Mint király, állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakadt testes derekad tövétől.
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szűlvén, elereszti: hullnak
Ők, és nem tudván rövid életekről
Rendre kihalnak.
Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-é valyon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek’, étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed,
S titkos elejtőd.
Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – H a z á n k! szelíd ég!
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
