Irodalom - Rendületlenül - Magyar jakobinusok kora

   

Berzsenyi Dániel - Magyarország
Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,
Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!
Ceresnek koszorús homloka illatoz,
S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.
Termékeny mezeid mennyei harmatok
Mossák, s csűreidért Europa írigyed.
Itt édent mutató sorhegyek oldalin
Bacchus tölt poharat, s néked az isteni
Nektár legnemesebb vedreiből merít.
Itt Arkádia zöld halmai nyílanak,
Hol Pán legjelesebb barmok után dalol,
Barmok, millyeneket boldog Arábia
Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt.
Kárpátidnak arany gyomra kevély Perut
Felmúlván, örökös kincseit önti rád.
Minden jót, valamit hint az Olymp ura,
Minden jót, valamit Tellus az emberi
Táplálásra teremt, néked az istenek
Bőv mértékje pazarl büszke határidon.
Boldog népeidet Títusok őrizik,
Kik mindannyi atyák és kegyes istenek,
S kiknek trónusokon Trézia lelke leng.
Törvényed s koronád Chérubim őr fedi,
Nem fertőzteti meg durva tirán keze:
Törvény, nem hatalom kénnye uralkodik
Rajtad, s régi dicső nemzeti díszed áll.
Oh, bár vajha kies gyöngykoszorud között
Még egy illatozó rózsa fakadna ki:
Szállnának le reád Graecia isteni,
Kik hajdan lehozák Attika földire
A nagy mestereket s bölcs tudományokat.
Akkor csillagokat hatna kevély fejed,
S elbámulna reád a Zenith és Nadir.
Csokonai Vitéz Mihály - A békekötésre
Tőlts pohárt, gyermek! nesze tőlts fejér bort;
Mert fejér borral fogom innepelni
Boldog esztendőnk ideérkezését:
Tőlts bele, gyermek!

Most örűljünk már, mivel, ah! az elmúlt
Gyászos esztendő sok ezer magános
És közönséges bajokat hozott rám
S árva hazámra.

Visszatért immár olajággal a frígy,
A kemény hadnak kialudt kanóca,
Múlik a jajszó, s örömünket áldott
Béke tetézi.

Béke! frígy! óh, két nevezet! mi hányszor,
Értetek hányszor s be heven sohajtánk!
Négy betű: négy-négy poharat csapok fel
Értetek én is.

Éljen a szent frígy nyomorúlt hazánkban,
Fel ne lázzadjon soha békeségünk,
Hogy sok esztendő elejére jussunk
Ílyen örömmel! ─

Boldog ország az, s az arany-világnak
Látszik ott némely fogyatéka, melynek
Tiszta csendesség kebelébe nyugszik,
S nincs hada kinn is.

Boldog ország az, hol az árva s özvegy
Nem bocsát, sírván, az egekre átkot,
Szántogat minden, s kiki szőlejében
Kényire munkál.

Semmi mesterség nem enyészik ottan,
Gazdag a kalmár s az egész közönség,
Ott tanít a bőlcs, danol a poéta,
Él az igazság.

Ah, ti felperzselt legelők parázsa!
Öszvedűlt várak s faluk omladéki!
Vérbe tajtékzó patakok! a dögöktől
Bűzletes ég, főld!

Ah, ti borzasztó, fene látomások!...
Félek íly gyász színt ecsetemre venni ─
Átkozott volt az, ki előbb örök hírt
Hadba vadászott!

Durva hérósok! noha száz babértok
Lenne a bérem, vagy ez a világ is;
Mégse kívánnék veletek cserélni:
Míg Lili kedvel.

Csakhogy e lankadt haza békeségben
Álljon, és légyen pecsenyém, kenyérkém,
S jó magyar nektárt igyam arra: eb lesz
Néktek irígytek.

Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú,
Hogy barátimnak fecsegésit értsem,
Csak piciny lantom cicorázzon: ádjő,
Trombita-, dobszó!

Óh, dicső két név: Szeretet! Barátság!
Óh, becses két név: Puky, hív barátom!
És te, óhajtott Lili, életemnek
Édes arányja!

Négy betűből áll neve mindeniknek,
Akiket szívből szeretek: te gyermek,
Hozz elő négy-négy poharat! Ma inni
Kell ezekért is.

Boldog esztendő legyen ez tinéktek,
Érjetek még több s gyönyörűbb időket:
Véletek légyen nekem is sok ílyen
Jánusi víg nap!
Csokonai Vitéz Mihály - Magyar! Hajnal hasad!
Vígadj, Magyar Haza! meg ne tagadd tömött
Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra
Az egész hazában harsogó vivátra.
Már lehasadoztak a hajdani gyásznak
Komor fedelére vont fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
Az elmúlt időknek mostohás keze szőtt.
Rongyos szőnyegének rongyainál fogva
Egy nyájasabb hajnal virít mosolyogva.
Sugarait mindenfelé bocsátgatja,
Mellyel a megrögzött homályt megszaggatja.
Bíztatja hazánkat kecsegtető képe,
Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
S megvilágosítja főldünket sugára.
Kelj fel azért magyar! álmodból serkenj fel,
Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsákkal köszöntsed,
Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a hosszú éjtszaka,
Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ez által egy kövér reménység táplálhat,
Hogy még napod fényes delére találhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
Amilyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek hérósinkra,
Kik most finnyás órral néznek magyarinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
Elődbe koszorús fővel indúlának.
Fazekas Mihály - Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatok
Nyugosznak immár a mai nap baján
Áttört vitézek, durva veszély között
Görcsökre vont képek vonásit
Hogy szedi rendbe az édes álom!

Leng, lengj körűltök kellemes estveli
Szellő! legyezd el tőlük az érdemelt
Nyúgalmat is felháborító
Ostoba képzetek álmodásit.

Óh, kedves élet legsanyarúbb neme!
Ugyan mi szükség vólna reád, hahogy
Az ember e jó kis világot
S benne magát okosan szeretné?

Ha a kevélység hírt-nevet éhező
Lelkét nem a vér szomja hevítené,
S a kárhozandók útja helyett
Égre vivő nyomokat keresne.

Az érdemesnek hogyha segítsz ügyén,
Hatalmas ember! szebb nevet érdemelsz,
Mint aki felfúvalkodásból
Százezer atyjafiát levágat. -

Vitéz barátim! mink pedig úgy veszünk
E sullyos élet sok bajain erőt,
A vérpatak tengernyi árvák
S özvegyek átkai közt kerengő

Örvénye közt is, hogyha vitéz karunk
Patvarkodásból nem tesz erőszakot,
S tettünk jutalmát tiszta szívünk
Helybehagyó örömin keressük.
Karinthy Frigyes - Vérmező, 795. május
I

Ó, csudacsöndes májusi éj!

Alszik remegőn a hűs Duna tükre -
Lent fekszik a hold a víz fenekén.
Távol a Gellért. - Messze az éjben
Nyulnak a sávok, zöld-feketén.

A Várhegy fekete tömbje
Omlik az éjbe vakon -
Tompa rezes fény, lágy ütemekben
Visszaverődik az ablakokon.

Májusban az ifjú, nagy élet
Kéjtől zokogott, kéjétől a nyárnak -:

Éjfélben a hajóhíd alatt
Suhanni kezdtek az árnyak.

II

Éjfélben halk, hideg ujjak
Kopogtak a kőfalon át -
Éjfélben horkanva riadt fel,
Martinovics, ferences apát.
Két ájult, kimeredt szem
Meglátta a néma falat:
Zöld sugarak táncoltak
Boltozott öble alatt.

(Most felfutott a falon,
Most viszolyogva lenéz,
Most koppan: hosszú köröm
Nedves, zöldszinű kéz.)

Két lépcső, kockakövekből,
Sikátor, hosszú torok -
- Ablaktól le a földig,
Vonalat húz a nyirok.

(Ablakból visszamered rá,
Tele van minden kicsi zug, -
Krétafehér az arca:
Szája fekete luk.)


III

A hűs, magos terembe hogy' kopogtak a szavak:
Lobogtak gyertyalángok sötét tetők alatt.
Ólmos, kifáradt arcok, fehérlő árkusok,
Vibráltak, összefolytak. - A jegyző olvasott.

Ó, hogy feküdt a posztón a szürke napvilág.
Hosszú, setét sorokban hallgattak a bírák.
A Hétszemélyes-Tábla. - Mögöttük a falon,
Kőarcú Krisztus-isten, meredten és vakon

Hétszázkilencvenötben... Martinovics apát.
Királysértés... A császár... Röpiratok, ruhák...
... Az instituciót birálták... ellenezték...
Gyűlések... föld alatt... Respublikánus eszmék...

Ez itt... ez konspirált... Titokban, föld alatt
Forralva lázasan rettentő dolgokat -
Császárt... Meg államot..., igy sorba szól a vád.
- S lefordította titkon a Marseillaise dalát.

A Marseillaise dalát!... A vén szivek felett.
Ó hogy riadt keresztül a nyirkos rémület!
Ó hogy vált hamuszínre megrebbenő szemök!
... Párizs!... A Marseillaise!... Hétszázkilencvenöt!


IV

Párizs! A Grève-piacon
Peregve perdül a dob
Szinte szikrázik a nap:
Tarka tömeg kavarog.

Hahó, be vígan
Gurigáznak le a fők!
Tréfásan szökken a vér.
Pörögnek a dobverők.

Hahó! Mi gurigázunk!
Hahó! Van elég!
Kinek mi köze hozzá?
Adhatjuk, a miénk!

Hahó! Ki morog?
Európa? a kutya vonit?
Hahó! Gurítunk
Néki is valamit.

Puderes szőrpamatokban,
Két kövérke golyócska, fehér -
- Hogy szuszogott Louis Capet!
Hogy dűlt ki nyakából a vér!

Felkeltek a királyok ellenünk -:
Mi odalöktük a miénk fejét!
- Danton, polgártárs, elvetve a kocka,
Künt a határon Dumouriez!

Egyetlen ordítás,
Hogy reng a föld belé:
"Aux armes Citoyens! Aux Armes...!

Le jour de gloire est arrivé...!


V

Hallgassatok meg! Megtört szívemben
Nincs szenvedély már, - megbékélt, kiholt.
Ó, úgy borul a bűnbánat szívemre,
Mint börtönöm, e szörnyű, szürke bolt.
Bűnös vagyok... Igen..., beismerem...
Megtört a borzalom s a börtön -
- Bíráim, gyónni akarok -
Ó jaj!
Remegve, gyáván, összetörten.

Beismerem már... Káték és beszédek
Voltak valóban... Könyvek és írók -
Szabadságról... meg eszmékről... beszéltünk -
S bíráltuk is az instituciót -
A Marseillaiset lefordítottuk
S amint tehát kitetszett:
Megsértettük - igen, beismerem -
Ó jaj!
Őfelségét, Ferencet!

De ifjú voltam, és setét agyamba
Ködös riasztó víziók lobogtak -
Egyetlen szívnek láttam a világot,
Melyben nehéz, sötét eszmék dobognak.
Ezreknek jajgatása jött
Vén könyvek, szóözön -
- S belémmarkolt a köd.
Ó jaj!
Nyirok, hideg közöny.

Egyszerre jöttek... Tompa, halk morajjal
Az alkonyatból... jöttek a szelek.
Párisban tűz... Párisban reng a járda...
Párisban vén vasajtók döngenek...!
Párisban fortyog a csatorna; -
Párisban háborog!...
- S Versailles alatt a kéjkerteken át
Hahó!
Bőg bűzös, éhes százezer torok...!

Zavart szemekkel és fehér ajakkal
A hatalom dadogva némul el:
Egyetlen hosszú, véres ordításban
A nép, a nép győzelmet ünnepel!
Halványuló kisértetárnyak
Lidércláng, kósza fantom: -
Halljátok? Desmoulins kiált!
Hahó!
S dobog riogva Danton!

Ó, ily idők! Ó ily napok! S mi látjuk!
Ez az erő, mely büszke és kemény: -
Ó, hogy riadt meg döbbenő agyamban
A látomás - csak én értettem, én!
Egy éjjel sírtam: - a hideg falakhoz
Ütöttem homlokom -
Kongottak a falak
Ó jaj!
Kietlen, furcsa hangokon

Egy éjjel sírtam - elszorult torokkal
Zokogva vertem a hideg falat -
- Párisban akkor ünnepelt a konvent:
Jourdan sereggel állt Jemappes alatt.
Itthon halálos némaságban
Feküdtek a mezők, letarolt messzeség -
Ó jaj!
Halk eső, könnyező.

Hogyan? Hiába? Nálunk ezt nem értik?
Ezt meg nem értik nálunk, ezt a hangot?
Kilógó nyelvű, földporába süllyedt,
Süket baromnép, eltiport bitangok!
Kiknek fején pompázva ül
A Butaság bíborpalástban!
Ó jaj!
S én, hogy figyeljem, látva lássam:

Igen... pincékbe... rejtekezve... én, én
Vezettem őket!... Összeesküvés?
Didergő szájjal, táncoló fogakkal
Zöldüljetek... ó mind kevés, kevés!
Csikorduljon az ujjszoritó,
Csavarjátok ki a csuklóimat -
Dögöljetek meg...! ...többet is tudok még...
Ó jaj!
Zuhogjatok, fojtogató falak!

Egy kardcsapással ujjongó szabaddá
A mély erőket... s engem... látva lássák...!
Egy kardcsapással elsöpörni innét
Szívek nehéz, nehéz lidércnyomását...
Viharzó bércek büszke harca -
Szabad mezőkön zengő háboruk - !!...
Ó jaj!...
...Krétafehér az arca -
Szája fekete luk...

VI

Először Sigrayt vezették köztük el:
Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel.
Szentmarjay vadul ellökte a papot -
Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.

Martinovics - így szólnak a régi krónikák -
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó -
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.

Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.
Kisfaludy Sándor - Kesergő szerelem
76.dal

A fecskék elköltöztenek,
Hull a fának levele:
A víg dalok megszüntenek,
Erdő s mező bús bele:
A rét fakó térségein
Száraz füvek suhognak:
A vén tölgyek gerébein
Csókák s varjak kárognak:
Közelget az év-enyészet,
Haldoklik a szép természet! -
Így hal szívem fenekén
A remény, - így halok én.


126.dal

Napok jönnek, napok mennek,
De búm, csak nem távozik:
És az órák elreppennek,
De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak,
De nem az én tüzeim:
Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könnyeim:
Erdők, mezők felvidulnak,
A szerencse forgandó, -
Csak inségem állandó!

172. dal

Téged látlak az egeknek
Magas, tiszta kékjében:
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében:
Nappal a nap aranyának
Ragyogó láng-fényében:
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstyében.
Minden időperczenetben,
Mindennémű szegeletben,
Üldözőm vagy szüntelen -
Haggy békét, óh kegyetlen!
Szász Károly - A magyar irodalom újjászületése százados évfordulóján
"Oh, hol a kor, midőn e völgyek, halmok
Határa még nem volt oly kihalt?
Szabad hazában szerte járt a dalnok,
Ajkán vivén szerelemet, diadalt;
Megnyílt a kunyhó, ünnepelt a csarnok,
S örömmel hallák mindenütt a dalt;
Szavára hősök győzni lelkesedtek,
Lányok virágot koszorúnak szedtek!

Oh hol a kor, midőn apái nyelvén
Mondá a törvényt Hunyad nagy fia?
S három tenger hulláma - lágyan szelvén -
Szerelmes volt Lajos gályáiba;
Ha szerelem hő lángja gyula keblén,
Magyarul vallá szűz és dalia;
Mikor szív és szó, ház, ország magyar volt!
Ma már csak a krónikák beszélnek arról...

Oh hol a kor? És visszatér-e újra?
Vagy már e népnek el kell vesznie?
Mi a magyar most? - maga, nyelve durva
Naggyá lehetni nincsen semmie!
Dal-, tudomány- törvényért, megszorúlva
Az idegenhez kell már mennie.
Táncát, ruháját, azt is megtagadta,
Ágról szakadt, koldús az istenadta! -

"Nem úgy!" - kiált az ifjú, láng hevében,
Nem-gyáva szóra nyitván ajkit,
"Szedd szunnyadó erődet össze, népem,
És verd el álmodat, mely elvakit.
A földhöz verve, mint Antevsz, aképen
Meríts erőt anyádból! Mert csak itt,
E földön élhetsz, csak saját nyelveddel,
Csak tenmagadhoz hűn, ezt ne feledd el!"

Ővé az érdem: első, hogy ki merte
Röpítni a fölkeltő szózatot:
A magvat, első, ő hintette szerte
Amelyből újra felvirúlhatott
Az elriasztott Múzsák régi kerte.
- Nem amit írt, hanem amint hatott,
fölrázva ezt a félholt, béna testet:
Az volt az érdem, az volt a nemes tett.

Ővé az érdem, - ma legyen leróva!
Övé az érdem: BESSENYEI-é!
Jó volt a mag, mit széthintett valóba'!
Hogy annyi vész közt nem lett semmivé.
Kétszerte érdemét érezzük, oh, ma,
Látván, - de hány volt, aki nem hivé! -
Hogy a fa ím megélt, dúsan kihajta,
S arany gyümölcsök fuggenek ma rajta.

A nagy csapáskor, - ah, nem olyan rég volt,
Vész dúlta föl az ősi hajlokot,
Kioltá minden csillagát az égbolt,
Csak a remény kis mécse pislogott;
A holt körül, ami kis élet még volt,
Egy hű csoport: a költők álltak ott,
A virrsasztó-dalt halkan énekelték,
Föntartani a csüggedőknek lelkét,

Némán borongva állnak temetőid,
Hány hű kebel porát nem őrzi hír!
Nem ünnepet kivánnak magvetőid,
Nem könnyeket kér a kovácsi sír:
DE amit ők kezdettek, hogy elővidd,
S vészben megállni, küzdve győzni bírj;
S forgó szerencse, rosszat, jót, amit hoz,
Légy hű magadhoz, méltó nagyjaidhoz!
Szentjóbi Szabó László - A mai világ
Volt még ez előtt egy haza,
Kit minden jó oltalmaza;
Volt egy idő, hol mindenek
A közhaszonra éltenek,
Míg az arany szabadságért
Ki-ki szívesen ontott vért.

De most minden, ha dolgozik,
Csak magáról gondolkozik.
Amely érdem hajdanába
Vitézt csinált, valójába,
Ha most magad úgy viseled,
Egy bolonddal több lesz veled.
Verseghy Ferenc - A marsziliai ének
Ébredj hazánknak bajnok népe,
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühödve hozza láncodat.
A vérszopó tirannusfajzat
melledre szegzi fegyverét
s véredbe mártja rút kezét,
ha szolgálatra nem hurcolhat.
Fegyverre, bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
a vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!
A zsoldos martalékok nyája
ordítva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk,
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzatinkat.
Fegyverre bajnokok stb.
E szívtelen rabok dagálya
győzhessen egy nagy nemzetet?
Az emberjussnak kent nadálya
igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
jusst szabjon egy szabad országnak?
Fegyverre, bajnokok stb.
Reszkess lator tirannus pára,
jutalmad napja érkezik,
fejedre száll a vérnek ára,
mely érted ingyen öntetik.
Tanácsnokidnak dőre pártja
önkényt koholja vesztedet,
e nemzet lesz, ki fényedet
örök homállyal elborítja.
Fegyverre bajnokok stb.
Öld, bajnok, a gaz despotákat,
kik embervérben fördenek,
s kik megtapodván jussainkat,
lopott bíborban fénylenek.
De szánd meg embertársainkat,
kiket magokhoz csaltanak,
vagy másképp arra bírtanak,
hogy ostromolják honnainkat.
Fegyverre bajnokok stb.
Édes hazánknak szent szerelme,
segítsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége,
törd össze népünk láncait.
Küldjétek ütköző csatánkhoz
a győzedelmek angyalát,
hadd űzze a vak despotát
pokolnak kormos ajtajához.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
vagdaljuk halmokra!
Virág Benedek - A kényes szenvedőhez
Békételen szív! mit panaszolkodol?
A durva láncok s tömlöcök a nemes
És fényes erkölcsöt homályba
Rejtik ugyan, de le nem gyalázzák.

Míg bűntelen tűrsz: fennmarad érdemed,
S való örömmel tartja reményedet.
"De a hazáért" szép dücsőség;
Csak ne fakadj alacsony panaszra.

21 cikk | 2 / 3 oldal