Határa még nem volt oly kihalt?
Szabad hazában szerte járt a dalnok,
Ajkán vivén szerelemet, diadalt;
Megnyílt a kunyhó, ünnepelt a csarnok,
S örömmel hallák mindenütt a dalt;
Szavára hősök győzni lelkesedtek,
Lányok virágot koszorúnak szedtek!
Oh hol a kor, midőn apái nyelvén
Mondá a törvényt Hunyad nagy fia?
S három tenger hulláma - lágyan szelvén -
Szerelmes volt Lajos gályáiba;
Ha szerelem hő lángja gyula keblén,
Magyarul vallá szűz és dalia;
Mikor szív és szó, ház, ország magyar volt!
Ma már csak a krónikák beszélnek arról...
Oh hol a kor? És visszatér-e újra?
Vagy már e népnek el kell vesznie?
Mi a magyar most? - maga, nyelve durva
Naggyá lehetni nincsen semmie!
Dal-, tudomány- törvényért, megszorúlva
Az idegenhez kell már mennie.
Táncát, ruháját, azt is megtagadta,
Ágról szakadt, koldús az istenadta! -
"Nem úgy!" - kiált az ifjú, láng hevében,
Nem-gyáva szóra nyitván ajkit,
"Szedd szunnyadó erődet össze, népem,
És verd el álmodat, mely elvakit.
A földhöz verve, mint Antevsz, aképen
Meríts erőt anyádból! Mert csak itt,
E földön élhetsz, csak saját nyelveddel,
Csak tenmagadhoz hűn, ezt ne feledd el!"
Ővé az érdem: első, hogy ki merte
Röpítni a fölkeltő szózatot:
A magvat, első, ő hintette szerte
Amelyből újra felvirúlhatott
Az elriasztott Múzsák régi kerte.
- Nem amit írt, hanem amint hatott,
fölrázva ezt a félholt, béna testet:
Az volt az érdem, az volt a nemes tett.
Ővé az érdem, - ma legyen leróva!
Övé az érdem: BESSENYEI-é!
Jó volt a mag, mit széthintett valóba'!
Hogy annyi vész közt nem lett semmivé.
Kétszerte érdemét érezzük, oh, ma,
Látván, - de hány volt, aki nem hivé! -
Hogy a fa ím megélt, dúsan kihajta,
S arany gyümölcsök fuggenek ma rajta.
A nagy csapáskor, - ah, nem olyan rég volt,
Vész dúlta föl az ősi hajlokot,
Kioltá minden csillagát az égbolt,
Csak a remény kis mécse pislogott;
A holt körül, ami kis élet még volt,
Egy hű csoport: a költők álltak ott,
A virrsasztó-dalt halkan énekelték,
Föntartani a csüggedőknek lelkét,
Némán borongva állnak temetőid,
Hány hű kebel porát nem őrzi hír!
Nem ünnepet kivánnak magvetőid,
Nem könnyeket kér a kovácsi sír:
DE amit ők kezdettek, hogy elővidd,
S vészben megállni, küzdve győzni bírj;
S forgó szerencse, rosszat, jót, amit hoz,
Légy hű magadhoz, méltó nagyjaidhoz!
