Irodalom - Rendületlenül - Magyar jakobinusok kora

   

Baróti Szabó Dávid - A' magyar ifjúsághoz
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyűlni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem lessz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz. –
S melly szép versekkel telnek sajtóji naponként!
Mint hordják hozzád!… melly ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnyod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! –
Serkenj fel mély álmadból és szánd meg hazádnak
Nyelvét, melly ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.
Baróti Szabó Dávid - Egy ledőlt diófához
Mely magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakadt testes derekad tövétől.
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szűlvén, elereszti: hullnak
Ők, és nem tudván rövid életekről
Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-é valyon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek’, étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed,
S titkos elejtőd.

Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – H a z á n k! szelíd ég!
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
Batsányi János - A franciaországi változásokra
Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
Batsányi János - A hazai nyelv és tudományosság
Nec virtute fuit, clarisve potentius armis,
Quam lingua, Latium...
Laurea facundis cesserunt arma togatis.

Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,
Tekints hív munkásid serény erkölcsére;
Figyelmezz költőid szíves énekére, -
S nézz derülő napod hajnali fényére.

Bízván nagy istened régi jóságában,
S nem csüggedvén a sors kemény ostromában,
Lásd, mely helyet foglalsz a népek sorában,
S mit várhatsz az idők további folytában!

Kijövén elődink hét fejedelmével,
Megráztad Európát karod erejével;
S harcolván, küszködvén Ozmán vad népével,
Megváltottad újra bajnokid vérével.

De lehet máskép is tetszenünk az égnek;
S ha pályája szép hírt hoz a vitézségnek,
Van még több útja is az emberiségnek,
Melyen templomához jut a dicsőségnek.

Bételt rég a világ tetteid hírével;
Tudja, mit végezhetsz fegyvered élével.
Mutasd ma, hadd lássa, mit tehetsz elmével -
Győzz meg minden népet nyelved szépségével!

Róma - végét látta nagy birodalmának;
Árnyéka sincs többé szörnyű hatalmának:
Hódol a föld ma is Tullius szavának,
S Máró, Flakkus, Názó mennyei lantjának!
Batsányi János - Bíztatás
A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni -

Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért (bár, míg élsz, sokan nem kedvelnek)
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.
Batsányi János - Bosszús tünődés a vakító szenteskedőkre
(részlet)

Ti boldogságunk dühös ellenségi! sötétség
Szemtelenül csevegő vad terjesztői! mikor lesz
S lesz-e gonosz szándékotoknak valahára határja?
Ó te, világok szent Fejedelme! Te minenek atyja
S gondviselő Bírája! ki por testébe lehellvén
Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert!
Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat
E nevet gonoszúl káromló cimbora? meddig
Késik még méltó haragodnak menyköve? Fordítsd,
Ah, fordítsd le reánk szemeid, végtelen Igazság,
Már valahára, s kevély ellenséginket alázd le!
Batsányi János - Majthényi Barta keserve
A mohácsi veszedelem után; fogságban.

"Sírván sírt éjjel, és az ő könnyhullatási
az ő arcáin; nincs, aki vígasztalja őtet..."
Jerem. Siralm.
(KÁLDI)

Éjfél után van. Nyúgodalomra ment,
S hallgat körűlem minden. Elérkezett
A szenvedők órája, s némult
Nyelvemet új panaszokra kíszti.

A nedves ősznek fergeteges szele
Mérgét kizúgván, csendes az éjtszaka.
De vastag árnyékkal fogódik
Most is az égnek egész tanyája.

Ah! nem ragyogtok, mennyei víg tüzek!
Nem láthatom szép fényeteket... Te sem
Tetszél fel, ó hold! a ki máskor
Bánatimon könyörülni szoktál.

Ám légyen. Égnek csillagi! hív tanúk!
Fájdalmaim biztossi! maradjatok...
Ébredj te, lelkemnek világa!
Tengere habjaiban vezéreld

E szívet. - Érzem gerjedező tüzét;
Égig, s szokatlan lánggal emelkedik.
Látom, hazám! látom halálos
Ködbe borult szomorú vidékid.

Hajh! melly ijesztő, melly iszonyú setét
Felhők lebegnek tér mezeid felett!
Mely néma csendesség! minémű
Rettenetes komor éj s homály ez!

Ily hallgatás, ily béke uralkodik,
Ó ember! a sír, a temetők között...
Nyúgodni látszik kedvesed; de
Férgek emésztenek a porában!

Várhatd Teremtőd életadó szavát,
Míg e világ majd újra zavarba dől.
Hiába késért árva szíved;
Hasztalanul hiteget reményed.

Kedves hazám! fel fogsz-e te még (s mikor?)
Serkenni? s hol van támadatod jele?
Serkenj fel immár; verd el, ó én
Nemzetem, e veszedelmes álmot!

Vesd egybe, s lássad hajdani nagy neved,
Elmúlt szerencséd, s mostani létedet.
Egek, minémű változat! mely
Becstelen és lenyomó különbség!

Ó, kit bizonnyal lenni hisz és imád
Minden magyar szív, nemzetem egy Ura!
Ki hajdan őtet, régi szűkült
Honja határaiból kihozván,

Oly sok temérdek baj s veszedelmeken,
Oly számos ország, s annyi sok ellene
Fegyverkezett nép tartományin,
Annyi hegyek s vizeken keresztül,

E szép, ez áldott földre vezéreléd;
Itt, századoktól fogva, szünetlenül
Ügyében eggy Oltalmazója
S gondviselő kegyes Atyja lévén,

Híven megőrzéd mind ez időkorig;
S hazánknak oly sok fergetegek között
Majd számtalanszor már utolsó
Süllyedezésre került hajóját

Mindenha biztos partra kijuttatád,
S bár veszni tért, elveszni nem engedéd:
Hogy érdemeltük, bűneinkért
Ostorozó kezed ily csapásit?

Hogyhogy jöhettünk ennyire most? Miért,
Ah! mért vonád meg régi kegyelmedet?
S nem fogsz-e rajtunk, ó atyáink
Istene! már könyörülni többé?

Hajdan hatalmas nemzetek asszonya!
Európa fényes dísze, magyar haza!
Nép! annyi híres bajnok-ember
Törzsökös anyja! hová jutottál?

Hajh, kárhozattal teljes irígy dagály
Mindent lerontó vad dühe! Hajh, pokol-
Fajzotta gyűlölség örök bút
S kínt okozó keserű gyümölcse!

De jaj! hová, bús elme! hová ragadsz?
Térj vissza, gyászos múzsa! ne háborogj.
Szüntesd keserves könyved árját;
S a komor éjt futamodni látván,

Nézd a jövő nap hajnali csillagát, -
Nem, nem teszem még én le reményemet.
Feltámadt Árpád népe! Bízzunk
A magyarok kegyes istenében.
Berzsenyi Dániel - A fenkölt nemességhez
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
Berzsenyi Dániel - A magyarokhoz
Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.
Berzsenyi Dániel - A magyarokhoz (II)
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s Herculesként
Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma s erős Babylon leomlott.

21 cikk | 1 / 3 oldal