Daróc homokból, selyem délibábból szõtt köpenyében Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony: Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hûtlen folyója, Havas bárányként messze szökkent három kerge halma. Csak az árnyak, az árnyas, temetõ magyar sors halhatatlan Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk, Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását, S keringnek, mint szédült porfelhõk, s ragyognak, mint távoli délibábok. Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik, Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved? Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója, Kõszirtként, mennydörögve hull hegyrõl a völgybe Petõfi! A te fiad Arany, busongó madara hûvös, ködös õsznek, És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben! S Ady, Ady! a hûtlen, haragos, kinek zömök árnya Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kõként orcádra ütve!
Mint döghalas nádas Bomló szagokkal terhes a sûrü lég, A föld omló husából Csúf szálkaként merednek ki a jegenyék, A gõzölgõ égbõl Reménytelen esõ szemez, csepereg, S minden szemecskét Pattantva zúznak szét a tetõcserepek.
Ilyenkor jó a szobában Tanyázni komolyszavú könyvek elõtt, S fülünkbe tapasztva Kezünk sem locska esõt, sem szomszéd perelõt Nem hallani, míg agyunkat Elnehezíti a szavak zsongító morfiuma, S csüggedt gondolatunk is Ugy cselleng tétova, mint holmi kósza ima.
Jó lenne tán elaludni... De az esõ ököllel csapkodja immár Ablakunk és beszivárog A téglák vakolatba rejtett csontjain át a halál Súlyos illata, gúnyos Szelek nyikorognak a dörgõ csatorna fölött, Mint rossz duda sír-rí A rosszmellû dudás megizzadt marka között.
Ó, vessük félre a könyvet! Hazugság a csalfán összerakott betûk vigasza, Odakinn bús özönben Oszlik földarabolt holttestként a haza, Ázott hollók hörögnek... Minden jó lélek elfödi sirva szemét S az õszi esõ mogorván Paskolja egy bomló ország férges tetemét.
Nézzetek erre...Ragyog a völgy! Két út az utatok...Egyik a bánat s fukar régi kövek...A másik: ott ahol fák úsznak kék tükrin a Vágnak. Úsznak, ringanak... s hazát lelve jöhettek rajta énekelve.
Mert hova mennétek e nagy világon másfele?...Kicsi nép nagy bánattal! Sárga sziklák,aszú pityóka: ez lenne sorsotok, s költőtök lelke is tört szárnyakkal hullana le naponta...Jól gondold meg nép, örök hegyi pásztor: a Duna-Tájak kínja összekovácsol minket.
Hegyek és síkok törvénye együtt maradni - Boldogtalan népek, mi így élünk örökre! Jobb hát jönnötök, - nekünk is arra menni inkább,mint vér hullana és ágyú dörögne. Jólenne nekünk is - s nektek is odaát, ha nem fonnánk egymásnak töviskoronát...
Régen hallottam...már-már felejtem a szót, a hangot - ide s tova apám mesélte: oly mindegy: ki honnan jött, csizmája van, vagy bocskora: búja,öröme egy marad a hegyen úgy, mint a hegy alatt...
Jól van: a szabadságért ám küzdjetek. De úgy legyen, ahogy mondom: más népekért egymás baját ne kacagjuk ki bolondon. Mert, ha nekünk kacagni jobb, két táj bánata lesz nagyobb.
Barázdái úgy kanyarogtak életem körül távoli gyűrűkben, mint egy óriás agy fekete tekervényei; feketén dolgozott köröttem, hogy legyen arany és gyümölcs: egyik hazám fekete volt: a föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem eltorlaszolta a halált és ellenséggel és baráttal az éltető jelenbe zárt, megfoghatatlan és fehér volt és átlátszó, mint az üveg: második hazám az idő volt és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt a nép, mely magyarul beszél, a nép, az óriási állat, mely e fekete földön él; amit mondtam, a nyelvén mondtam, erőm az ő ereje lett, sorsát magamba épitettem, sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve gőgön és alázaton át találtam meg végül az élő, igazi, állati hazát: a test az igazi közösség, az idő piros földje ő, piros húsunkban él az ország, piros vérünkben a jövő.
Szénásszekér ment át az éjszaka a városon, az utcánkon, fehér holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és sóhajtoztak a roncs körúti fák! Szénásszekér ment át a városon. Jött és továbbment: úszott, lebegett az édes szagban, amely vele jött, úszott a fényben, úszott és mesélt – nekem mesélt! Nekem hozta el a falusi holdat, tömzsi tücsköket, lompos komondort, rétet, aratók bőtorkú dalait, mezei nők barna bőrét, ekét és vödröket, cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát, hozta magával emlékeimet, utánam hozta kormosderekú bikák szemében az erős napot, a trágyát és az egek árvizét, a záporban felfrissült dombokat, kegyetlen munkát, erőt, szigorú kitartást, – mindent utánam hozott! Visszahozott mindent, s míg áthaladt a villanyfényes, síri városon, az éjszaka körútján: szívdobogva hallgattam, hogy nőnek köröttem a fák, füvek, erdők, s távol ormokon roppant testét végigterítve hogy lélegzik ős álmában a hegyek tölgyhomlokú, bozontos istene.
Esteledik. Már elég is a munka. Ideje, hogy e fordulón megálljak. Hátam a folyton görnyedést megúnta. Lelkem is - mint a fák -: lankadtra fáradt.
Lelkem is, mint a föld, álomba lankad... Jó éjt mezők, s vén Hargitánk is ottan - - De csak egy éjre, - újultán a napnak Már új barázdák hasadnak nyomomban.
Mert hosszasan itt nincs mód vesztegelned: E föld fukar, s más földeknél keményebb. Erdélyi szántó sutba nem heverhet, Inat feszítni rogytig kell szegénynek.
Sokat a vég is úgy talál: dologban: Rögöt tör, izzad, öreg alkonyon túl - Míg konok szíve utoljára dobban, S a szerszám görcsös kezéből kifordul - -
És mindent, ami nemzeti,
Mindegyre szid, mindegyre mar:
Ó, az még nem nemzetközi,
Csak rossz magyar.
Kisirt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony:
Ezüst kigyóként sziszegve futott meg négy hûtlen folyója,
Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.
Csak az árnyak, az árnyas, temetõ magyar sors halhatatlan
Árnyai nem hagyják el örök bánatu anyjuk,
Csak az árnyak jajongják jajába ezer év hiába-folyását,
S keringnek, mint szédült porfelhõk, s ragyognak, mint távoli délibábok.
Bús asszony, látod-e Vitézt, ki a vak reménnyel csatázik,
Berzsenyit, ki a világ fölforrt tengerébe réved?
Pokolbeli malmok zokogását tépi Vörösmarty vonója,
Kõszirtként, mennydörögve hull hegyrõl a völgybe Petõfi!
A te fiad Arany, busongó madara hûvös, ködös õsznek,
És Vajda, ragyogó Mont Blanc-csúcs havas éjben!
S Ady, Ady! a hûtlen, haragos, kinek zömök árnya
Szerelmes gondban visszaszáll, földobott kõként orcádra ütve!
Bomló szagokkal terhes a sûrü lég,
A föld omló husából
Csúf szálkaként merednek ki a jegenyék,
A gõzölgõ égbõl
Reménytelen esõ szemez, csepereg,
S minden szemecskét
Pattantva zúznak szét a tetõcserepek.
Ilyenkor jó a szobában
Tanyázni komolyszavú könyvek elõtt,
S fülünkbe tapasztva
Kezünk sem locska esõt, sem szomszéd perelõt
Nem hallani, míg agyunkat
Elnehezíti a szavak zsongító morfiuma,
S csüggedt gondolatunk is
Ugy cselleng tétova, mint holmi kósza ima.
Jó lenne tán elaludni...
De az esõ ököllel csapkodja immár
Ablakunk és beszivárog
A téglák vakolatba rejtett csontjain át a halál
Súlyos illata, gúnyos
Szelek nyikorognak a dörgõ csatorna fölött,
Mint rossz duda sír-rí
A rosszmellû dudás megizzadt marka között.
Ó, vessük félre a könyvet!
Hazugság a csalfán összerakott betûk vigasza,
Odakinn bús özönben
Oszlik földarabolt holttestként a haza,
Ázott hollók hörögnek...
Minden jó lélek elfödi sirva szemét
S az õszi esõ mogorván
Paskolja egy bomló ország férges tetemét.
hova indulsz Szabó János?
Látom köszönget a szemed,
a szemed, a nagy szép álmos.
Két kezedet ide hajtod,
küzdő arcodat amoda.
- Ugye te szép dongószájú
nem bántottak még így soha?
Ennyi bántás sohase ért,
ennyi bántás még az se volt,
mikor korgó hasaddal
csúfolódott a teli bolt.
Amikor a könnycseppedet
esti szél csókolta szét,
s amikor a hátad alá
halált küldött az éji rét.
Pedig úgy volt, hogy ringatott,
ágyad volt, ha fújt a semmi
- Szabó János, a te hazádban
Szabó Jánosnak nem jó lenni!
Ki kérdi: honnan eredtél?...
S még mondani is úgy fáj a szó,
hogy eltűnsz csak, mint pici forrás,
mint táj nélküli magyar folyó.
Házadat hű, nehéz kezek
építik már...nő a tető:
gyertya fénylik s a lábodnál
ott szunyókál a temető
Nézzetek erre...Ragyog a völgy!
Két út az utatok...Egyik a bánat
s fukar régi kövek...A másik:
ott ahol fák úsznak kék tükrin a Vágnak.
Úsznak, ringanak... s hazát lelve
jöhettek rajta énekelve.
Mert hova mennétek e nagy világon
másfele?...Kicsi nép nagy bánattal!
Sárga sziklák,aszú pityóka: ez lenne sorsotok,
s költőtök lelke is tört szárnyakkal
hullana le naponta...Jól gondold meg nép,
örök hegyi pásztor:
a Duna-Tájak kínja összekovácsol minket.
Hegyek és síkok törvénye együtt maradni -
Boldogtalan népek, mi így élünk örökre!
Jobb hát jönnötök, - nekünk is arra menni
inkább,mint vér hullana és ágyú dörögne.
Jólenne nekünk is - s nektek is odaát,
ha nem fonnánk egymásnak töviskoronát...
Régen hallottam...már-már felejtem
a szót, a hangot - ide s tova
apám mesélte: oly mindegy: ki honnan jött,
csizmája van, vagy bocskora:
búja,öröme egy marad
a hegyen úgy, mint a hegy alatt...
Jól van: a szabadságért ám küzdjetek.
De úgy legyen, ahogy mondom:
más népekért egymás baját
ne kacagjuk ki bolondon.
Mert, ha nekünk kacagni jobb,
két táj bánata lesz nagyobb.
életem körül távoli
gyűrűkben, mint egy óriás agy
fekete tekervényei;
feketén dolgozott köröttem,
hogy legyen arany és gyümölcs:
egyik hazám fekete volt: a
föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem
eltorlaszolta a halált
és ellenséggel és baráttal
az éltető jelenbe zárt,
megfoghatatlan és fehér volt
és átlátszó, mint az üveg:
második hazám az idő volt
és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba épitettem,
sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve
gőgön és alázaton át
találtam meg végül az élő,
igazi, állati hazát:
a test az igazi közösség,
az idő piros földje ő,
piros húsunkban él az ország,
piros vérünkben a jövő.
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
Visszahozott mindent, s míg áthaladt
a villanyfényes, síri városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.
Ideje, hogy e fordulón megálljak.
Hátam a folyton görnyedést megúnta.
Lelkem is - mint a fák -: lankadtra fáradt.
Lelkem is, mint a föld, álomba lankad...
Jó éjt mezők, s vén Hargitánk is ottan - -
De csak egy éjre, - újultán a napnak
Már új barázdák hasadnak nyomomban.
Mert hosszasan itt nincs mód vesztegelned:
E föld fukar, s más földeknél keményebb.
Erdélyi szántó sutba nem heverhet,
Inat feszítni rogytig kell szegénynek.
Sokat a vég is úgy talál: dologban:
Rögöt tör, izzad, öreg alkonyon túl -
Míg konok szíve utoljára dobban,
S a szerszám görcsös kezéből kifordul - -
Bizony mondom, mind hős az, aki itt
Él, s törekedni mer!
Ha ki is kel -: csak kínnal puhitott
Rögből kel a siker.
S addig is, mennyi riasztó kudarc, -
Elvérzett, szép merés!
Térdünk rogytán is hányszor fáj belénk,
Hogy még, még mind kevés!
Mert ne feledjük: Erdély földje ez!
Zord, vihardúlta táj!
Itt vágyainkra nem hipp-hoppbatár, -
De vár száz akadály!
S különbség nincs - egy sorsban osztozik
Hivatlan, hivatott!
Sőt, ha különb vagy: korán-hulltodat
Még inkább várhatod!
De mi sorsunkat tudva -: csak megyünk,
Ahogy következünk!
Tán jobb jövőt csiráztat itt ki még
Elvérző életünk! -