Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verõn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erõm. Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek?
Ha jókedv űz, horkantan állok Örömöm gyarló célja előtt, Óh, nagy, komor, hős ideálok, Fajom, átkom, bús, magyar mezők, Szabad-e még sírva-vigadnom?
Ha bűneim meg-megtipornak, Ha vérem iszapjába esem, Vajjon nem az ős bosszu-bornak Mámora gyilkol rejtelmesen, Régi, nagy bűné és keservé?
Minden olyan reménytelenség, Ami ma a szívünkben magyar, Minden olyan szomorú törvényt, Titkot, bűnt és bűnhödést takar, Minden percünk kis, magyar fátum.
Fejünkre lassan-lassan nőnek A beteljesedett végzetek Tegnapján és mostanján az Időnek. Mindenki mindenkiért beteg, Beteg századokért lakolva.
Nyakatokon vad, úri tatárok S mégis büszke a ti fejetek. Frissek a vérben, nagyok a hitben, Csák Máté földjén ti vagytok az Isten. Elõre, magyar proletárok. Ami csak szépség s ami reménység, Mind ti vagytok a Tisza körül. Nincs a világon még annyi bánat S annyi láncosa nincs még a világnak, Mint itt és nincs annyi nagy éhség.
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket. Nagyobb igaza sohse volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek. Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.
Én, beteg ember, csupáncsak várok, Vitézlõ harcos nem lehetek. De szíveteket megérdemeltem, Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok.
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.
Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek -
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.
Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.
Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.
Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.
Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.
Hol álmodoztam déli verõn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erõm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Minden nációnak van terve.
A magyar azt mondja, ha tönkrejut:
Igy akartam.
Élet-e ez? lássuk meg végre egyszer:
Egyszerüen magyarnak lenni,
Pláne ilyen tagadott, tiltott, érzett
Szerelemmel?
Nagy dolgok folynak, fujnak, keserednek,
De - holott láttam egyet és mást -
Nem láttam még fajtám rosszaságait
Kerekebben.
Minden fajtát szeretek s áldva áldok,
De ha fölébresztik a magyart,
Ha bennem is ébresztik a bestiát:
Ütök és vágok.
Ha jókedv űz, horkantan állok
Örömöm gyarló célja előtt,
Óh, nagy, komor, hős ideálok,
Fajom, átkom, bús, magyar mezők,
Szabad-e még sírva-vigadnom?
Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajjon nem az ős bosszu-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?
Minden olyan reménytelenség,
Ami ma a szívünkben magyar,
Minden olyan szomorú törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhödést takar,
Minden percünk kis, magyar fátum.
Fejünkre lassan-lassan nőnek
A beteljesedett végzetek
Tegnapján és mostanján az Időnek.
Mindenki mindenkiért beteg,
Beteg századokért lakolva.
S mégis büszke a ti fejetek.
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten.
Elõre, magyar proletárok.
Ami csak szépség s ami reménység,
Mind ti vagytok a Tisza körül.
Nincs a világon még annyi bánat
S annyi láncosa nincs még a világnak,
Mint itt és nincs annyi nagy éhség.
Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,
Éhe a Szépnek hajt titeket.
Nagyobb igaza sohse volt népnek,
Hitványabb Nérók még seholse éltek.
Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.
Én, beteg ember, csupáncsak várok,
Vitézlõ harcos nem lehetek.
De szíveteket megérdemeltem,
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.
Ökölbe szorult, rázó kezek,
Irgalmatlan, dühös kiáltás,
Közeleg az ünnepetek.
Aratásra készülő mezők,
Torkon-akadt, gyűlölő szavak,
Kaszák, mik kiegyenesedtek,
Ünnep készül, piros, szabad.
Indul a vén, magyar tespedés,
Pattan a feszült, ostoba húr,
Nagy gőgök félve összebújnak
S a tisztes, nagy csönd meglapul.
Magyar ünnep lesz az aratás,
Aratni búzát, vért, fejet:
Nő a dühösök szent szektája,
Aratás lesz, ne féljetek.
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?
Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.
De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
És mégis muszáj minden fajnál
Jobbnak lenni.
S mit ér, ha jobb vagyok?
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.
Körülvettél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohse hintett
Kegyed sugarakat.
Önnön-valónktól félve félni
S elvegyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Te, nekünk.
Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Ködben a paloták tornya
És itt és ott, néha-néha
Lobban egy picike fény
És megfeszül a vitorla.
Magyar tenger ez a tenger,
Vésszel, köddel, gyötrelemmel
Szeljük árját néhány százan:
Jaj, vajjon mi lesz velünk?
Nincsen itt part, nincsen ember.
És hajózunk, szállunk, szállunk,
Sohase lesz megállásunk:
Egy köd-ország Magyarország
S hogyha Új jön, újra köd,
Köd előttünk, köd utánunk.
Valamikor ki kell kötni,
Valaminek kell már jönni,
Valahára mutassuk meg:
Ágyúk vannak a hajón
S az ágyúk tudnak dörögni.
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?
Itt a néma kínszenvedésnek
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.
Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős, nyári Napot;
Amikor gúnyosan leáldoz?
Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és úgy megölelem,
Haként az én szivem volna.
S úgy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes titkos nőre.
De hát örökre így maradnak
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó,
Napverte, bús, magyar nyaraknak?
Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupán várom.
Sír szélén állok: nézzetek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el,
Majd, amikor engem temettek.