Irodalom - Rendületlenül - Így folytatódott

   

Kaffka Margit - Záporos folytonos levél
(...És minden szebb és minden tisztább, gazdagabb!
Nagy erõvel ömlik ki becsületességem;
És becsületes, egyszerü. tiszta a világ
Mint mi ketten!...
Egy nem-poéta drága, rossz versébõl.)

Mily sokan vagytok!...
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett uton
- (A végek vad völgyein át már fujdogál a hideg szél!) -
Oly kábán egy-ritmusu léptük, oly egyszinü szürke gunyájok!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy;
A szédült sokaságban nem kérdhetik: hova? meddig?
Csak mennek, bár nem értik - mi sodorja õket - a tébolyt,
Hogy tûzhelyet, mûhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,
Várjanak dult faluk utján, vérködben fagyott mocsáron,
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyû robajjal -
Mert másmezû, másszavú szomszéd ugyanezt mûveli vélük,
T ú l akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élte!)
...Nem, nem értik?... Ki akarta?... Honnét jött e suta kényszer,
Hogy ember törjön így emberre, föld alól lesve, mint okos vad?
(Mily jó most a föld vadjának! Kimélik attól a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban!)
Nem értik!... Pihenvén néznek a tûzbe, s nevetik: milyen egyenlõk,
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt!
Bár van, amelyik könyvre is gondol és hajdani, halk muzsikára;
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban.
S m i n d gondol jó, asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre.
...Majd vitatják: kifelé tart-e már a kergült, beteg idõ,
Hogy folytatná kiki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer! -
Ám addig szótfogad, (mit tegyen?) húnyt lélekkel megy elõre,
Megadja magát, (ez a legjobb!) s próbál az ételnek örülni,
Részvét elõl becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Siratlan temet bajtársat: "Ez hült ki szegény ma, nem én!"
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tied, szerelmem!"...

S mily sokan vagyunk!...
Millió picike asszony
Sir itthon a párja után, méri gyötrõdve az idõt, -
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betüjét,
Lesi a póstát: "Jaj, eleven még a kéz, mely irta?..."
Asztalnál e g y hely üres,... és torkán akad a meleg étel.
Keserüen száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Majd imádkozik és tervez. - Ó, hogy terít majd neki asztalt!
Hogy kimél meg a gondtól! Hogy keresi mindenbe kedvét!
Sohase mond kifogást; engedve hajol szavára!
Körötte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szivét;
"Hozd vissza, Isten! Csak õt! Ha betegen... kigyógyítom én!
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig!
Ha elrutítva... nézze tükörbe, szivembe magát!
Elváltozva... majd vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentul!...
Mily jók leszünk ezután: egyszerüek, békések, tûrõk;
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrõdve, méri az idõt.
Hogy elbirhassa ép ésszel - idegen munkába roskad
Idegen sebet iral; - hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtõz szégyenkezõn most tág ege kárpítja mögé;)
...Jaj, millió asszonyi kin közt ki se ösmerszik asszonyodé...

S mégis... csak te meg én!...
Kiáltom feléd most e zord éjtszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kivül; mert e kivül nincs egyebünk!
S ha elmulunk, - kis szemünkkel a világ hunyja be szemét!...
...Emlékszel? E nyár havában, õs fórum tört kövei fölött
S az antik szüzek feredõje felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörû dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk! Csak mi voltunk!
- Társam te! Harmóniám! Elsõ jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Elsõ jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szivét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!" -
Halld, Életem! E mai orkán n e mûvész történik mivélünk!
Közénkesett vakeset csak; nincs értelme, oka bennünk
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
- Mi próbáltuk, s j ó nekünk együtt bárhol a földön;
S valahol mécset gyujtottunk, körültünk nyugalom zenélt,
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintõt?
(A szép hegyi város kõkútja csicsergett a holdfényben alattunk,)
"Most boldog vagyok!" - o t t mondtam; s tudod, hogy elõször mondtam,
Te szeretõn betakartál, mert hirtelen zizzent hüvös szél...

És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavina indul, orkán zúg, delirizál az élet!...
(- Lásd, szó köztünk maradjon, - megmondom, mért jött az egész:
Mert éltemben egyszer én: "Boldog vagyok!" ezt mondtam.)
Ám isteni gõgben Örök: te, én, s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki mûvelte sem mûvelheti mássá!

Te messze, én itt?
Most ugyanazt a holdat nézzük s egymáson pihen szivünk!
Bár egy percünk se hasonlit, bár hetekig jön tõled a hír;
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol;
Bár sírva irok itt most s mellettem bús, üres ágyad.

Mi történhet velünk?...
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem!
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szived!)
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi utunk!...
...Tán elmossa képem az idõ?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szivemre ösmerjen szived
És visszajöjj akárhonnan Solweigod esti dalára!
- Mint pecsétet tettem szivedre magam, mint bélyeget a te karodba,
Mert erõs a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet!
Kosztolányi Dezső - A szegény kisgyermek panaszai
Mint aki a sinek közé esett...

És általérzi tûnõ életét,
Míg zugva kattog a forró kerék,
Cikázva lobban soksok ferde kép
És lát, ahogy nem látott sose még.

Mint aki a sinek közé esett,
A végtelent, a távol életet
Búcsúztatom, mert messze mese lett.
Mint aki a sinek közé esett.

Mint aki a sinek közé esett -
Bús panoráma, rémes élvezet -
Sinek között és kerekek között,
A bús idõ robog fejem fölött.
És a halál távolba menydörög,
Egy percre megfogom, ami örök,
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Mint aki a sinek közé esett.

*

És látom Õt, a kisdedet,
Aki fehérlõ ingbe lépdel.
Még lopvalopva rám tekint
És integet szõke fejével.

Arany gyertyácskát tart keze
És este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csendesen
S látom alvó fejét a mellén.

Õ a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Õt, ki elment.

*

A doktor bácsi.
Áldott, aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
Szemébe nézek és cseppet se félek.
Borzongva érzem biztos ujjait,
Ha kis sovány bordáimon kopog.
Õsz bajusza a fagytól zuzmarás,
Hideg kezén arany gyûrû-sorok.
Oly tiszta és jó. Õ ír medicinát,
Keserût, édest, sárgát vagy lilát.
Az õ kezébõl hull kis paplanomra
Nagynéha egy halvány, szelid virág
Rágondolok, ha szörnyû éjszakákon
Párnáimon oly egyedül sirok.
Õ az egészség és bizonyosság
Titkok tudója és csupa titok.
Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
Prémét szeliden prémezi homály.
De elmegy innen és itthagy magamra.
Szinházba tér, vagy csendbe vacsorál...

Ilyenkor látom õt a páholyában,
Amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül
S rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke õ, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
Míg ájuló álomba lengve, árván,
Kis ágyamon, mint egy bús barna bárkán
Ködös habok közt ringatóztam.

*

Ó a halál.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll
S könnyes, pityergõ szájunk megremeg.
Ó a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Õ a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk.
Tépázza gallérunk, ijedve forgunk.
És kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
Sötét szobákba kuksol reszketeg
Lepedõben - így mondta épp a dajka -
Kasza van a kezében, csúf az ajka
És fondoran vigyáz,
Mikor rohan az esti láz
S a hõmérõn, ha ugrik a higany
Csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Õ a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
De kis szobánkban fekete az ablak
Az éjbe kint
Õ ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küzködünk vele
S játékpuskánkat fogjuk ellene.

*

Azon az éjjel
Az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
Holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Kocsik robogtak a kapunk alatt
Azon az éjjel
Könyben vergõdtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
Égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
Féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
Arcunk ijedt volt s halavány.
Azon az éjjel
Halt meg szegény, õsz nagyapám.

Azon a reggel
Csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
Sürögtek az öreg mosónék,
Azon a reggel
Kendõvel kötötték fel gyenge állát
Azon a reggel
Búsan vezettek a feldult szobán át
Azon a reggel
Rozsdás pénzt tettek kék szemére,
Azon a reggel
Riadva bámultam feléje
Azon a reggel
Csak hallgatott makacs ajakkal
Azon a reggel
Olyan volt, mint egy néma angyal.

*

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
Valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengõ.
A lelke párna, puha selyemkendõ.
És míg a többiek bután nevetnek
Virágokat hoz a bús kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hûs borogatást rak.
És kacagása hegedû-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe nézõ. Fáradt. Enyhe. Csendes.
Csak széttekint és a szobánkba csend lesz...

*

Este, este...
Árnyak inganak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre.
Egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jõ.
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengõ.
A divány elbújik félve
Szundit a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyûk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók
A szegény tûkör is hallgatag lóg.
Ó a néma csengetyûk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek.
Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
S alszanak a fáradt, barna ajtók.

*

A kis mécs.
Az este bús cselédje
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos ernyõre nézve
Sercegésit búsan hallgatom.
A szobánk kis napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon
És a fény folyó arany
Szerteömlõ, szótalan.
És a tülke csodapalota.
Távol árnyak lengenek tova.
Csendesen vetik az ágyat
És a párna
Barna árnya
A fehér ajtóra bágyadt.
Félszeg árnyék-figurák.
Mind kevélyek és furák
Egyik a felhõkbe nyargal,
Másik hadonáz a karddal
És a párnát egyre rakjuk,
Ferdül, fordul az alakjuk,
Mit a szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti szinház.
Hordjuk a fehér petrencét
S nõ a vánkos furcsa tornya
A kis ajtón - messze emlék -
Hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
A kevély vár
Száz alak omol le s újra felkel
És mi szivdobogva nézzük,
Félve sanditunk feléjük
Az éjben rubinpiros fülekkel.

*

Mi ez, mi ez?
Szûz Mária,
Mi ez, mi ez?
Isten fia.
Védd meg szegény kis gyermeked.
Alázatos szivem remeg.
Fehérlõ orgonák közt jártam.
És egy leány a mély homályban
Haragoszöld lombok között
Vetkõzködött, öltözködött.
Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
Fehér hátára hullt sötét haja,
Cikáztak az aranyoszöld legyek
A fekete földön s õ nevetett.

Hogy nevetett.
Mondd mit akarhat tõlem Õ,
Miért fél igy remegõ
Bús kisgyerek?
Azóta folyton erre gondolok csak,
A tárgyak álmosan forognak,
Jaj, jaj nincs semmi szó,
Lélegzetállító
Gyönyör
Gyötör.
Kiszárad tikkadt ajakam
És sirok, szégyelem magam
És lángvörös a bús világ
Az arcom ég pirulva forrón
És délután vérzik az orrom
Látok ezer tûzpántlikát
És látom Õt - oly szenvedõ és halvány -
A padlásunk derengõ rejtekén,
A zöldszinû homályon, sárga szalmán
És minden este korán fekszem én
És bárhova megyek mindig felém jön,
A zongoraszobában, az ebédlõn
És lihegek és ég szemem
S álmatlanul dadogok Néki, Néki
És a szemem a szoknyáját letépi
És látom Õt, Õt meztelen.

Én Istenem.
Nézd kis karom minõ sovány.
Milyen zavaros a szobám.
Mi lesz velem?

*

Én félek.
Az élettõl és sötéttõl,
Mely mindenütt kegyetlenül elér,
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj,
A végtelen és ismeretlen éj.
Egy tenger - vészesen és feketén -
Csendes sírásom benne elmerül,
Mint holt madár a tenger fenekén.
A kisgyerek magába sir szegény.

Sirok, sirok, mindig csak egyedül
És senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág
S olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban.
Az éjszakában annyi a vonat,
Mely összevág és széttöri gerincem
S vigan megõrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés.
Golyó, kötél, bitófa, kard remeg
S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
Leskelnek rám a gonosz emberek,
Kik vascipõben jönnek egyszer értem,
Bõszült ököllel döngetik az ajtóm,
Ecetet adnak, hogyha inni kérek
S felráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelõdik egy-egy,
Nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
S olyan sok a halál s a temetés.

Zörgõ szekéren az idegen ember
Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
S szegény anyám az ablakunkra rogyva
Bámul utánam könnyes, kék szemével.

*

Akárcsak egy kormos szénégetõ
Fekete az apám és szigorú.
Nem csókol meg és sose nevet ö,
A homlokán titokzatos ború.
Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk
S õ felkel és a csillagokba turkál
Egy hosszú csõvel e temetõútnál
És sose mutat csillagot nekünk.
Csak nézem õt. Körötte száz csoda.
Korongok, mérgek, kémszerek pora.
Olyan tudós, erõs, akár az isten.
Ha nála aluszom és a homályon
Bús rémeket idézek, szinte várom,
Mikor zörget rablókéz a kilincsen,
Hogy összetörje és vadul lelõjje...

Úgy szeretem s félek vacogva tõle
És félek, hogy egyszer a fegyverével
Saját koponyáját locscsantja széjjel,
Vagy elmegy innen s nem jõ sose vissza
S vérben, halálban omlik el a titka.

Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.

Ilyenkor kimegyek.
Az udvar alján
Kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -
Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag.
Akár apám kemény és sárga arca
Egy fekete keménykalap alatt.

*

Féltizenkettõ.
Messze-messze
A piacunkon szines árnyak.
Vörös napernyõk. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.

Mint déli álmok. délibábok
Ugy lengenek sután repülve
A nyári aszfalt szürke csikján
A 36° Reaumure-be.

A sáfrányszínü sugaraktól
Lankadt lelkem halálra ernyedt,
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Uri, szagos misére mennek.

Az istenük már várja õket
Szagosan és aranyba fogva -
Öreg, naiv vidéki isten -
Ugy ül, mint egy pipereboltba.

Õk meg nevetnek, integetnek
A hûvös templom bûvös öblén
És muzsikál és orgonázik
A zene, ima és a tömjén.

*

Mi van még itt?
Egy kis fürdõhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Erdõ. Liget. A levegõje friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
És ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
S hajnalba már - csiklandozós nagyon -
Új zene veri furcs ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
Repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
Messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolypor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.

De õsz felé, jaj õsz felé, de bús itt.
Az erdõ fúj. Ledobja koszorúit
S üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is õszi ködbe búvik
S döng a szúnyog az ablakszitán -
Picike, véres, cincogó cigány -
A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
A kikötõbe szállnak a hajók,
S a fürdõházba kikukucskál árván
A rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti erdõn kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...

És azután a híves, holdas esték.
Itt nyaral a szegénység és betegség
Alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
S tengõ raja a vénkisasszonyoknak
Az árva nyártól bucsuzik talán.
Az õszi vendéglõn szegény idillek.
Egy álmos ur. Elõtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
S a kutya nem gyõz a falatra várni.
Késõi szezon. A szobák is olcsók.

Egy bús öreg motozgat este itt
A part körül és megmeri a korsót
S a tóból télre gyógyulást merit.

A tó, a tó! az eleven poézis
Fölötte az ég - s összefoly a két viz -
Egymásbaolvad - s tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó
Ó álom, áldás, szivdobogtató
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Továbblibegõ, lenge ladikot.

*

Ha néha-néha meghal valaki
Egy délután rikoltó trombitákkal
Viszik a döbbent bús útcákon által
S egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
A pap, a pluviále és a szolgák,
Vörösre sirt orrokkal a rokonság,
A gyászszegélyes kendõk a szemen
S késõbb a hanton, ha az este jön,
Magányos sirás künn a temetõn,
Egy anya, aki gyászruhába sirva
Kis pléhkoszorut igazít a sirra...

De mégis gyönyörû ez s kis szivemben
Valami mondja, hogy ez az egyetlen,
Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el
És bánatomra harsogón felel
A trombiták kõvér aranyló torkán
Egekbe zengõ beethoveni orkán
S a hangszerek a ködös égbe nõnek
És este, este a felhõ-mezõnek
Szélén gyakorta látom,
Hogy gázol a homályon
Csupa köd, zene s fellegek
Egy óriási gyászmenet.

*

Milyen lehet az élet ottkivül?

Csak néha jönnek a vásárosok.
S hirt hoznak városunkba messzirûl
És markaikba sok-sok pénz forog,
Különösek, tarkák és rikitók,
Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
És síp fütyöl és zene a rossz zene,
Varázsitalt iszunk és dob pörög
Megváltozik mindnyájunk élete.
Itt vannak a szakállas bûvölök
A fülledt bódéban ezernyi nép,
Halott királyok, kertek, régi kép,
Hercegleányok, messze tengerek,
Szemem káprázva megremeg
S ijedve, égve látja,
Hogy tolja fel lélegzõ, néma arcát
Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
A sárga délutánba.

*

Nagy társaság.
Ó bús macskazene.
Sipitozó, fejetlen áriák.
Egymástölõ, kietlen hangvilág.
Nagybögõ-hangok mafla röheje.
Malacbandák fortissimója. Solo.
Vérmes, bibor kürthangok kacaja.
Csupa fonák zaj és hangmaskara.
Részeg citera. Sápitozva szóló.
Üstdob. Cintányér. Õrült, kába lárma.
Bõsz trombiták. Meggárgyult oboák.
Mind oly titokzatos, siró, fonák,
Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomtól rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora,
Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.

*

Másként halálos csend és néma untság.
Poros akácsor, vakolatos utcák,
Petróleumlámpák és nyugalom.
Üveggolyók a kicsi udvaron,
Olykor a hárs alatt egy bús sarokba
Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
Míg bánatommal egymagamba járok
A lányok, a buta vidéki lányok
Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Aztán a tiszta kisszobába hátul
Borozgató barátok jönnek össze
És kártya járja s nevetnek dörögve
S kiküldenek a füstös, bús szobábul.

Elmúl egy hét. Most a varrónõ jön meg.
S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.

Hogy vágyom innen el, el messzire,
Hol kanyarog a vonatok sine,
S piros, zöld lámpa lángol biztatón,
Oda a sin felé tárom karom.
És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,
Ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s topogok, vívódok,
Mint a rabok a börtön udvarán.
Kosztolányi Dezső - Alföld
A gyorsvonat az Alföldön fut át,
s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.

Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,
itt-ott egy árva, tikkadó kazal.
A búza habja szikrát hányva mormol.

Az élet alszik, mindent tűz aszal,
a gulya tétlenül delelve ődöng,
távolba búsul egy vén, puszta fal.

Kék, sárga színben ég a hevülő föld,
egy ócska, kis sip álmosan huhog,
és nincs a rónán sehol üditő zöld.

Fáradtan álldogálnak a juhok,
a délibáb poros mezőn suhanva
köddé fakul, és eltünik utóbb.

A rozsvetés közt s a sötét ugarba
olykor elballag egy szikár legény,
izmos, erős és szikkadt arca barna.

Vad, idegen tűz villan a szemén.
Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,
s horkanva nyargal el, mint tünemény.

Alszik a törpe tengeri, a tarló,
a zöld mocsár teng, távol eb ugat,
sátorfa mellett álmodik az alvó.

Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.
E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyü harcok marcona vitézi
őrzik ma is a múltak csarnokit,
vén váruk árnypallosuk éle védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.
Kosztolányi Dezső - Álmodtam én is
Álmodtam én is fényes Ázsiáról,
hol harcra fú a vágtató magyar,
aranymezőkön jártam messze, távol,
hol hőssebet piros virág takar.

Álmodtam én is... lelkem andalogva
sok ezredévbe visszaérezett
s most megjelentek kósza, bús dalomba
szent véreim, ti drágák, édesek.

Ím újra visszatér a régi ihlet,
eltűn előlem, ami gyenge, színlett,
s zokogva zengem, hogy magyar vagyok.

És újra látlak daliás nagyok
s könnyes szemem előtt harsogva, búgva
vonul el a múlt győzedelme, búja.
Kosztolányi Dezső - Hazafiasság
Ma szikratűz csak egy különc szivébe,
holnapra már nagy testvérérzelem,
mely a viharba is lobogva, égve
uralkodik büszkén százezreken.

Ma szikra, holnap láng, majd egy tüzerdő,
mely bíborával az égig lobog,
hiába tiprod el, mindég növekvő,
s ha szunnyad is, nem oltják el korok.

A fáradott ük, haldokolva még
nagy honszerelme égő fáklyalángját
átadja, s minden az utódra száll át.

Meggyújtja ő, s a tűzár szerteárad,
átadja gyermekének, ez fiának,
aztán tovább, tovább... S a fáklya ég!
Tóth Árpád - Hold
Ó,nézd,ma mint egy roppant hüllő sárga
Szeme,úgy ég a hold,és ide les,
Meredten nézi fájó,ideges
Földünket,szörnyű látványokra várva.

Most a pokol minden kapuja tárva,
Mellén az öngyikos helyet keres
Pisztoly csövének,tűzvészek veres
Lángtornya leng,s fertő a szűzek ágya.

Ágyú ugat,tört testekkel vadul
A dúlt fehőkig Hadúr,
S káoszba dől a rongyolt föld az éggel,--

Bús,átkos emberhomlokomhoz érve
Nem reszket hűs kezed szelid fehére?
Nem félsz-e hogy fellobban,s füsttel ég el?
Tóth Árpád - Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz
Szép este volt. Éreztem: az utolsó
Ragyogó est! Egy csendes kerti lak
Sötéten állt már: nagy, komor koporsó
A bánatos és tiszta ég alatt:
Igen, az volt, a holt Nyár koporsója,
Vak, barna tömb; s a szőke hársak oldalt,
Melyek lombját az alkony meggyújtotta,
Mint sárga füstü fáklyák fellobogtak.

S ím, ezüst vígság csattant át a csenden:
Gyerekcsapat hancúzott, körbeálltak;
Néztem, s lassan szivemre tódult minden,
Minden, ami egy csüggedt órán fájhat:
Ó, rendes élet! gyerek! feleség! –
Szivem! mi kincsed van e dús világon?
Vergődő kis szerelmek, szerteszét
Gurult tervek, ó, tépett ifjuságom!

Huszonhét esztendőm viszem batyumban,
Elfáradt vándor, céltalan uton,
Batyumban csupa lim-lom, ócska búm van,
Miért is hurcolom még, nem tudom,
S miért a versek, ez a fájó, éber
Ösztön: árulni halk bánatomat,
Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? –
Így sírtam ott a hűvös fák alatt.

S költőm! akkor Te jutottál eszembe,
Te is nézted Debrecen fasor-rácsát,
Mint tömlöc-rácsot bús rab néz merengve,
S már nem is várja víg szabadulását.
Itt rejtegetted kínját életednek,
S itt éhezett szelíd lelked halálra,
Mert már nem izlett, rossz ínyű betegnek,
A remény hamujában sült pogácsa…

S mégis, magányod csendes, hűs ölén,
– Mert a magány ád végső menhelyet:
Ez a preri, hol mint sötét bölény,
Nagyhomlokú tünődés lépeget,
Mély dzsungel, hol a vén boa constrictor,
A jóllakott bú, szívünkről lebágyad, –
Magányodban, betegen, árván, titkon,
Mégis maradt egy felpihegő vágyad:

Csokonaim! halál pálmái árnyán,
Debrecen magány-prerijén bús farmer,
Mint ácsolgattad vágyad! mit se várván,
Bús kedvtöltésül, lassan, türelemmel;
Épül-e össze valami belőle:
Nagy és egész mű? – rezignáltan lested:
Fő, hogy idejét az ember elölje,
S ki tudja? tán boldog csoda is eshet!

Egy éneket kezdtél tervelni itt,
Hogy fájó életed beléfelejtsed,
A haza honfoglaló hőseit
Álmodtad vissza, Árpád fejedelmet;
Ki elveszítéd sorsod tartományát,
Szerelmet, hitet, egészséget, mindent,
Feléd az unt lét tikkadt nyomorán át
A megnyert haza drága képe intett!

Ó, mester! ím a késő famulus
Megért: ha minden más kötés laza,
Mi még a léthez fűzi ferde, bús
Mikrokozmoszunk: ő, a szent haza!
Túl csókon, könnyön, lázon és önzésen,
Túl önmagunkon, tisztult órák hozzák
Képét, magány s csönd, – s megindultan, szépen
Utolsó álmunk: boldog Magyarország!

A magyar remény-korszak kezdetén
Így kezdtél új dalt, reménytelen költőm,
Mert ez a végső, szent virtus: szegény
Magyar költő, bár félholtan is, költsön:
Hátha a magyar Jövő szebben épül,
Ha szívünk vérét vakolatul venné:
Elénk bús szimbólummá ekként szépül
A balladás Kőmíves Kelemenné!

Ezen merengtem én el akkor este,
S felszegte fejét szívemben a bánat,
S látott új eget s új földet, a messze
Jövőben látta dús, boldog hazámat!
És szóltam: Néki zengem énekem!
Néki áldozom koldus kincsem, híven,
E gyűszű könnyet: ifjú életem,
És e marék vért: eldobogó szívem!

Vemhes az Idő új honfoglalással,
Költőm! én is honszerzést dalolok,
Tán bús dal lesz, kevés fénnyel, sok árnnyal,
S hősöm tán gyönge lesz, mint én vagyok;
Tehozzád méltó hősül illett Árpád,
Enyém bukik, s tán én is féluton
Kidőlök, ám nincs vágyam, élőbb, drágább,
Mint dalba sírni, ahogy épp tudom.

Csokonaim! ne szálljon ez az ének,
Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó,
Hogy, valahonnan, munkám áldva nézed:
Tiéd e csendes invokáció!
S most, ének, röppenj, úszó, halk monoplán!
Ívelj, ha tudsz, magasztos távolokba,
Bár szárnyaid közt búsan meghúzódván
Egy vérző szív a kormányzó pilóta…
Tóth Árpád - Láz, dühök, kínok
Láz, dühök, kínok, nyomoruság,
Genny, könny, vér, sebek,
Hörgések, öklök, ájult tusák,
Segítség! Segítsetek!

Gyáva a vágy, fut az öröm,
Keserű a csók, dermedt a kéj,
Szakíts, fog, tépj, köröm,
Üvölts, őrület, zokogj, szenvedély.

Füst, tűzvész, romok...
Tóth Árpád - Szent nyomorék, riadj!
Mily ádáz végzet zord zaju tankja jár
A szittya földön? - roppan a régi rög,
S a szent hon négy bús sarka árván
Felcsikorog, s repedezve hull szét.

Ó, hol vagy Isten, hajdani hős Hadúr,
Kit felcifrázott diccsel a dőre gőg?
Avitt mentédben, agg szakállal
Merre borongsz aluvó egekben?

Hiába tört a századok éjjelén
Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz
Sugárral égre, mint gigászi
Bús biború, szomorú szökőkút?

Hiába mosta könny apadó szemünk?
S a pórusok hűs könnye hiába hullt:
A véres, fájó, vak verejték
Égre emelt busa homlokunkról?

Ó, nemzetem, szép, lankatag, ős fajom,
Jaj, hogy lehet, hogy most, mikor újra kelsz,
S nyújtóznál végre hosszan, vígan,
Zsibbadozón a tagok leválnak?

De kelj föl mégis, szent nyomorék, riadj!
Míg boldog népek új lakodalma zeng,
Ne ülj az útfélen ma döglő
Csonka gyanánt, aki sírva koldul!

Jussod, ha nem több, jussod ez ünnepen
Egy bús üvöltés, poklokig orditó,
Egy büszke, nagy, dacos kiáltás:
Rajta, azért is! el a mankót!

Ha sántán, sírva, reszketve is, de föl!
Koporsók közt is, táncra csak, élni még,
Hajh, szörnyübb tán a hős halálnál,
Jöjjön a bátor, a hősi élet!

Emeld fel áldott, megtaposott fejed,
Megfogyva bár, de törve nem! - újra zengd!
A csonka törzs vén szíve döngjön,
S ősi, erős karok újra nőnek!

49 cikk | 5 / 5 oldal