Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg Karácsony van, de nekem nem kellenek olcsó fenyőgallyaid Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést Aminőt soha még hinni se mert a világ Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember Hasonló s mégis egészen más mint az ittlakó többi barom Remegett minden ebben az ünnepi várakozásban Mint a gyerekek, mielőtt megszólal odabent a csengő Én magam sejteni véltem azt is, mi lesz az ajándék Homályos célzással régen ígérte már sok kusza jel Idelent a Földön és fönt a csillagos Égen Ezt a csákót és kardot, ezt az isteni kinevezést Hogy mostohatestvéreink fák és krokodilok Közt a legifjabb s nem is a legjobb és legügyesebb Az a fajta, amelyhez tartozom véletlenül én is Hogy éppen ez kapja kezébe amire mindnek foga vásik Kényre-kedvre örökbe a Nagy Mennyei kirakatnak Legszebb játékát, ezt a nagy Lapdát, aminek Föld a neve S amivel játszani már nem akar többé aki csinálta Gyönyörű lapda, éppen nekünk való embergyerekeknek Nem olyan nagy mint a Nap például, de nem is oly forró Ujjunk meg nem égeti s tele van gyönyörű rajzzal Erdők és tengerek és hegyláncok csupa színes ábra Hókristály és vízirózsa és északi fény gyönyörű S miénk lesz az egész, tehetünk vele ami tetszik Belebujhatunk vagy kihajíthatjuk nagy ívben a térbe El is ronthatjuk, megnézhetjük a szerkezetét Mindenki lázasan készült ennek a századnak elején Erre az ünnepi napra, mikor az ember lesz úr a világon Kezdtük szemügyre venni alaposan ami majd miénk lesz Hogy tudjunk bánni vele, ne legyen fennakadás Élvezni, élni, csinálni minden pazar örömét Egyikünk a hal siklását figyelte a vízben S eltanulta, hogyan szed ki a vízből levegőt Másik a madarat röptiben nézte ravaszdin S másnap maga is harsogva felröppent mint a madár Harmadik tettenérte a Láthatatlan Sugarat S déli időben fényes nappal megjelent a kísértet Félelmes csontváz eleven testünk lágy kérge alatt A negyedik és ötödik közellé tette a távolt Megfogta az időt, eleven lett mozgó vásznon a mult Aladin csodalámpája hangot varázsolt a füledbe S tudtad Szaharában most sírni a sárga sakált Tündérmese csizma hétmérföldes hipp-hopp ahol akarok Így kavargott négy évszak négy díszlete közt a Darab Mennyei Színjáték és csupa emberi drága szerep Énnekem is volt szerepem húsz évesen ilyen fiatalon Készültem rá még mielőtt látni tanult a szemem Hogy a prológust majd én mondom el, ha kezdődik a játék Egy reggel, jól emlékszem, a Halley üstökös éppen Fönt libegett halványan hajnali égi mezőn Jöttem a réteken át gyalogost Rákos felől fútt a szél S komponáltam az Ódát nyurga nagyszájú kamasz Mint akinek nincs, nem is lehet más dolga csak ez Ódát harsogni, ódát a Századhoz, mámoros ditirambust "Én múzsák ifjú papja" vagy Rotterdamus Erasmus Ennél is szebbet, ujjongóbbat és szabadabbat Eldicsekedni fennszóval, hogy necsak az élők Hallják, hallják a holtak is régi temetői rögökben Da Vinci Lionardó és Daedalus és Shakespeare és Verulami Bacon Pár semmi évezred iskolatársa és tanulója Hogy szárnyas szavaik zúgó szárnyakká átalakultak S nem kép és hasonlat immár a büszke beszéd: repülés! Mert félórával előbb láttam két földi szememmel Dagadni és dudorodni a földet s horpadni a mennybolt Kupoláját ferdén libegve s futni alattam a felhőt S nem rímek és szavak és muzsika részegített meg Nem szédített látni káprázatot olcsó borával a Szépség Ez a Valóság volt, ez a vászonból tákolt monoplán Minden szépnél szebb, minden Igézetnél igazibb Igézet Hogy győzni fogunk diadal diadal diadal minékünk S ha a mennyeknek országa nem száll le a földre Majd érte megyünk mimagunk s "lészen éj és nap Hat nap és hat éjjel s a hetediken megpihenünk" Így volt ez s még aznap délután szép kedvesemmel Ültünk a budai cukrászda hűvös terraszán S álmodtunk kisdedet aki majd megéri ezt a napot Gyalázatos század, mit tettél mire a kisded megszületett December közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén Százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában S kedvesemet elvitte mint meg vagyon írva "Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész" Országok tépték s marcangolták egymás húsát mint az ebek Aztán csönd lett, a megtépett föld sebeit nyalogatta Sok-sok év mulva tértem magamhoz egy árokban valahol Ahová dobott a földrengés s elindultam keresni helyem Kábultan még roggyanó térddel és betörött fejjel Keresni a kedvem és hitem és hetyke bizalmam Hová tettétek mi ez miféle világ lett Hol a kerek asztal aminek gazdáját dícsérni akartam Köszönteni dallal miféle arcok ezek a régi helyén Ostoba gúnnyal hallgatnak ha szólok nem értik a nyelvet Köszönök és nem is felelnek torkomon akad a szó Ég felé nyujtom tenyerem hogy eszükbejussak Összenéznek s alamizsnát tesznek belé azt hiszik koldulni jöttem Mennék már innen repülnék fönt berreg valami Aranyat csempész a gépen a bankár át a határon Vagy valami bombát a háborúra spekuláló iparos Messze suhan már nem érem utól összeesem az ucca kövén S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem
Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya? Ki leste meg, van-e ágyukba párna? Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?
Én láttam a munkást és lázra bujtott, sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott, és láttam a föld vérező szivét.
Bármerre mennék, ide visszatérnék, bármerre szállnék, átkozott, szegény nép, a gondodat kiáltaná a szám,
mert bánatkővel van utcád kirakva, szemed a bánat végtelen patakja s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.
(1913)
Ó szép magyar fejek, ti drága-régik, költők, az írás büszke bajnoki, ifjan virágzók és ifjan-lehullók, Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky, aki regés és mélyen-kék szemeddel jártál közöttünk, kísértet gyanánt, tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan égett a szesz, mint baljós, lila láng. Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk, halántékod megeste kora dér. De homlokodon láthatatlanul nyílt a mágus-kincs, a bánat és babér.
Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája, hol él a régi, fáradt, hősi faj, s csodát teremt és megrepedt szivéből még-még kiszakad egy-egy ősi jaj. Áldott legyen az, aki átkozott itt s gúny és tövis nő a pora felett. Amerre jártak ők, ott a titok volt és a Kelet, a százszor szent Kelet.
(1921)
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát, ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban, és olvasom a szenvedést, melyet e háborún át, titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan. Mert minden itt van, ami volt - csak győzd lajstromra venni - tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó, tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi. Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány, oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik előled, a végtelent sejdíti meg és ijedez tetőled, amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel, árván. A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod, amely az arcok völgyein szökell, magasba törve, két mély mocsár a két szemed, és elhagyott, beomlott, ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.
Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már, nincs is magas és nincs számunkra mély. Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz, mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal, ha jő az éj?
Ti messze költők, akik távol innen emelkedtek az Isten szívihez, mi földön ülünk már s szavak hamúját kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük, mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás, mely ki se hat a tűzön-poklon át, mint gyönge csecsemőé, kit megölnek, és mint a szűzé, akit meggyaláznak a katonák.
Nincs, ahova hazatérjek, ténfergek, mint a kísértet éjszaka. Süt a napfény, mégse látnak, a magyar a nagyvilágnak árvája. Megy az élet, jő az élet, ebek vagyunk és cselédek, bolondok. Jajgatok, de nincs, ki hallja, vizes a kalapom alja a könnytől. Jaj, ha szám egyet kiáltna, kitűzném a kapufára szívemet. Csak csöndesen, szívem aludj, jó nekem így, jó nekem úgy, akárhogy. Így végezték bús hatalmak, olcsó víz a magyar harmat, sárba hull. Mit bánják ők? Nevetnek ők, várnak akácos temetők mireánk. Édesanyám, minek szültél? Elhervadtál, megőszültél hiába.
Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.
Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták, és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal, úgyhogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztető ormán, egyedül, birkózva a csönddel és viharral, haszontalanul és egyre fenségesebben, lobog, beszél.
Lelkem, te is, te is – ne bot és vászon – légy zászló.
A pisztrángoktól ezt tanultam: sohasem úsznak ők az árral, de mindig szembe, mindig hősként, glédában, egy kicsit vadultan, rugalmasan, nagyon frissen, hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva, föl a zokogó zuhogókon, szirtek között, vízesések több méteres habzó haragján föl, szárnyak nélkül szinte szállva szökdösnek, diadalt aratván,
a Forráshoz, hol még az Eszme nincs elkeverve nyárspolgári iszappal, hizlaló tempótlan nagy tunyasággal, hol kiveszne hős ritmusunk! Ők az ormótlan, titokzatos hegyekbe vágynak!
Amely pisztráng az árral úszik: lehet boldog, hasa fehérjét lehet, hogy parti nefelejcsek kívánják, hogy csókkal elérjék s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, - de a Faj meghalt benne: hulla!
A hasukat boldogság-nappal süttethetik a renegátok, magyar júdások, árral-úszók: a nevük hulla, létük átok! - Pisztráng-lelkű Pajtás, előre a Forrás-álmú hegytetőkre!
A boldogság úrnak való, de jó vadászni rája bálon vagy billikom között, vagy menni messzi tájra, míg a pénzes vakáció tart, sok kiránduláson vadászni jó -- de a paraszt, a paraszt ne vadásszon!
Az egy-gyerek úrnak való: a szépasszony nevessen, maradjon karcsú csók-csoda. A paraszt sorsa: vessen kenyér-magot és gyereket, legyen a sorozáson sok tölgy-kemény hős, katona. A paraszt ne vadásszon!
A szabadság úrnak való, Paraszt izzadság-gyöngyök értelme: örök áldozat, mióta Dózsa Györgyöt leverték, és Werbőczy úr a földhöz kurtaláncon kötözte a parasztokat. A paraszt ne vadásszon!
A bánkbáni tragédia a levegőben borzong. Rossz végignézni a szegény sok torzonborz Tiborcon. Kálváriás nép! Nem töri fejét vad lázadáson, de lázítja a felfogás: ,,A paraszt ne vadásszon!''
A bánkbáni tragédia ez: kettős Magyarország. Egyik részen fény, földi jók, öröm-napfényű orcák, másik részen keserv s örök bús napfogyatkozás van. Ettől mélyül a szakadék: ,,A paraszt ne vadásszon!''
A királynénk Gertrúd: a Gőg! Ha nem akad ma Bánk bán, kiállok én, szegény regös a tollamat kirántván, leszúrom végleg Gertrúdot. A jóság-tálaláson a Magyar Család egy legyen: minden magyar vadásszon!
Mint kincset, hírt a szeszélyes szerencse, a télen úgy osztott a szél havat: néhol hóhegy van most is, máshol árvíz, így lett sok-sok falunk vályog-Velence, vetéseink meg tengerek, tavak.
Barangolok. Most jó a gumicsizma, fejem búbjáig fröccsen a csatak, dágványban gázol edzett lábom izma, vagy árkot ugrik folyton: itt is, ott is zeng egy most-támadt kávészín patak.
Szemem behunyom s hallgatom a hólét: szennyes, de bátor, szép kamasz-zene. Fagy-perzselt föld, köd: hogy lesz ebből jólét? És hogy lesz itt színes rét, búzatenger? Csodát hogy csókol itt Isten szeme?
Sáros cigányok jönnek, míg felettük a ködben szól a vándor vadliba, vályogvetők, de most a nyűtt nyirettyűt viszik kezükben, s kölcsönkért cipőkben mennek valami parasztlakziba.
Hogy csurran szépség e csúf szegénységből? Úgy mennek, mint korcs Prométheuszok, kik magyar tüzet loptak le az égbôl, melytől parasztnép ugar-melle mozdul, s jobb embersége mámorban buzog.
Költő-sors! Ó Petőfi, ily csatakban vitted zenés szíved a vak, süket ködben. De ma se látszik, hogy tavasz van: magyar máglyád tüzén pohárköszöntős senkik sütik ma pecsenyéjüket.
Szabadság? Egyenlőség? Pár botornak ábrándja csak. Bunkós a sors-ököl. A nép ma is jobbágya a Nyomornak s madárijesztős öltözékű Gőgnek. Minden szabadság szabadságot öl!
A ködben így szívem búját kisírta, aztán fölszállt, s mint apró szélmalom, ködöt kavart szárnyával, mint pacsirta dalolt, míg csoda történt, s egy ablaknyi kék ég kinyílt a magyar köd-falon.
Karácsony van, de nekem nem kellenek olcsó fenyőgallyaid
Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya
Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel
Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét
Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület
Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére
Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek
Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején
Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott
De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben
Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést
Aminőt soha még hinni se mert a világ
Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy
Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant
Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember
Hasonló s mégis egészen más mint az ittlakó többi barom
Remegett minden ebben az ünnepi várakozásban
Mint a gyerekek, mielőtt megszólal odabent a csengő
Én magam sejteni véltem azt is, mi lesz az ajándék
Homályos célzással régen ígérte már sok kusza jel
Idelent a Földön és fönt a csillagos Égen
Ezt a csákót és kardot, ezt az isteni kinevezést
Hogy mostohatestvéreink fák és krokodilok
Közt a legifjabb s nem is a legjobb és legügyesebb
Az a fajta, amelyhez tartozom véletlenül én is
Hogy éppen ez kapja kezébe amire mindnek foga vásik
Kényre-kedvre örökbe a Nagy Mennyei kirakatnak
Legszebb játékát, ezt a nagy Lapdát, aminek Föld a neve
S amivel játszani már nem akar többé aki csinálta
Gyönyörű lapda, éppen nekünk való embergyerekeknek
Nem olyan nagy mint a Nap például, de nem is oly forró
Ujjunk meg nem égeti s tele van gyönyörű rajzzal
Erdők és tengerek és hegyláncok csupa színes ábra
Hókristály és vízirózsa és északi fény gyönyörű
S miénk lesz az egész, tehetünk vele ami tetszik
Belebujhatunk vagy kihajíthatjuk nagy ívben a térbe
El is ronthatjuk, megnézhetjük a szerkezetét
Mindenki lázasan készült ennek a századnak elején
Erre az ünnepi napra, mikor az ember lesz úr a világon
Kezdtük szemügyre venni alaposan ami majd miénk lesz
Hogy tudjunk bánni vele, ne legyen fennakadás
Élvezni, élni, csinálni minden pazar örömét
Egyikünk a hal siklását figyelte a vízben
S eltanulta, hogyan szed ki a vízből levegőt
Másik a madarat röptiben nézte ravaszdin
S másnap maga is harsogva felröppent mint a madár
Harmadik tettenérte a Láthatatlan Sugarat
S déli időben fényes nappal megjelent a kísértet
Félelmes csontváz eleven testünk lágy kérge alatt
A negyedik és ötödik közellé tette a távolt
Megfogta az időt, eleven lett mozgó vásznon a mult
Aladin csodalámpája hangot varázsolt a füledbe
S tudtad Szaharában most sírni a sárga sakált
Tündérmese csizma hétmérföldes hipp-hopp ahol akarok
Így kavargott négy évszak négy díszlete közt a Darab
Mennyei Színjáték és csupa emberi drága szerep
Énnekem is volt szerepem húsz évesen ilyen fiatalon
Készültem rá még mielőtt látni tanult a szemem
Hogy a prológust majd én mondom el, ha kezdődik a játék
Egy reggel, jól emlékszem, a Halley üstökös éppen
Fönt libegett halványan hajnali égi mezőn
Jöttem a réteken át gyalogost Rákos felől fútt a szél
S komponáltam az Ódát nyurga nagyszájú kamasz
Mint akinek nincs, nem is lehet más dolga csak ez
Ódát harsogni, ódát a Századhoz, mámoros ditirambust
"Én múzsák ifjú papja" vagy Rotterdamus Erasmus
Ennél is szebbet, ujjongóbbat és szabadabbat
Eldicsekedni fennszóval, hogy necsak az élők
Hallják, hallják a holtak is régi temetői rögökben
Da Vinci Lionardó és Daedalus és Shakespeare és Verulami Bacon
Pár semmi évezred iskolatársa és tanulója
Hogy szárnyas szavaik zúgó szárnyakká átalakultak
S nem kép és hasonlat immár a büszke beszéd: repülés!
Mert félórával előbb láttam két földi szememmel
Dagadni és dudorodni a földet s horpadni a mennybolt
Kupoláját ferdén libegve s futni alattam a felhőt
S nem rímek és szavak és muzsika részegített meg
Nem szédített látni káprázatot olcsó borával a Szépség
Ez a Valóság volt, ez a vászonból tákolt monoplán
Minden szépnél szebb, minden Igézetnél igazibb Igézet
Hogy győzni fogunk diadal diadal diadal minékünk
S ha a mennyeknek országa nem száll le a földre
Majd érte megyünk mimagunk s "lészen éj és nap
Hat nap és hat éjjel s a hetediken megpihenünk"
Így volt ez s még aznap délután szép kedvesemmel
Ültünk a budai cukrászda hűvös terraszán
S álmodtunk kisdedet aki majd megéri ezt a napot
Gyalázatos század, mit tettél mire a kisded megszületett
December közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén
Százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában
S kedvesemet elvitte mint meg vagyon írva
"Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész"
Országok tépték s marcangolták egymás húsát mint az ebek
Aztán csönd lett, a megtépett föld sebeit nyalogatta
Sok-sok év mulva tértem magamhoz egy árokban valahol
Ahová dobott a földrengés s elindultam keresni helyem
Kábultan még roggyanó térddel és betörött fejjel
Keresni a kedvem és hitem és hetyke bizalmam
Hová tettétek mi ez miféle világ lett
Hol a kerek asztal aminek gazdáját dícsérni akartam
Köszönteni dallal miféle arcok ezek a régi helyén
Ostoba gúnnyal hallgatnak ha szólok nem értik a nyelvet
Köszönök és nem is felelnek torkomon akad a szó
Ég felé nyujtom tenyerem hogy eszükbejussak
Összenéznek s alamizsnát tesznek belé azt hiszik koldulni jöttem
Mennék már innen repülnék fönt berreg valami
Aranyat csempész a gépen a bankár át a határon
Vagy valami bombát a háborúra spekuláló iparos
Messze suhan már nem érem utól összeesem az ucca kövén
S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem
Ó én szeretem a bús pesti népet,
mely a Külső-Józsefvárosba tépett
ruhákba jár vasárnap délután,
és ámolyogva, szédelegve hallja,
hogy döng a tükrös kávéházak alja,
s a mozi-reklámokra néz tunyán.
Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,
hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
s az álmok lenge fodrát fodrozom.
Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,
kis görbe közein a téli sárnak
vezeklőn járok az utcátokon.
Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,
letaposott cipősarokkal, árván,
kávémérésbe bújva hallgatag.
Éhes leányaik, kiket szeretnek,
kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
gázláng alatt sötéten állanak.
Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?
Én láttam a munkást és lázra bujtott,
sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,
és láttam a föld vérező szivét.
Bármerre mennék, ide visszatérnék,
bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
a gondodat kiáltaná a szám,
mert bánatkővel van utcád kirakva,
szemed a bánat végtelen patakja
s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.
(1913)
Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
költők, az írás büszke bajnoki,
ifjan virágzók és ifjan-lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,
aki regés és mélyen-kék szemeddel
jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
égett a szesz, mint baljós, lila láng.
Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
halántékod megeste kora dér.
De homlokodon láthatatlanul nyílt
a mágus-kincs, a bánat és babér.
Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
hol él a régi, fáradt, hősi faj,
s csodát teremt és megrepedt szivéből
még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.
Áldott legyen az, aki átkozott itt
s gúny és tövis nő a pora felett.
Amerre jártak ők, ott a titok volt
és a Kelet, a százszor szent Kelet.
(1921)
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,
ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban,
és olvasom a szenvedést, melyet e háborún át,
titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan.
Mert minden itt van, ami volt - csak győzd lajstromra venni -
tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,
oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik előled,
a végtelent sejdíti meg és ijedez tetőled,
amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel, árván.
A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,
amely az arcok völgyein szökell, magasba törve,
két mély mocsár a két szemed, és elhagyott, beomlott,
ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.
(1918)
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?
Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?
Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?
Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?
Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?
Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.
Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.
Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.
Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.
Csak csöndesen, szívem aludj,
jó nekem így, jó nekem úgy,
akárhogy.
Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.
Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak akácos temetők
mireánk.
Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
Mindig beszél.
Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan,
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták, és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgyhogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és viharral,
haszontalanul és egyre fenségesebben,
lobog,
beszél.
Lelkem, te is, te is –
ne bot és vászon –
légy zászló.
ott uszít a virtus, gőg s a gond.
Örök kakasviadal van, vetjük
búzánkat, de szántónk harcporond!
Odahaza átkok közt tagadjuk,
hogy szeretjük egymást véresen,
sátorunkat skalpokkal kirakjuk,
s nem hat meg a pokol érve sem!
Testvérek közt van csak oly gyűlölség,
ahogy otthon gyűlölünk s ütünk!
Leátkozzuk fájáról gyümölcsét
s kalapjáról csokrát, ha kitűnt!
Ámde hogyha idegen faj gőgje
meghajszol, mint kóborló kutyát,
s néked csak bajt, tüskét terem földje,
megbecsülöd a retyerutyád!
Idegenben bármilyen magyarral
találkozunk. ünnepünk vagyon.
Emlék kertünk megöntözzük borral,
s minden virág élni kezd nagyon!
Szavainkon anyacsókos illat,
fellebben a bánat fellege,
s előjön, mint sötétben a csillag
közös fészkünk minden melege!
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában, egy kicsit vadultan,
rugalmasan, nagyon frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó zuhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván,
a Forráshoz, hol még az Eszme
nincs elkeverve nyárspolgári
iszappal, hizlaló tempótlan
nagy tunyasággal, hol kiveszne
hős ritmusunk! Ők az ormótlan,
titokzatos hegyekbe vágynak!
Amely pisztráng az árral úszik:
lehet boldog, hasa fehérjét
lehet, hogy parti nefelejcsek
kívánják, hogy csókkal elérjék
s holdfény hullong rá mint a tej-csepp,
- de a Faj meghalt benne: hulla!
A hasukat boldogság-nappal
süttethetik a renegátok,
magyar júdások, árral-úszók:
a nevük hulla, létük átok!
- Pisztráng-lelkű Pajtás, előre
a Forrás-álmú hegytetőkre!
de jó vadászni rája
bálon vagy billikom között,
vagy menni messzi tájra,
míg a pénzes vakáció
tart, sok kiránduláson
vadászni jó -- de a paraszt,
a paraszt ne vadásszon!
Az egy-gyerek úrnak való:
a szépasszony nevessen,
maradjon karcsú csók-csoda.
A paraszt sorsa: vessen
kenyér-magot és gyereket,
legyen a sorozáson
sok tölgy-kemény hős, katona.
A paraszt ne vadásszon!
A szabadság úrnak való,
Paraszt izzadság-gyöngyök
értelme: örök áldozat,
mióta Dózsa Györgyöt
leverték, és Werbőczy úr
a földhöz kurtaláncon
kötözte a parasztokat.
A paraszt ne vadásszon!
A bánkbáni tragédia
a levegőben borzong.
Rossz végignézni a szegény
sok torzonborz Tiborcon.
Kálváriás nép! Nem töri
fejét vad lázadáson,
de lázítja a felfogás:
,,A paraszt ne vadásszon!''
A bánkbáni tragédia
ez: kettős Magyarország.
Egyik részen fény, földi jók,
öröm-napfényű orcák,
másik részen keserv s örök
bús napfogyatkozás van.
Ettől mélyül a szakadék:
,,A paraszt ne vadásszon!''
A királynénk Gertrúd: a Gőg!
Ha nem akad ma Bánk bán,
kiállok én, szegény regös
a tollamat kirántván,
leszúrom végleg Gertrúdot.
A jóság-tálaláson
a Magyar Család egy legyen:
minden magyar vadásszon!
a télen úgy osztott a szél havat:
néhol hóhegy van most is, máshol árvíz,
így lett sok-sok falunk vályog-Velence,
vetéseink meg tengerek, tavak.
Barangolok. Most jó a gumicsizma,
fejem búbjáig fröccsen a csatak,
dágványban gázol edzett lábom izma,
vagy árkot ugrik folyton: itt is, ott is
zeng egy most-támadt kávészín patak.
Szemem behunyom s hallgatom a hólét:
szennyes, de bátor, szép kamasz-zene.
Fagy-perzselt föld, köd: hogy lesz ebből jólét?
És hogy lesz itt színes rét, búzatenger?
Csodát hogy csókol itt Isten szeme?
Sáros cigányok jönnek, míg felettük
a ködben szól a vándor vadliba,
vályogvetők, de most a nyűtt nyirettyűt
viszik kezükben, s kölcsönkért cipőkben
mennek valami parasztlakziba.
Hogy csurran szépség e csúf szegénységből?
Úgy mennek, mint korcs Prométheuszok,
kik magyar tüzet loptak le az égbôl,
melytől parasztnép ugar-melle mozdul,
s jobb embersége mámorban buzog.
Költő-sors! Ó Petőfi, ily csatakban
vitted zenés szíved a vak, süket
ködben. De ma se látszik, hogy tavasz van:
magyar máglyád tüzén pohárköszöntős
senkik sütik ma pecsenyéjüket.
Szabadság? Egyenlőség? Pár botornak
ábrándja csak. Bunkós a sors-ököl.
A nép ma is jobbágya a Nyomornak
s madárijesztős öltözékű Gőgnek.
Minden szabadság szabadságot öl!
A ködben így szívem búját kisírta,
aztán fölszállt, s mint apró szélmalom,
ködöt kavart szárnyával, mint pacsirta
dalolt, míg csoda történt, s egy ablaknyi
kék ég kinyílt a magyar köd-falon.