hova indulsz Szabó János?
Látom köszönget a szemed,
a szemed, a nagy szép álmos.
Két kezedet ide hajtod,
küzdő arcodat amoda.
- Ugye te szép dongószájú
nem bántottak még így soha?
Ennyi bántás sohase ért,
ennyi bántás még az se volt,
mikor korgó hasaddal
csúfolódott a teli bolt.
Amikor a könnycseppedet
esti szél csókolta szét,
s amikor a hátad alá
halált küldött az éji rét.
Pedig úgy volt, hogy ringatott,
ágyad volt, ha fújt a semmi
- Szabó János, a te hazádban
Szabó Jánosnak nem jó lenni!
Ki kérdi: honnan eredtél?...
S még mondani is úgy fáj a szó,
hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,
mint táj nélküli magyar folyó.
Házadat hű, nehéz kezek
építik már...nő a tető:
gyertya fénylik s a lábodnál
ott szunyókál a temető
