Mikor beköltözött az örmény negyedbe,
Gyér udvarát kemény regulába szedte.
Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,
Rendre sorakozott kiki az ebéden;
- Ő maga ült fejtül... Nagymesszire nézve,
Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.
Ír-olvas napestig - vadászgat gyakorta -
Francia gróf izent - be sem bocsátotta,
Mert a titulusban esett vala vétség,
Fejdelmi személye várta, megkövessék.
- Gőgös magyar úr volt.
Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,
Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép -
Ő a kályhatűznél, kis faragószéken
Fúr, csiszol, vesződik - átizzad egészen -
Gyönyörű szakála faforgácscsal teli,
Csendesen elfordul... maga is neveti.
De néha megborzong hűs, tengeri szélben,
Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,
Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?
Hogy ott van, reszketve simogatja végig...
- Csendes öregúr lett.
Évszázadok multak. S egyszer - mért, miért nem -
Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,
Avatag koporsót felkapja ölébe
Fújó gőzparipa - lihegve fut véle.
"Diadal!" S kigyulnak kérkedve a máglyák.
"Diadal - hazajön!" seregek kiáltják.
Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,
Farsangos látásra asszonyok öltöznek,
Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.
Benn a koporsóban halkan összezörren
Egynéhány reves csont.
