Dsida Jenő - Csokonai sírjánál


Dsida Jenő - Csokonai sírjánál
"A Reményhez" című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.

Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.

Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő, -
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben.
Hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste régesrégen
homok, dudva, gyom.

Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégyom-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.

Ám a tiszta hűség
tovább megmarad
mint a keserűség
s a kemény harag. -
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.

Merre leng a lelked?
- szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vígasztalt,
adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!

Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:

"Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittitják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.

Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbucsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.

Menj haza akácul
s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád."

Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.

Szerkesztés dátuma: szombat, 2011. január 15. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 1,441 Kategória: Rendületlenül » Még mindég a két háború közt
Előző cikk: Dsida Jenő - Az erdélyi szüret dicsérete Következő cikk: Dsida Jenő - Kerülöm a nevedet (Erdély)


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: