bõvizû, vad rohanás hasította a bús egeket,
szálltak a színek a mély feketétõl a sûrû fehérig,
melyben a jég csontos, kopogó keze bennefehérlik.
Láttam az õskori sárkány megremegõ taraját
elkanyarogni a méla, dunántuli dombokon át,
gyászszinû torka idõnkint gyors villámokat okádott,
zúgtak a régi diófák, féltek a kerti virágok.
Gyorsan elért a hegyekrõl egész a Dunáig a köd,
eltûnt lassan a város a zápor fátyla mögött.
Dörgött a nagyfejü szörny és szétfoszlott azután,
könnyû szivárvány játszik már odalent a Dunán.
Vízben a tengeri, sírnak a kettétört venyigék
s már odafönt megzendül a menny színe, távoli kék
Szebbre szinezte a városkát ez a búcsuvihar.
Hogy remeg ott sok temploma ódon tornyaival!
Földerül asszonyi, lágy mosolyával a messze,
már a vidéket a szép magyar õsz arany övvel övezte.
Mintha aranyszinü méz leperegne a nyilt, üde szájba,
úgy hull e kései nap finom édessége a tájra
s úgy csordul ki a hála arany remegése belõlem:
szép is e tájat nézni az õszi napon heverõben!
Erre meg arra utaztam, gondtalan ifju valék,
láttam a gótivû Prágát s régi zsidónegyedét,
jártam a Burgban, jártam a császárlombok alatt
s láttam az új diadalt is, a munkásvárosokat.
Láttam a valcer bölcsõjét, a bécsi nagy erdõt,
jártam a Svájcot, az Alpeseket s a sok alpesi fürdõt,
láttam, az ég meg a tó szine arra milyen lebegõ kék,
szíttam a büszke, ripacs havasok meredek levegõjét.
Jártam a Rajnavidéken s enyhe Vogézeken át,
láttam a drága Velencét, régi, regés Veronát.
Hát amiket bekalandozott egykor a képzeletem!
Járt az a Vadnyugaton s utazott a vadabb Keleten.
S most, ahogy itt heverek, most árva szivembe hasít -
rég kigunyoltam e szót - hogy nem lehet élni, csak itt.
Úgy, ahogy itt, lélekzeni, látni seholse lehet,
nincs ilyen ég se, csupán Pannonia földje felett.
Párás, õszi idõben kékszinû, zöldszinû dombok,
halk, aranyos szél és ti pirosló, sárga falombok!
Lent a Dunán megvillan a lassú, ezüstszinü hab -
Vergilius Múzsája se volt ennél finomabb.
Lejjebb csónakok úsznak a római part közelében,
újszerû villák állnak a farkasok õs szigetében.
Csillog az alkonyi fényben a sárga, a kék, a piros,
tarka szinük s ez a táj s ez az élet olyan latinos!
Közben a falvakon ott tündöklik a mélytüzü bánat,
az veri vissza a fényt tetejérõl a rõtszínü fának
Ballag a dûlõ úton a lomha paraszti szekér,
nyúlik a két ló, míg a halom tetejére felér.
Már tovatûnik az út egyenetlen hajlatain,
véle a bú döcög és körülötte a táj se latin.
Míg a dió meg a szõlõ várnak a fürge szüretre,
hajlong mind a vidék s vágyódik messze, keletre,
Visszatekint a futó nyár s még egy percre megáll,
a Duna és a hegyek közt Berzsenyi szelleme száll.
Megszelídült lobogás, keserûség, mélyen elomló,
nincs a világon még, ami hozzád volna hasonló,
érett mérték, széptüzü forma, lazulni nem enged,
hetyke szeszély, de amely kanyarogva teremti a rendet.
Tõled kaptam a dalt, még gyermeki lantomon én is,
itthoni Múzsa te, barbár klasszika, szittya poézis!
Õseim egykori végzete erre a földre vetett,
oly gyönyörü, hogy ez alkonyi fénynél itt lehetek.
Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd,
már elhagytam a régi, nagy utat, az õseimét.
Visszataszít-e karod vagy simogat és befogad?
Számkivetetten is így vagyok, így leszek én a fiad.
Mindent, mindent, ami még itt a tiéd, szeretek,
szép, nemes arcokat, õsi, de elfinomult fejeket,
földeidet szeretem meg a népét s népe dalát,
búzavetések nyári szinét, gyönyörû mosolyát.
Éjt, napot átölelõ vigadás, amely ünnep a szemnek,
lassú mozdulatok, melyek erre, csak erre teremnek!
Bánom is én, hogy e vágy oly félszeg, olyan felemás!
Megbûvölt ez a fáradt, alkonyi, mély ragyogás.
Mind feketébb-feketébb lesz a kert, megnõnek a fái,
jó itt a domb tetején a vidék fölött este is állni.
Hegytõl a vízig a sors száll, csendben és éjfeketén.
Ég a szivemben örökre a méla, dunántuli fény.
