Hab a szájon, a rügy, a hús forrja tajtékkal újra nedvét. Fujja füttyöngve március szoknya- és trónborító kedvét, pisszeg, - riadtan fordulok hátra, (ó, hátra, nem előre!) míg az új s régi trónusok hetykén feszülnek: mindörökre!
Ó, kamasz, csupa-reggel század, a hegyeken át postakürttel utazó eszmék, tervek, vágyak, s ti naiv arcok, tele tűzzel, jövőbe nézők lelkesen -: be szégyenlem a rajongástok - Szabadság, Harc, és Szerelem, elmultak, mint a delizsánszok.
Mint ósdi fiókok szagát, mint sárgult imakönyvekét, mint foszló menyasszony-ruhák lázát elárvult nénikék: úgy szimatolom, március, úgy szívom újra lángja-dús arccal szeledben azt a kort, mikor lelkünk szűz ara volt!
Zúghat az ünnep; idebenn így ünnepellek, hallgatag. Nézek egy régi könyvet és próbálgatom a szavakat. Még kér a nép... - és fölmerül egy arc: most adjatok!... vadul, ajkát harapva néz körül s egy ország helyett elpirul.
2
Vannak, akiket pártolt az idő. A láthatárra zajjal feltörő, A hadirendben érkező napok hozzájuk álltak hirtelen mint fölkelt csapatok; kiknek az idő dolgozott, várat vívott és toborzott vidáman, gyúrta a lelkeket s a győzelem eldőlt már ott, a portyázó csatákban.
Új március jő, új év, - áradó sereg napjával egy uj áruló! Ha vannak, kiknek diadalkapú, füstölgő bástya minden pirkadás: nekünk uj háború, hullt zászló, dúlt falu. Az idő nekünk rontó hadak és pestis, barátaim, tüz, áradás - s hol a harang s a harangra a kéz?
Szikláról nézem kis népünk jövőjét. Reménytelen vagyok, - miért hazudnék? Utolsó emelkedésünk az árban, óh, március, csak azért tornyosulsz már, hogy rólad még tisztábban és még messzebbre lássam, mi partjainkról az örvénybe szédült, mit a vetésből visz már piszkosult ár és vinni fog. Mert mi is csak beszéltünk.
Csak ő és aki tudja sorsát, fia, a költő hallgatag; szívén, gondra ővé az ország, egy raj gazdasági adat. A szakbeszédek, mint a versek álmot fűznek, - ő gondol arra, mit mulaszt el megint e nemzet; pirulna is, ha ő szavalna.
Mit mulasztott! A vizimalmok kereke felnyög és forog. Fordulna vén falvam is boldog dologra; nyög csak és dohog. Dől ingyen a tavasz fölébe s mint szél s folyó elfoly hiába - Néz árván a paraszt elébe és néz még árvábban utána.
(NAPLÓJEGYZETEK OTTHON)
Mégis e síkokat lapozva egy népnek sorsát forgathatod át! Itt tartogatja – ő tudja mi okra – egy ezredév emlékeit hazád. Őskora lappang a szittyós laposba, cserény villantja vissza Ázsiát. De ott az ól s a boglya-sor amott Európáig ballagott.
Utána kunyhó: vályog-skatulya; be sem vakolták a falát; teteje nincs, előtte vad kutya őrzi a körmös pusztulást. Aztán sokára egy tábla búza, szőlő. Az árokparton egy család; költözködik: mellette batyuja. Napszámos tol egy sánta taligát.
A népvándorlás leszakadt csapatai, úgy tengenek, viszik hiába-szerszámaikat, viszik, vagy hozzák a nincstelenek. – Hová? Haza? Hol ami őnekik haza? Egy madár áll a nyári alkonyat csúcsán; száz éve még sas lehetett.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Testem e nép, e táj – Nem lehet szólnom, cselekednem, néma vagyok és tehetetlen, tetteim letörnek kezemről, amig e szép anyag, amelyből formáltattam és teremtettem, talpra nem áll, hogy felnövesszen.
(DÜLŐ-ÚT)
Ez a vidék, jobbágyi esetlen kezeivel ez nevelt föl engem s tett elibéd… ahogy ezer éve borát, rozsát urai elébe. Elfogadtad: lába elé rántott, ha szolgád volt, most az uraságod. Nézz szemébe, nézz fel a határnál: akarod vagy nem, ez a hazád már.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Senki vagy, míg senkit se szerettél, senkié, míg bárkié lehetnél. Akkor voltál fogoly, amíg semmi nem szólított magad elengedni – Kóbor hajó, aszerint, hol várják, utast váltva, váltja a hazáját: asszonysorssal úgy lesz hazád annak a hazája, kinek szíved adtad.
(HÓDÍTÓK)
Belőled büszke kurjantással – belőlem forrósággal, lázzal és látomásra hadart szókkal és haragot harapó foggal ütközik ki, hiába fojtnám a magyarság, a mult, a fajtám.
(HASZTALAN)
Nyugodni vágy az uraság – kiméld az ablakát. Vánkosba sírjon, aki sír, hasát kucsmával fedje, ha korog, s ha ki üvöltene, kapja be saját öklét, még így a jobb.
Béke van, áldás, nyugalom és minden a helyén! Működik, mint jó gépezet a hon: jő pontosan a tél, „henyél” a földmíves, a tyúktolvaj oson és a biró – itél!
Ötven huszár volt akkor a Szabadság, annyi volt itt a nemzet, a magyar. És szembe, hozván a császár parancsát tízezer fő, tizenkét ágyuval végig a völgyön, a Sió lapályán rohamra készen, – középen a híd. Egy fél országrész fordul vérbe-lángba, ha az a hídfő, az is elesik.
Oh sármelléki, törpe Thermopilé – Haloványul a legendás görög merészség és ravaszság a huszárok merészsége és nagy esze mögött. Megindultak, -- nem le, az ellenségre: a hegyre föl és másfél napon át kerülgették, csak járták körbe-körbe a vén Kálvária-hegy derekát.
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még csizmát és csákót is cseréltek ők. Előbb huszárok, most bakák vonultak a hüledező ellenség előtt, mely várta, várta rettegve, mikor dől nyakába az a tenger népözön. Husz tűznél főzték a gulyást a lányok a másik hegyen, a Tüköcsösön.
Megdördült ott lenn végülis az ágyu, hetedhatárig körözve szavát. Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de a többi csak járt, csak vonult tovább. Míg fel nem tüntek baltákkal süvöltve, mint a nádasok csikasz-kölykei, a pusztaiak… s a szemközti dombon: Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
Szorító, Lődöző… egy-két dülőnév hirdeti csak, mi történt azután. Minthogyha ott lettem volna, merengve ülök az őszi, vén Kálvárián. Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát papírral cseréltem föl térdemen. Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk barátaim, de megritkult sorunk! S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk az édes ország, melyért harcolunk; s be ingatag a hídfő és be hangos az ellenség!... hogy tódul már felénk! Még rejti gyáván – változik a harcmód – de látom én már minden fegyverét!
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is, ha a veszély, mint zápor megered: játsszuk már végig halálos mosollyal e ríkató-vidító szerepet. Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még ezrek dalaként fujva énekünk – Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön – legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
Hogy élvezhesselek, szép idegen tavasz, mikor még otthon öldököl a tél, kunyhók s vén templomfedelek roskadoznak méteres hó alatt, s a föld kemény lett, hogy sírgödröt se lehet ásni benne –? Hogy élvezhesselek, kertalji este, langyos szellő, aranyló hold a réten, amikor otthon jégpadozat fedi a vizek hátát, s hófúvásos nagy utak mentén megfagy a vándor –? S szabad lélek, hogy engedjelek el, hogy küldjelek a pálmafás romokra, s belé a Dél kékjébe, aranyába, amikor otthon az emberi lelken történelmi szorongás s fekete gond ül –? Minő tavaszt küldesz oda, Istenem? Rontó, teremtő olvadás, vajon mit zúdítasz hazámra vad szeleddel, s megállnak-é az áradt patakokban hentergő, rohanó, iszonyú sziklák –?
Jártam eltűnt légiók sziklaútján, mászkáltam porló templom-falakon; kóstoltam kőmadonnák csorba kútját, melyből zarándok hörpintett s barom. Láttam romot, mely kék tengerbe vész el, s kis piacon visszhangzott énekem, hol kölykök ültek meztelen fenékkel kétezeréves nagy sírköveken. Láttam Giotto nyájának unokáit, rágták az Arno-menti szép füvet, s egyszer-kétszer eljutottam odáig, hogy csókot dobtak rám toszkán szüzek. Láttam narancsfát s gondoltam Mignonra, kinek e hon volt álom-vigasza, s így sóhajtottam honvágyas kínomban: „csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3 Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?
Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.
Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.
Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:
te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.
Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.
Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.
Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.
Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.
Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.
Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.
Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.
oh, nemcsak határain át!
Érzem a végek rezzenéseit,
hevét; testemen érzem a hazát.
Ilyen közel jött. Nemrég szabadon
mozoghattam még tőle. Mint apám
házát, eszembe őt is csak bajom
jutatta; úgy volt csak, hogy várt reám.
Mi feszítette most körém? Rekedt
viharral nyomja hozzám a világ.
A bőröm szinte. Ki őt sérti meg,
elevenembe, jogaimba vág.
Szorongok benne; s érte! Így enyém.
Agyogy szorítják - hogy lélegzetet
vehessek - vissza úgy szorítok én,
válok részévé, hogy szabad legyek!
Voltak, kiket a sors úgy megnövelt,
hogy országot tudtak betölteni,
hogy őket ölte, ki kést abba vert.
Kezdem a hősök jaját érteni.
Veszélyes kor. Fogadj be úgy, hazám,
hogy kezdet, ha védőn fölveted,
érezzem: én is úgy mozdítanám
s dícsérjelek, mint jó reflexemet.
Fogadj be úgy, ha még jóra-konok
ifjú erőmmel jobbat akarok,
érezzem: mozdul óriás tagod:
anyag, de véled lélek is vagyok!
(1938)
Hab a szájon, a rügy, a hús
forrja tajtékkal újra nedvét.
Fujja füttyöngve március
szoknya- és trónborító kedvét,
pisszeg, - riadtan fordulok
hátra, (ó, hátra, nem előre!)
míg az új s régi trónusok
hetykén feszülnek: mindörökre!
Ó, kamasz, csupa-reggel század,
a hegyeken át postakürttel
utazó eszmék, tervek, vágyak,
s ti naiv arcok, tele tűzzel,
jövőbe nézők lelkesen -:
be szégyenlem a rajongástok -
Szabadság, Harc, és Szerelem,
elmultak, mint a delizsánszok.
Mint ósdi fiókok szagát,
mint sárgult imakönyvekét,
mint foszló menyasszony-ruhák
lázát elárvult nénikék:
úgy szimatolom, március,
úgy szívom újra lángja-dús
arccal szeledben azt a kort,
mikor lelkünk szűz ara volt!
Zúghat az ünnep; idebenn
így ünnepellek, hallgatag.
Nézek egy régi könyvet és
próbálgatom a szavakat.
Még kér a nép... - és fölmerül
egy arc: most adjatok!... vadul,
ajkát harapva néz körül
s egy ország helyett elpirul.
2
Vannak, akiket pártolt az idő.
A láthatárra zajjal feltörő,
A hadirendben érkező napok
hozzájuk álltak hirtelen
mint fölkelt csapatok;
kiknek az idő dolgozott,
várat vívott és toborzott vidáman,
gyúrta a lelkeket s a győzelem
eldőlt már ott, a portyázó csatákban.
Új március jő, új év, - áradó
sereg napjával egy uj áruló!
Ha vannak, kiknek diadalkapú,
füstölgő bástya minden pirkadás:
nekünk uj háború,
hullt zászló, dúlt falu.
Az idő nekünk rontó hadak és
pestis, barátaim, tüz, áradás -
s hol a harang s a harangra a kéz?
Szikláról nézem kis népünk jövőjét.
Reménytelen vagyok, - miért hazudnék?
Utolsó emelkedésünk az árban,
óh, március, csak azért tornyosulsz már,
hogy rólad még tisztábban
és még messzebbre lássam,
mi partjainkról az örvénybe szédült,
mit a vetésből visz már piszkosult ár
és vinni fog. Mert mi is csak beszéltünk.
fia, a költő hallgatag;
szívén, gondra ővé az ország,
egy raj gazdasági adat.
A szakbeszédek, mint a versek
álmot fűznek, - ő gondol arra,
mit mulaszt el megint e nemzet;
pirulna is, ha ő szavalna.
Mit mulasztott! A vizimalmok
kereke felnyög és forog.
Fordulna vén falvam is boldog
dologra; nyög csak és dohog.
Dől ingyen a tavasz fölébe
s mint szél s folyó elfoly hiába -
Néz árván a paraszt elébe
és néz még árvábban utána.
(NAPLÓJEGYZETEK OTTHON)
Mégis e síkokat lapozva
egy népnek sorsát forgathatod át!
Itt tartogatja – ő tudja mi okra –
egy ezredév emlékeit hazád.
Őskora lappang a szittyós laposba,
cserény villantja vissza Ázsiát.
De ott az ól s a boglya-sor amott
Európáig ballagott.
Utána kunyhó: vályog-skatulya;
be sem vakolták a falát;
teteje nincs, előtte vad kutya
őrzi a körmös pusztulást.
Aztán sokára egy tábla búza,
szőlő. Az árokparton egy család;
költözködik: mellette batyuja.
Napszámos tol egy sánta taligát.
A népvándorlás leszakadt
csapatai, úgy tengenek,
viszik hiába-szerszámaikat,
viszik, vagy hozzák a nincstelenek.
– Hová? Haza?
Hol ami őnekik haza?
Egy madár áll a nyári alkonyat
csúcsán; száz éve még sas lehetett.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Testem e nép, e táj –
Nem lehet szólnom, cselekednem,
néma vagyok és tehetetlen,
tetteim letörnek kezemről,
amig e szép anyag, amelyből
formáltattam és teremtettem,
talpra nem áll,
hogy felnövesszen.
(DÜLŐ-ÚT)
Ez a vidék, jobbágyi esetlen
kezeivel ez nevelt föl engem
s tett elibéd… ahogy ezer éve
borát, rozsát urai elébe.
Elfogadtad: lába elé rántott,
ha szolgád volt, most az uraságod.
Nézz szemébe, nézz fel a határnál:
akarod vagy nem, ez a hazád már.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Senki vagy, míg senkit se szerettél,
senkié, míg bárkié lehetnél.
Akkor voltál fogoly, amíg semmi
nem szólított magad elengedni –
Kóbor hajó, aszerint, hol várják,
utast váltva, váltja a hazáját:
asszonysorssal úgy lesz hazád annak
a hazája, kinek szíved adtad.
(HÓDÍTÓK)
Belőled büszke kurjantással –
belőlem forrósággal, lázzal
és látomásra hadart szókkal
és haragot harapó foggal
ütközik ki, hiába fojtnám
a magyarság, a mult, a fajtám.
(HASZTALAN)
Nyugodni vágy az uraság –
kiméld az ablakát.
Vánkosba sírjon, aki sír, hasát
kucsmával fedje, ha korog,
s ha ki üvöltene, kapja be saját
öklét, még így a jobb.
Béke van, áldás, nyugalom
és minden a helyén!
Működik, mint jó gépezet a hon:
jő pontosan a tél, „henyél”
a földmíves, a tyúktolvaj oson
és a biró – itél!
(CSÖND. A NÉPI ÍRÓK PÖRBEFOGÁSAKOR )
annyi volt itt a nemzet, a magyar.
És szembe, hozván a császár parancsát
tízezer fő, tizenkét ágyuval
végig a völgyön, a Sió lapályán
rohamra készen, – középen a híd.
Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
ha az a hídfő, az is elesik.
Oh sármelléki, törpe Thermopilé –
Haloványul a legendás görög
merészség és ravaszság a huszárok
merészsége és nagy esze mögött.
Megindultak, -- nem le, az ellenségre:
a hegyre föl és másfél napon át
kerülgették, csak járták körbe-körbe
a vén Kálvária-hegy derekát.
A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
csizmát és csákót is cseréltek ők.
Előbb huszárok, most bakák vonultak
a hüledező ellenség előtt,
mely várta, várta rettegve, mikor dől
nyakába az a tenger népözön.
Husz tűznél főzték a gulyást a lányok
a másik hegyen, a Tüköcsösön.
Megdördült ott lenn végülis az ágyu,
hetedhatárig körözve szavát.
Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
a többi csak járt, csak vonult tovább.
Míg fel nem tüntek baltákkal süvöltve,
mint a nádasok csikasz-kölykei,
a pusztaiak… s a szemközti dombon:
Dégről Perczel, Szilasról Görgey!
Szorító, Lődöző… egy-két dülőnév
hirdeti csak, mi történt azután.
Minthogyha ott lettem volna, merengve
ülök az őszi, vén Kálvárián.
Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát
papírral cseréltem föl térdemen.
Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
bozótját kémleli tekintetem.
Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk
barátaim, de megritkult sorunk!
S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
az édes ország, melyért harcolunk;
s be ingatag a hídfő és be hangos
az ellenség!... hogy tódul már felénk!
Még rejti gyáván – változik a harcmód –
de látom én már minden fegyverét!
Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
ha a veszély, mint zápor megered:
játsszuk már végig halálos mosollyal
e ríkató-vidító szerepet.
Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még
ezrek dalaként fujva énekünk –
Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –
legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
mikor még otthon öldököl a tél,
kunyhók s vén templomfedelek roskadoznak
méteres hó alatt, s a föld kemény lett,
hogy sírgödröt se lehet ásni benne –?
Hogy élvezhesselek, kertalji este,
langyos szellő, aranyló hold a réten,
amikor otthon jégpadozat fedi
a vizek hátát, s hófúvásos
nagy utak mentén megfagy a vándor –?
S szabad lélek, hogy engedjelek el,
hogy küldjelek a pálmafás romokra,
s belé a Dél kékjébe, aranyába,
amikor otthon az emberi lelken
történelmi szorongás s fekete gond ül –?
Minő tavaszt küldesz oda, Istenem?
Rontó, teremtő olvadás, vajon mit
zúdítasz hazámra vad szeleddel,
s megállnak-é az áradt patakokban
hentergő, rohanó, iszonyú sziklák –?
mászkáltam porló templom-falakon;
kóstoltam kőmadonnák csorba kútját,
melyből zarándok hörpintett s barom.
Láttam romot, mely kék tengerbe vész el,
s kis piacon visszhangzott énekem,
hol kölykök ültek meztelen fenékkel
kétezeréves nagy sírköveken.
Láttam Giotto nyájának unokáit,
rágták az Arno-menti szép füvet,
s egyszer-kétszer eljutottam odáig,
hogy csókot dobtak rám toszkán szüzek.
Láttam narancsfát s gondoltam Mignonra,
kinek e hon volt álom-vigasza,
s így sóhajtottam honvágyas kínomban:
„csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”
utazzék tőle mennél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat. -
Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyízű szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.
Magyar költőnek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.
Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.
Szólok neked, a messzitükrű kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szülője, hordozója, kék elem!
Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!
A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.
Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.
Mihelyt egy bánatom levélbe róttam,
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik, s a távol
görbületében népek, nemzetek.
S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak, árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.
S látom apámat és látom anyámat
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, húgom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.