fiatal köved, és nem új, sem régi egyszerû köntösöd,
de az én szemeim, mint azok az igénytelen madarak,
szívesen pihennek meg párkányodon s tornyaid alatt
mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt
egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt
reményekbõl, s régen félt félelmekbõl kelt elõ,
s lélekrõl lélekre száll maig, s lélekrõl lélekre nõ!
és ezt lehelte beléd õ, s így: élsz te! s míg kapud elõtt
ujságot árulnak és "propagandát csinálnak" a nõk,
szoknyás hadsereg, s feltûnik egy-egy fiatal paparc
(ó kicsinyes élet! világ papjai! ó törpe harc!):
és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet!
keresztre feszítik újra Krisztus s a szeretetet,
és mikor azt imádkozzák, hogy: Gyõzelmet adj!
cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:
te nyugodtan nyújtod a kék levegõbe tornyaidat,
mint két kart, mely elfordul innen s az égre mutat:
nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint
a görög szobor, kitárt karral, mely az égnek int
isteneket vágyva ölelni talán, - de tetõd felett
mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled,
mely azt mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell,
az istenekkel harcolj, és hódítsd, mint Izrael!
