Kálnoky László - Északon


Kálnoky László - Északon
Malmőnél párás a tengerszoros.
Derűs időben látni Dánia
partját is innen. Most a szürke ég
takarta szürke víz paskolja bágyadt,
meggyőződéstelen hullámcsapások
sorával a lapályosan terülő
homokmezőt. Az egyirányú széltől
elferdült fák mint görnyedten futó,
torz alakok, s odább, hol véget ér
az autóút, és a néptelen
camping felé víztócsákkal teli
keskenyebb út vezet, két oldalán
nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi
lassan kanyarog, meg-megzökken olykor,
mintha egy részeg ember botladozna.
Az északon dívó stílusban épült
családi otthonok – csinos faházak,
miket kívül egysornyi téglaréteg
borít piroslón – jólétet takarnak.
A belvárosi szupermarketek
oly árubőséggel hivalkodók,
mit a jövevény csak csodálni tud,
de zsebbel nem győz. Skandinávia,
mint tejben gazdag, jóságos tehén,
tartja tőgyét boldog-boldogtalannak,
ha egyszer befogadta, s akinek
büdös a munka, itt élvezheti
sokáig a szociális segélyt.
De jaj, túl drága egy üveg konyak,
s a képeslapokban a meztelen nők
az életben elérhetetlen álmok!
A részeges vagy narkomániás,
ha elköltötte pénzét, kap megint,
soron kívül élelmiszerjegyet,
szelíd fejcsóválás kíséretében,
és tanulhatja az idegen állam
költségén, mit visszafizetni sem kell,
az ország nyelvét jó tíz hónapig.
Eligazodhat a köznapi élet
forgatagában, vállalhat szerény
állást is, de ezzel sohase válik
méltó versenytársává a honi
elitnek. Úgyhogy évekig szövött
merész légvárak dőlnek össze gyakran.
Vasszorgalom, kivételes tehetség
itt is segít, de hát e ritka kincs
kevés ember tulajdona…
S ím, újra együtt a széthullt család
jó három héten át. A kicsi lány
felejteni kezdi már anyanyelvét,
svédül beszél álmában, s reggeli
közben így szól, amikor a pirítós
kenyér megég egy kissé: „Ugye nem baj,
hogy szénás lett a széle?” Séta közben
azt mondja: „Arra, ha lehet, ne menjünk.
Ott a kutyák felkakálták az utcát…”
Itt maradni? A tétlenség megölne!
A szellemi légszomj megfojtana!
S már ismét úton. Térkép lesz a táj
alattunk, a gép jobbra-balra himbál.
Papírdobozban hoznak színtelen rák-
konzervet, édes húspástétomot,
hazai ízlésünknek ehetetlent.
Odalenn már a Csallóköz merül
a távolba. Ferihegyen leszállunk.
Az útlevélvizsgáló hosszasan
bámulja rossz fényképünket, szemünk
s hajunk színét, arcunk vonásait.
A vámos biztos ösztönnel mutat
a szennyesruhát rejtő sportszatyorra.
Gondolja: a legütöttebb-kopottabb
csomagban a dugáru, ami nincs.
Északon ismeretlen a tolongás,
az oldalba könyöklés vagy a zebrán
meg nem adott előny, egymást-hülyézés.
Megdöbbenti a hazaérkezőt
a buszmegállónál vandál kezekkel
ripityára tört üvegházikó,
mely esőtől, széltől megvédte volna
a várakozókat, s pár hete még
ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény?
És mégis csak itt érezzük magunkat
otthon. A megszokás hatalmas úr,
hatalmas mágnes ez a föld, s a költő
pótolhatatlan kincse anyanyelve.

Talán jobb lett volna máshol születni…

De élni és meghalni – itt, csak itt!

Szerkesztés dátuma: péntek, 2011. január 21. Szerkesztette: Szász Bea
Nézettség: 1,130 Kategória: Rendületlenül » Még mindég a két háború közt
Előző cikk: József Attila - Szerelmes keserű hazafiság Következő cikk: Karinthy Frigyes - Karácsonyi elégia


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: