S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva belül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zúgásán át, dalomnak izét a kínnak izén tudnám csak érezni, akkor is mennyi a vér! - szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hűlni borogatott ágyúk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szűz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érezni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezrek várta, lélekzetadó, szent, embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön új március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Ó, béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra. Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Mondta az Ur Jónásnak: »Kelj fel és menj Ninivébe, kiálts a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság: szennyes habjai szent lábamat mossák.« Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna, de nem hová a Mennybeli akarta, mivel rühellé a prófétaságot, félt a várostól, sivatagba vágyott, ahol magány és békesség övezze, semhogy a feddett népség megkövezze. Kerülvén azért Jáfó kikötőbe hajóra szállott, mely elvinné őtet Tarsis felé, s megadta a hajóbért, futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
Az Ur azonban szerzett nagy szelet és elbocsátá a tenger felett s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor ingó és hulló kék hullámfalakból, mintha egy uj Ninive kelne-hullna, kelne s percenként összedőlne ujra. Forgott a hajó, kettétört az árboc, deszkaszál nem maradt hü deszkaszálhoz.
A görcs hajósok, eszüket veszitve, minden terhet bedobtak már a vizbe, s mig arcukba csapott a szörnyü sóslé, kiki a maga istenét üvölté. Jónás mindent kiadva, elcsigázva, betámolygott a fedélközi házba, le a lépcsőkön, a hajófenékre, s ott zuhant bódult félálomba végre guritván őt az ázott, rengő padlat.
S igy lőn hogy a kormányos belebotlott, a deszkákat vizsgálva, s rája szólt: »Mi dolog ez, hé, te nagy alható? Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves istenedhez, talán ő megkegyelmez! Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet? Mely város vall polgárának, büdös? S e fene vizen át velünk mivégre jössz?
S ő monda néki: Zsidó vagyok én s az Egek Istenétől futok én. Mi közöm nékem a világ bünéhez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez. Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én. Hagyjatok itt megbujni a fenéken! Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem. De ha kitesztek még valahol élve, tegyetek egy magányos erdőszélre, hol makkon tengjek és keserű meggyen békében, s az Isten is elfeledjen!«
De a kormányos dühhel csapta vissza: »Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza? Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki? Innen csak a tengerbe tehetünk ki! Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom. Már biztos hogy te hoztál bajba minket: magad mondod hogy Isten átka kerget. Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg. Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek ezt a zsidót!« S már nyolc marok ragadta, nehogy hajójuk süllyedjen miatta, mert nehéz a kő, és nehéz az ólom, de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.
Jónás azonban jajgatott s nyögött és meglóbálták a tenger fölött. »Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!« S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger, mint egy hasas szörny mely megkapta étkét. S már a hajósok térdencsuszva, kétrét görbedve sirtak és hálákat adtak könnyelmü áldozatokat fogadtak, s a messzeségben föltünt a szivárvány.
A viz simán gyürűzött, mint a márvány.
Második rész
Az Ur pediglen készitett vala Jónásnak egy hatalmas cethalat s elküldte tátott szájjal hogy benyelné, halat s vizet vederszám nyelve mellé minek sodrán fejjel előre, hosszant Jónás simán s egészben ugy lecsusszant gyomrába hogy fején egy árva haj nem görbült, s ájultából csakhamar fél-ébren pislogott ocsudva, kába szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.
És igy jutott a szörny-lét belsejébe vak ringások eleven bölcsejébe, és lakozék három nap, három éjjel a cet hasában, hol éjfél a déllel egyforma volt, s csupán a gondolatnak égre-kigyózó lángjai gyulladtak, mint fulladt mélyből pincetűz ha támad. És könyörge Jónás az ő Urának a halból, mondván: »Kiáltok Tehozzád, hallj meg, Isten! Mélységből a magasság felé kiáltok káromlok, könyörgök, a koporsónak torkából üvöltök.
Mert dobtál vala engem a sötétbe s tengered örvényébe vetteték be, és körülvett a vízek veszedelme és fű tekeredett az én fejemre, bő hullámaid átnyargaltak rajtam, és Egyetemed fenekébe hulltam a világ alsó részeibe szállván, ki fenn csücsültem vala koronáján! Én aki Jónás voltam, ki vagyok már? Ki titkaidat tudtam, mit tudok már? Kényedre hány-vet hánykódó vized s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.«
S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt, sürün szíván kopoltyuját a Halnak, mely csupa verdesés és lüktetés volt, s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt, a roppant haltest lihegve-dobogva szokatlan terhét ide-oda dobta kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen tovább üvöltött a büzös sötétben, s vonitva, mint a farkas a veremben, nyögött: »Bezároltattál, Uram, engem! Sarak aljába, sötétségbe tettél, ragyogó szemed elől elvetettél. Mindazonáltal szemeim vak odva nem szűnik nézni te szent templomodra. Sóvár tekintetem nyilát kilőttem s a feketeség meghasadt előttem. Éber figyelmem erős lett a hitben: akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten! Rejteztem én is elüled, hiába! Utánam jöttél tenger viharába. Engedetlen szolgádat meggyötörted, magányos gőgöm szarvait letörted. De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád, annál világosabb előtte orcád. Most már tudom hogy nincs mód futni tőled s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved. De te se futhatsz, Isten, énelőlem, Habár e halban sós hús lett belőlem!«
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal, Jónás meg visszarugott dupla talppal. S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat: a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
És monda Jónás: »Ki táncoltat engem? Ki az aki nem hágy pusztulni csendben? Besóztál görgő tengered savával és csapkodsz, mintha játszanál csigával. Mert megfogyatkozott bennem a lélek: de az én Uram akará hogy éljek. Ebének kíván engemet a Pásztor és megszabadított a rothadástól. Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod s csahos szókkal futok zargatni nyájad. Mert imádságom elhatott tehozzád és végigjárta a Magasság hosszát. Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen, hogy amit megfogadtam, ne felejtsem, mert aki éltét hazugságba veszti, a boldogságtól magát elrekeszti.«
Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap és akkor az Ur parancsolt a halnak, ki Jónást a szárazra kivetette, vért, zsirt, epét okádva körülötte.
Harmadik rész
S mondta az Ur Jónásnak másodizben: »Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, s miként elédbe irtam, prédikálj!«
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe, melynek három nap volt járó vidéke, három nap taposhatta azt akárki s kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére egy sátrakkal telt, csillagforma térre s az árusok közt akik vad szakállát és lotykos, rongyos, ragadós ruháját, ahol helyet vőn, kórusban nevették, kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
»Halld az Egek Urának Istenének kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg, vagy kénkövekkel ég föl ez a város s föld alá süllyed, negyven napra mához!«
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott, kimarjult arcán veritéke csorgott, de az árusok csak tovább nevettek, alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek s Jónás elszelelt búsan és riadtan az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére, a szinészek és mímesek terére, kik a homokon illegve kigyóztak s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak. Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára hágván, olyat bődült bozontos szája, hogy azt hitték, a szinre bika lép. Mohón hökkenve némult el a nép, mig Jónásból az Ur imígyen dörgött: »Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt! Haminckilencszer megy le még a nap, s Ninive napja lángba, vérbe kap!«
S az asszonyok körébe gyültek akkor s kisérték Jónást bolondos csapattal. Hozzá simultak, halbüzét szagolták és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve, harmadnap a királyi ház elébe. Ott már tudták és várták és bevitték egy nagy terembe, hol arany teríték mellett hevertek a Hatalmasok, nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok, és meztelen táncoltak ott a szolgák vagy karddal egymást ölték, kaszabolták játékul. Jónást meg egy cifra oszlop tetejébe tették hogy szónokoljon és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot kiáltva a királyra s udvarára s az asszonyokra és a palotára s a szinészekre és a mímesekre s az árusokra és a mívesekre s az egész Ninivére mindenestül, leugrott, és az őrökön keresztül kitört, s a termen át, s a szoborerdőn, csarnokon, folyosókon és a kerten, tavat megúszva, rácsokon lekúszva, s a vizvezeték-csatornán lecsúszva, utcán és bástyán, falmentén szaladva rohant ki Ninivéből a szabadba, egyetlen látomással dult szivében: hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták, hol aki a forró homokra lépett jó saru nélkül, a talpa megégett: ott megfogadta, harmincnyolc napig böjtölve s imádkozva ott lakik s nem mozdul, mignem messze kénköves lángoktól lenne lenn az ég veres s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek s ugy elpusztul minden ninivei, maga és apja s anyja, fiai s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja, mint hajdan a Jeroboám családja.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve, a napokat számlálja vala rendre, kiáltozván az Urhoz: »Halld, Hatalmas! Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget, kik ellenedre s fricskád nélkül éltek. Én inkább ültem volna itt a pusztán, sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni ahova te küldtél. Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! Szolgádat pellengérre állították, mert gyönge fegyver szózat és igazság. Nincs is itt haszna szépszónak s imának, csak harcnak és a hatalom nyilának. Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, harc és pusztulás prófétája lettem. Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket! Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, mert nem lesz addig igazság, se béke, mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.«
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt, és már a harmincnyolcadik nap eljött. Jött a reggel és a dél és az este: Jónás egész nap az ég alját leste. S már a láthatár elmerült az éjben, s egy árva ház sem égett Ninivében.
Negyedik rész
Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik szivben még Jónás szava kicsirázik mint a jó mag ha termőföldre hullott, s pislog mint a tüz mely titkon kigyulladt. S gondolta: »Van időm, én várhatok. Előttem szolgáim, a századok, fujják szikrámat, mig láng lesz belőle; bár Jónás ezt már nem látja, a dőre. Jónás majd elmegy, de helyette jő más,« igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék, és mondta: »Mikor ide kijövék, s azóta napról-napra s egyre többen jöttek a városból kérdezni tőlem, kicsit gunyolva, kicsit félve-bánva, hány nap van hátra még? S én számról-számra közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár. És hazudott az Isten! Ezt akartad? Bünbánók jószándékát megzavartad. Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni! Azért vágytam hajón Tarsisba futni... Mert te vagy aki fordit rosszat jóra, minden gonosznak elváltoztatója. De már az én lelkem vedd vissza tőlem, mert jobb nekem meghalnom hogysem élnem.«
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve, a városból Jónás, ül vala szembe, a város ellenébe, napkeletnek, árnyékban, mert egy nagylevelü töknek indái ott fölfutva egy kiszáradt, hőségtől sujtott fára olyan árnyat tartottak, ernyőt eltikkadt fejére, hogy azalól leshetett Ninivére, fátylában a nagy fények fonta ködnek. S örüle Jónás módfelett a töknek.
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett a nagy Uristen egy kicsinyke férget, mely a töknek tövét megrágta volna és tette hogy indája lekonyulna, levele megpörögve kunkorodna s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt: nem tartott többet sem árnyat sem ernyőt.
S akkor az Isten szerze meleget s napkeleti szárasztó szeleket s lőn hogy a nap hévsége megsütötte Jónás fejét, és megcsapván, felette bágyadttá széditette, ugyhogy immár ugy érzé, minden körülötte himbál, mintha megint a hajón volna; gyomra kavargott, és gyötrőn égette szomja s ezt nyögte csak: »Lelkem vedd vissza, kérlek, mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.«
S monda az Ur Jónásnak: »Lásd, valóban méltán busulsz s vádolsz-e haragodban a széleslombu, kövér tök miatt, hogy hüs árnya fejedről elapadt?«
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg: »Méltán haragszom azért, migcsak élek!«
És monda akkor az Isten: »Te szánod a tököt amely egy éjszaka támadt s egy másik éjszaka elhervadott; amelyért kezed nem munkálkodott; amelyet nem ápoltál, nem neveltél, lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely évszázak folytán épült vala fel? melynek tornyai vetekedve kelnek? mely mint egy győztes harci tábor terjed a sivatagban, és utcái mint képeskönyv amit a történet irt, nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének ormát mely lépcsőt emel a jövőnek? A várost amely mint egy fáklya égett nagy korszakokon át, és nemzedékek éltek fényénél, s nem birt meg vele a sivatagnak annyi vad szele? Melyben lakott sok százszor ezer ember s rakta fészkét munkálva türelemmel: ő sem tudta, és ki választja széllyel, mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én. A szó tiéd, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké. A tök sem, s Jónás sem. Eljön az ideje még, születni fognak ujabb Ninivék és jönnek uj Jónások, mint e töknek magvaiból uj indák cseperednek, s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi, az én szájamban ugyanazt jelenti.«
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. A nap az égen lassan ballagott. Messze lépcsős tornyai Ninivének a hőtől ringatva emelkedének. A szörnyü város mint zihálva roppant eleven állat, nyult el a homokban.
Mint a sötét asszony a mohácsi téren, úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként elhantolja holtainkat. Szolgái fáklyákat tartanak kezökben és a fáklya fénye a lombokra föccsen s különös árnyakat ingat.
Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben. Tört ablakunkon át befütyül a sok szél úgy, hogy meg sem értjük egymást: egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj; mi pedig különös táncot táncolunk: ez a tánc a süketek tánca.
Néha egyikünk ledobja magát a földre: Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt... Némelyik meg ölni kíván s puha húsba kését sötét kéjjel mártja. Másik hirtelenül ruháit lerántja s mezítelen áll előttünk.
*
Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom, mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű mondani, hogy minden mindegy. S testvérem mind, aki felejteni akar és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal szennyes voltát eltakarja.
De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb? Tán nem feledésben van orvosság, hanem éppen az emlékezésben! Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai Dorottya járt erre, boruljunk hantjai fölé a vak, titkos rögnek!
Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap! Lessétek, lessétek, milyen virág fakad a halottas föld porából! Tán illatát lelkünk süketen is értve összetalál egymás testvér ütemébe, mint vadak a muzsikától...
Miatyánk ki vagy a mennyekben, harcokban, bünökben, szennyekben, rád tekint árva világod: a te neved megszenteltessék, a te legszebb neved: Békesség! Jöjjön el a te országod. Véres a földünk, háboru van, kezed sujtását sejtjük, uram, s mondjuk, de nyögve, szomoruan, - add hogy mondhassuk könnyebben -: Legyen meg a te akaratod! - mint angyalok mondják mennyekben. Elõtted uram, a hon java, s hulljon a lomb, csak éljen a fa: de vajon a legkisebb lombot nem õrzi-e atyai gondod? nem leng-e az utolsó fürtön is, áldva miképen mennyekben, azonképen itt a földön is? Megráztál, nem lehet szörnyebben, már most ami fánkon megmaradt õrizd meg õszig a bús galyat: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és gyermekeinket növeld békére, ha bün hogy lábunk ma vérbe csuszik meg: értük az! Bocsásd meg a mi büneinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek, a gaz tied, büntetni, mienk csak az hogy védelmezzük a mieinket! És ne vigy a kisértetbe minket, hogy ártatlanságunk tudatát, mint drága páncélos inget õrizzük meg bár véresen hogy át ne hasadjon sohasem. Jaj, aki ellenünk mozdul: megvívunk, készen, bármi csatát, de szabadíts meg a gonosztul, mert tied az ország, kezedbe tette le sorsát, s te vagy a legnagyobb erõsség, ki neveden buzdul, bármennyit küzd és vérez, elõbb vagy utóbb övé lesz a hatalom és a dicsõség!
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bujik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszoruit.
Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére - kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad virág szabad földön: hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!«
Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ő ünnepségén: Koporsó tömlöcét aki elkerülte, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén!
Meg sem néznek, mert tűnt idõk divatába öltözött fiatal köved, és nem új, sem régi egyszerû köntösöd, de az én szemeim, mint azok az igénytelen madarak, szívesen pihennek meg párkányodon s tornyaid alatt
mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt reményekbõl, s régen félt félelmekbõl kelt elõ, s lélekrõl lélekre száll maig, s lélekrõl lélekre nõ!
és ezt lehelte beléd õ, s így: élsz te! s míg kapud elõtt ujságot árulnak és "propagandát csinálnak" a nõk, szoknyás hadsereg, s feltûnik egy-egy fiatal paparc (ó kicsinyes élet! világ papjai! ó törpe harc!):
és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet! keresztre feszítik újra Krisztus s a szeretetet, és mikor azt imádkozzák, hogy: Gyõzelmet adj! cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:
te nyugodtan nyújtod a kék levegõbe tornyaidat, mint két kart, mely elfordul innen s az égre mutat: nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint a görög szobor, kitárt karral, mely az égnek int
isteneket vágyva ölelni talán, - de tetõd felett mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled, mely azt mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell, az istenekkel harcolj, és hódítsd, mint Izrael!
Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait? jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett - ó, kárhozat, kiben a szó először született az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó, biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó. Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss, mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus: mert minden édenek neve vad poklokat büvöl s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt, s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált. Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad; jövőt - és viszik halni már a gyönge fiukat népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést; emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést; szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd, mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond! Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés, hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti, s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki. Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, - sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény, ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején, égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.
Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni, és milyen csunya! - Még szép volt reggel, bár a Tél, mint egy levetkezett tavasz, csontig mezítlen és kacér... De jött a hó, s régi Hegy,
a Három Hegyek elseje! (Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni, és milyen csunya!) A hegy, a hegy a régi még, noha, úgy vélném, a fenyők rosszkedvűn rázzák águkat.
De nem! cukros kép, elcsuszó Karácsony-ábrák, szenvtelen! (Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni és milyen csunya!) ...És mord zsivaj, szoros kupé, s a nyelv... s a táj is... idegen:
csunyább (vagy szebb?) mert másoké. Ily könnyű, otthonos vidék, elkenni ismert arcotok? Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni, és milyen csunya! (Nevükből vetkezett csucsok!)
De mindegy! élek és futok! Név, ember, birtok, balgaság! Övék? Miénk? A hó vakít s már mámor ez a hóderű! Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák.)
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu vagyis - hajjaj! - balkáni Arany János, Veres Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku;
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi (a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő - - Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érezni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó, szent,
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Mondta az Ur Jónásnak: »Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.«
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hü deszkaszálhoz.
A görcs hajósok, eszüket veszitve,
minden terhet bedobtak már a vizbe,
s mig arcukba csapott a szörnyü sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
guritván őt az ázott, rengő padlat.
S igy lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
»Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vizen át velünk mivégre jössz?
S ő monda néki: Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!«
De a kormányos dühhel csapta vissza:
»Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!« S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.
Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
»Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!«
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsuszva, kétrét
görbedve sirtak és hálákat adtak
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.
A viz simán gyürűzött, mint a márvány.
Második rész
Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben ugy lecsusszant
gyomrába hogy fején egy árva haj
nem görbült, s ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsudva, kába
szemmel a lágy, vizes, halszagu éjszakába.
És igy jutott a szörny-lét belsejébe
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyulladtak,
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a halból, mondván: »Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
felé kiáltok káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.
Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.«
S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürün szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonitva, mint a farkas a veremben,
nyögött: »Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
Habár e halban sós hús lett belőlem!«
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
És monda Jónás: »Ki táncoltat engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.«
Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsirt, epét okádva körülötte.
Harmadik rész
S mondta az Ur Jónásnak másodizben:
»Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
s miként elédbe irtam, prédikálj!«
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt akik vad szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
»Halld az Egek Urának Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra mához!«
Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
kimarjult arcán veritéke csorgott,
de az árusok csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek
s Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére,
a szinészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy azt hitték, a szinre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a nép,
mig Jónásból az Ur imígyen dörgött:
»Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Haminckilencszer megy le még a nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!«
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe tették hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a szinészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vizvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dult szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák
a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett:
ott megfogadta, harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem mozdul, mignem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,
mint hajdan a Jeroboám családja.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Urhoz: »Halld, Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre állították,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.«
S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
Negyedik rész
Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
szivben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tüz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: »Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, mig láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más,«
igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék,
és mondta: »Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gunyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordit rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom hogysem élnem.«
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve,
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére,
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat sem ernyőt.
S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá széditette, ugyhogy immár
ugy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: »Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.«
S monda az Ur Jónásnak: »Lásd, valóban
méltán busulsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu, kövér tök miatt,
hogy hüs árnya fejedről elapadt?«
S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
»Méltán haragszom azért, migcsak élek!«
És monda akkor az Isten: »Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
az én szájamban ugyanazt jelenti.«
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyult el a homokban.
amit legjobban fáj üzenni,
hogy mennyire senki és semmi
vagyunk:
kakasviadal, bolhaverseny.
Mert céltalan csak, törpe szolgák,
mi akik ölünk harag nélkül
s halunk haszonnak hite nélkül,
küzdünk
vakon, mint a kakasok s bolhák.
Hol az emberfaj régi gőgje?
nemesség, élet, érdemesség?
hogy minden a semmiért essék,
s ingyen
vágyunkat az ágyu lebőgje?
S dúljanak bár ingyen csapások:
láva ha kitör, föld megindul
veszni mint önnön ujjainktul
fojtva
hullani: e csapások mások.
Vak szinész és vacogó néző,
érdemelten és érdemtelen
őrült kezünket tehetetlen
nézzük:
de már megállítani késő!
Kiáltanánk: kihez kiáltsunk?
Futnánk: hova fussunk, Úristen?
Rabon, ragadtan és mezítlen,
tompán,
mint a juhok, sírunk és várunk.
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat ingat.
Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
ez a tánc a süketek tánca.
Néha egyikünk ledobja magát a földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...
Némelyik meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik hirtelenül ruháit lerántja
s mezítelen áll előttünk.
*
Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
mondani, hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
szennyes voltát eltakarja.
De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
éppen az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya járt erre, boruljunk hantjai
fölé a vak, titkos rögnek!
Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
a halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
mint vadak a muzsikától...
harcokban, bünökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
- add hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
- mint angyalok mondják mennyekben.
Elõtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem õrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképen mennyekben,
azonképen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
õrizd meg õszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére, ha bün hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi büneinket,
miképen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek, a gaz
tied, büntetni, mienk csak az
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kisértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
õrizzük meg bár véresen
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tied az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erõsség,
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
elõbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsõség!
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.
Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!«
Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!
fiatal köved, és nem új, sem régi egyszerû köntösöd,
de az én szemeim, mint azok az igénytelen madarak,
szívesen pihennek meg párkányodon s tornyaid alatt
mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt
egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt
reményekbõl, s régen félt félelmekbõl kelt elõ,
s lélekrõl lélekre száll maig, s lélekrõl lélekre nõ!
és ezt lehelte beléd õ, s így: élsz te! s míg kapud elõtt
ujságot árulnak és "propagandát csinálnak" a nõk,
szoknyás hadsereg, s feltûnik egy-egy fiatal paparc
(ó kicsinyes élet! világ papjai! ó törpe harc!):
és mikor azt mondják: Kereszténység és honszeretet!
keresztre feszítik újra Krisztus s a szeretetet,
és mikor azt imádkozzák, hogy: Gyõzelmet adj!
cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:
te nyugodtan nyújtod a kék levegõbe tornyaidat,
mint két kart, mely elfordul innen s az égre mutat:
nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint
a görög szobor, kitárt karral, mely az égnek int
isteneket vágyva ölelni talán, - de tetõd felett
mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled,
mely azt mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell,
az istenekkel harcolj, és hódítsd, mint Izrael!
jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva szítt
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó, kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó,
biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.
Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:
mert minden édenek neve vad poklokat büvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl
Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.
Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad;
jövőt - és viszik halni már a gyönge fiukat
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a kést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó, varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a buzát veti,
s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.
Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat, -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd föl inkább a mezőt, és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.
tudsz lenni, és milyen csunya!
- Még szép volt reggel, bár a Tél,
mint egy levetkezett tavasz,
csontig mezítlen és kacér...
De jött a hó, s régi Hegy,
a Három Hegyek elseje!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!)
A hegy, a hegy a régi még,
noha, úgy vélném, a fenyők
rosszkedvűn rázzák águkat.
De nem! cukros kép, elcsuszó
Karácsony-ábrák, szenvtelen!
(Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni és milyen csunya!)
...És mord zsivaj, szoros kupé,
s a nyelv... s a táj is... idegen:
csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
Ily könnyű, otthonos vidék,
elkenni ismert arcotok?
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
(Nevükből vetkezett csucsok!)
De mindegy! élek és futok!
Név, ember, birtok, balgaság!
Övék? Miénk? A hó vakít
s már mámor ez a hóderű!
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák.)
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát
hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu
vagyis - hajjaj! - balkáni Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku;
s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román
Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő -
- Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!
Többet itt: