakeset!...
- Ha egy véletlen bokron fennakad,
Mit ábrándunk ma "törvény"-nek hímez,
Találkozásunk e kis hazában?
Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert,
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát; -
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír,... hiába mártír...
- Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!
Messze az árok... tőled elég volt,
Könnyem elég volt! - - Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak,
Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
"Te deum!" -, csak így érteni ezt meg)
- Hazák és útak felett az Isten.