(Rövidítve)
Ó, Sion leánya, keserves anyám,
Gyászba burítkozott szerelmes dajkám,
Mihelt tenéked ez panaszod hallám,
Mindjárt így szólék: "Ráchel, édes anyám,
Mi az oka hogy te mast te az árváidat,
Ez világ nem szánja juhocskáidat,
Üldözés szele fújja szent zászlódat,
Majd elburítja kicsiny hajócskádat?
Talám az Istennek ez ő tetszése,
Az fenevad felől jövendőlése,
Kit megpöcsétle az Pátmus szigete,
Hogy mast telnék bé az Úr ítélete?"
Ne nézz ez inségbe az te erődre.
Nyújtsad panaszodat Isten eleibe,
Ki rátekénte Izrael népére,
Tengert buríta fárahó fejére.
Verjed hátra mast is az fárahókat,
Burítsad szégyenbe az vérszopókat,
Ejtsed hálóban az nyomorgatókat,
Ne hadd pusztulnyi szent eklézsiádat!
Az kik azt álítják, hogy kedves dolgot
Tesznek fölségednek szent áldozatot,
Magok fejére hoznak kemény átkot,
Mert fogva tartják az szent igazságot.
Sírás, keserűség és nagy óhajtás
Vagyon szolgáidon kemény vasazás,
Egyiptombéli sok talicskatojás,
Megemészt bennünket perváta tisztítás.
Idegen népek közt az Magyarország
Sírván jut eszembe az szép társoság,
Az templombéli isteni buzgóság.
Mind a regveli, estéi imádság.
Utcákról utcákra az nagy hévségben
Hurcolnak bennünket német köntösben,
Csak meg nem halunk az mészkeverésben.
Belincsben vetnek este az tömlöcben.
Ott is az tömlöcben nincs nyudodalmunk,
Nem jön az nagy bűzben szemünkre álmunk,
Az sok raboktól való szorultságunk,
Sokan étszaka csak mind talpon állunk.
Másnapra virradva az officérek
Visznek, kezeinkben az vasbelincsek;
Hosszú napestig sok pálcaütések
Esnek hátunkon keserves verések.
Noha mi testünkben eladattattunk.
Úrjézus Krisztustól de megváltottunk.
Ha az ínségben meg köll is mind hallnunk,
De néma bálványnak mi fejet nem hajtunk.
Alig várnánk immár, jönne az óra,
Melyben szegény fejünk szabadulásra,
Vagy halál által mennénk amaz jóra,
Hol az bárány Krisztus gazdag végvacsora.
Írám ezerhatszáz és hatvannégyben,
Szent Jakab havának első hetiben,
Belincs várának mély tömlöcében,
Az ki olvasod, légy hű mindvégiglen.
(1664)
