Kós Károlynak Itt rőt, s lila most körül minden erdő – De tavaszkékje nem kékebb az égnek. Erdőaljban, kék ég alatt megállva, Mostanság, testvér, sokszor megidézlek! És látlak. Te is így lesed az erdőt, Sztánán, hol annyi halom fut halomnak. Látsz-e ott most kis piros lángokat, mondd, Amint a földből itt-ott föllobognak? Én láttam egyszer… Oh, még soha erdőt Oly csodás őszi pompában ragyogni! Azt hittem akkor, hogy a magam őszi Pompája is még éppen úgy ragyog ki! De rossz-emlékű évek megcsufoltak, Rám kinvihar jött, füst és szikra szállott – S ma az ujulás minden hite nélkül, Száz üszkös sebbel, kifosztottan állok. Azonban hagyom – életből kidőlt az Élőnek hagyjon utat, ne zavarja! Tudom, magad is mennél már, te, Erdély Legnyugtalanabb, izgága magyarja! Hát menj is, izgass, irj, perelj, riassz, hogy Tetőinket új kor szelei rázzák! Ős-szépet építs, majd mondd el tovább is, Gál Jankóék hogy szántják a barázdát – S közben, ha tévedsz – vagy ha nem is – és kapsz Jutalmul itt-ott gáncsot és szidalmat: Meg se állj, tudva, hogy szidottan is csak Magyar vagy és meg is maradsz magyarnak. Benned, ha szólalsz, Erdély lelke szólal – Lelke a voltnak, az időtelennek – Hangodat hallva: kürtöt hallok olykor, Mely nekem is még életről izenget.
László Árpádnak, a zongora poétalelkű mesterének, aki a messze nagyvilágból is megtért ide, mert Erdély végzetes vonzásának ő sem tudott ellenállani
Édes mostohánk, bússzépségű Erdély. Minket mennyire magadnak neveltél! Hogy bár kincseken járjunk messze földön: Csak rád gondolunk, - s két szemünk merő könny! Bánthatsz -: akkor is gondodban virrasztunk - - Egy is teljesen a mi lelki arcunk!
Földed és eged, - e ritkán derült ég! Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék - Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak: Testvér-másai a mi bús dacunknak. Zúgó vizeid sodra, min merengünk: A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.
Erdély, a tied minden kis vonásunk! Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk. S te is a mienk -: a föld kerekén sem Lelnénk mást, aki minket így megértsen... Légy hát csendesen, - megnyugodva, hogy mi Soha nem fogunk téged megtagadni!
Kincs se kell, - nekünk kincsnél kedvesebb cél: Látni tégedet, újultodban, Erdély! Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig: Szívet és erőt áldozunk halálig! Mert mi múlhatunk, - de te, míg világ áll: Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj!
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére...
Szerkesztőm, édesapám a betűben, Hadd köszöntsön e dadogó levél, Bár óda járna néked, nagyszerűen Csillogó homlokú ének, kevély; De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben, Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él, Mert minden toll erőtlen és lapos toll Méltón dicsérni Téged, jó apostol!
Mégis, szemedben - hadd hirdessem én - Mélységes és komoly lánggal világol Valami makacs, égi, tiszta fény, Valami a Betlehem csillagából, Mely akkor gyúlt ki az egek ivén, Mikor kincset szült lenn a földi jászol, S nem tudta a vak éjben senki még, A barmok közt mily csoda lelke ég.
Igen, szemedben csillant meg először Mindig a magyar öröm csillaga, Ha észrevetted, hogy halkan előtör Egy-egy új érték színe, illata: Fényedben látták meg, és figyelő kör Így gyűlt köré, s többé nem volt maga, Győzött a Fény, a bús homály levásott, S indulhattak a magyar Messiások!
Igen, ím vallom, bár szerénytelen Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa, Mi voltunk, új költők, erénytelen Korunknak sok hős, ifjú Messiása, Általunk lett e zord és fénytelen Ország a fényeseknek büszke mása, S Európa vak zugán a bús magyar Nagyot s szépet csak általunk akar!
S Te tetted ezt! s jöttén a kornak, annak, Mikor büszkén ráeszmél Hunnia, Hogy a népnek, ha ily kincsei vannak, Nem lehet a Balkánba hunynia, S a szellem harcába velünk rohannak, És kísérő fényünkkel gyúl ki a Feltámadó ős nagyság drága lángja - Te is velünk léssz, hű vezéri fáklya!
Addig? ó, addig folytassuk tovább Átkozott, áldott magyar életünket, Ragyogva, zengve éjen s poklon át Vigyük sebes szivünk és ép hitünket, S ha néha egy-egy óra enyhet ád És körbegyűjt, mint most e csöndes ünnep, Némán, erősen szorítsunk kezet Az uton, mely csillagokba vezet!
Meghalt az Élet, és elmúlt a Harc, - Figyelsz-e még e tespedt, tompa csendre? A sír mélyéből, büszke, dacos arc, Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre?
Érdemes még szemedet vetni ránk? Nézni a hetyke magyar sors kudarcát? Országunk csorbult, tépett a gunyánk, S az isten is arrább fordítja arcát.
Kik körülálltuk a ravatalod, Ma már tudjuk, vezeklőn, törve sírva, Hogy nem te voltál akkor a halott, - Mi dőltünk zsibbadt, léha, szörnyü sírba!
Csak vad órákon kél és kavarog A szittya sír, a kísérteti csontház, És marjuk egymást, esett magyarok, Árva az árvát, csontvázat a csontváz.
Óh, Ady Endre, Messiás-magyar! Riaszd szét lidércálmát a halottnak! Bús Lázár-szivünk még élni akar, Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!
Ha igazán szerettél, nézz le ránk, Oszlopnak gyúlva sorsunk síri éjén: Járj előttünk, dicsőűlt Égi Láng, Élni akaró bús halottak élén!
Még az elõbb füstöltek a dombok fellegeket, bõvizû, vad rohanás hasította a bús egeket, szálltak a színek a mély feketétõl a sûrû fehérig, melyben a jég csontos, kopogó keze bennefehérlik. Láttam az õskori sárkány megremegõ taraját elkanyarogni a méla, dunántuli dombokon át, gyászszinû torka idõnkint gyors villámokat okádott, zúgtak a régi diófák, féltek a kerti virágok. Gyorsan elért a hegyekrõl egész a Dunáig a köd, eltûnt lassan a város a zápor fátyla mögött. Dörgött a nagyfejü szörny és szétfoszlott azután, könnyû szivárvány játszik már odalent a Dunán. Vízben a tengeri, sírnak a kettétört venyigék s már odafönt megzendül a menny színe, távoli kék Szebbre szinezte a városkát ez a búcsuvihar. Hogy remeg ott sok temploma ódon tornyaival! Földerül asszonyi, lágy mosolyával a messze, már a vidéket a szép magyar õsz arany övvel övezte. Mintha aranyszinü méz leperegne a nyilt, üde szájba, úgy hull e kései nap finom édessége a tájra s úgy csordul ki a hála arany remegése belõlem: szép is e tájat nézni az õszi napon heverõben!
Erre meg arra utaztam, gondtalan ifju valék, láttam a gótivû Prágát s régi zsidónegyedét, jártam a Burgban, jártam a császárlombok alatt s láttam az új diadalt is, a munkásvárosokat. Láttam a valcer bölcsõjét, a bécsi nagy erdõt, jártam a Svájcot, az Alpeseket s a sok alpesi fürdõt, láttam, az ég meg a tó szine arra milyen lebegõ kék, szíttam a büszke, ripacs havasok meredek levegõjét. Jártam a Rajnavidéken s enyhe Vogézeken át, láttam a drága Velencét, régi, regés Veronát. Hát amiket bekalandozott egykor a képzeletem! Járt az a Vadnyugaton s utazott a vadabb Keleten.
S most, ahogy itt heverek, most árva szivembe hasít - rég kigunyoltam e szót - hogy nem lehet élni, csak itt. Úgy, ahogy itt, lélekzeni, látni seholse lehet, nincs ilyen ég se, csupán Pannonia földje felett. Párás, õszi idõben kékszinû, zöldszinû dombok, halk, aranyos szél és ti pirosló, sárga falombok! Lent a Dunán megvillan a lassú, ezüstszinü hab - Vergilius Múzsája se volt ennél finomabb. Lejjebb csónakok úsznak a római part közelében, újszerû villák állnak a farkasok õs szigetében. Csillog az alkonyi fényben a sárga, a kék, a piros, tarka szinük s ez a táj s ez az élet olyan latinos!
Közben a falvakon ott tündöklik a mélytüzü bánat, az veri vissza a fényt tetejérõl a rõtszínü fának Ballag a dûlõ úton a lomha paraszti szekér, nyúlik a két ló, míg a halom tetejére felér. Már tovatûnik az út egyenetlen hajlatain, véle a bú döcög és körülötte a táj se latin. Míg a dió meg a szõlõ várnak a fürge szüretre, hajlong mind a vidék s vágyódik messze, keletre, Visszatekint a futó nyár s még egy percre megáll, a Duna és a hegyek közt Berzsenyi szelleme száll.
Megszelídült lobogás, keserûség, mélyen elomló, nincs a világon még, ami hozzád volna hasonló, érett mérték, széptüzü forma, lazulni nem enged, hetyke szeszély, de amely kanyarogva teremti a rendet. Tõled kaptam a dalt, még gyermeki lantomon én is, itthoni Múzsa te, barbár klasszika, szittya poézis! Õseim egykori végzete erre a földre vetett, oly gyönyörü, hogy ez alkonyi fénynél itt lehetek. Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd, már elhagytam a régi, nagy utat, az õseimét. Visszataszít-e karod vagy simogat és befogad? Számkivetetten is így vagyok, így leszek én a fiad.
Mindent, mindent, ami még itt a tiéd, szeretek, szép, nemes arcokat, õsi, de elfinomult fejeket, földeidet szeretem meg a népét s népe dalát, búzavetések nyári szinét, gyönyörû mosolyát. Éjt, napot átölelõ vigadás, amely ünnep a szemnek, lassú mozdulatok, melyek erre, csak erre teremnek! Bánom is én, hogy e vágy oly félszeg, olyan felemás! Megbûvölt ez a fáradt, alkonyi, mély ragyogás. Mind feketébb-feketébb lesz a kert, megnõnek a fái, jó itt a domb tetején a vidék fölött este is állni. Hegytõl a vízig a sors száll, csendben és éjfeketén. Ég a szivemben örökre a méla, dunántuli fény.
Kapaszkodj meg ebbe a földbe erősen, magyarom, Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.
Nézd a tarackot, nem árthat annak se aszály, se árvíz, se fagy, se tűz, hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant. Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt, pedig azalatt, ott lenne a mélyben ágakat ereszt, acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokot, a zörgő kavicsot; a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt, szorgosan furkál, terjed, telepít, s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak, ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét felmutatja a nyárnak.
Vagy nézd a perjét, hiába fordítja ki eke, hiába tépi szét a kegyetlen borona, ahová kerül, ott ragad, gyökerei mindjárt új szálakat eresztenek, lekötnek, tanyát vernek, s holnap a gazda szemébe nevetnek.
Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom, ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy legyél csak gyom.
Nézd csak a tippant, a szikes puszták apró bokrait. Nyár végén kiégnek s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb. Tavasszal mégis kibújnak, s pici magvaikkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány pusztai szelek.
Vagy nézd a sziksalátát, a lekaszált ájult füvei közül kiugrik hirtelen, s ehetetlen kórójának örök lila virágával fenn tarja az életet a halott mezők felett
Nézd a töviseket is: a gyengén szúrót, a cigánymogyorót, a gerlicetövist és az ördögszekeret.
Nézd a messze viruló bogáncsot s a ravaszul lapuló királydinnyét. Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege, hiába röpködnek bennük írott parancsok, nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek – és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek.
Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom, ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.
S hogyha nem élhetsz magadnak, virágod legyen mérges, mint a kutyatej, ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa, legyenek görbék, mint a galagonya, gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény, vagy legyen keserű, mint a farkasalma, – csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.
Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom, ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.
Itt rőt, s lila most körül minden erdő –
De tavaszkékje nem kékebb az égnek.
Erdőaljban, kék ég alatt megállva,
Mostanság, testvér, sokszor megidézlek!
És látlak. Te is így lesed az erdőt,
Sztánán, hol annyi halom fut halomnak.
Látsz-e ott most kis piros lángokat, mondd,
Amint a földből itt-ott föllobognak?
Én láttam egyszer… Oh, még soha erdőt
Oly csodás őszi pompában ragyogni!
Azt hittem akkor, hogy a magam őszi
Pompája is még éppen úgy ragyog ki!
De rossz-emlékű évek megcsufoltak,
Rám kinvihar jött, füst és szikra szállott –
S ma az ujulás minden hite nélkül,
Száz üszkös sebbel, kifosztottan állok.
Azonban hagyom – életből kidőlt az
Élőnek hagyjon utat, ne zavarja!
Tudom, magad is mennél már, te, Erdély
Legnyugtalanabb, izgága magyarja!
Hát menj is, izgass, irj, perelj, riassz, hogy
Tetőinket új kor szelei rázzák!
Ős-szépet építs, majd mondd el tovább is,
Gál Jankóék hogy szántják a barázdát –
S közben, ha tévedsz – vagy ha nem is – és kapsz
Jutalmul itt-ott gáncsot és szidalmat:
Meg se állj, tudva, hogy szidottan is csak
Magyar vagy és meg is maradsz magyarnak.
Benned, ha szólalsz, Erdély lelke szólal –
Lelke a voltnak, az időtelennek –
Hangodat hallva: kürtöt hallok olykor,
Mely nekem is még életről izenget.
mesterének, aki a messze nagyvilágból
is megtért ide, mert Erdély végzetes
vonzásának ő sem tudott ellenállani
Édes mostohánk, bússzépségű Erdély.
Minket mennyire magadnak neveltél!
Hogy bár kincseken járjunk messze földön:
Csak rád gondolunk, - s két szemünk merő könny!
Bánthatsz -: akkor is gondodban virrasztunk - -
Egy is teljesen a mi lelki arcunk!
Földed és eged, - e ritkán derült ég!
Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék -
Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak:
Testvér-másai a mi bús dacunknak.
Zúgó vizeid sodra, min merengünk:
A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.
Erdély, a tied minden kis vonásunk!
Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk.
S te is a mienk -: a föld kerekén sem
Lelnénk mást, aki minket így megértsen...
Légy hát csendesen, - megnyugodva, hogy mi
Soha nem fogunk téged megtagadni!
Kincs se kell, - nekünk kincsnél kedvesebb cél:
Látni tégedet, újultodban, Erdély!
Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig:
Szívet és erőt áldozunk halálig!
Mert mi múlhatunk, - de te, míg világ áll:
Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj!
Az országút merengve páros
Sor jegenyéjét messze járom,
S mögöttem elmarad a város -
Megállít a nagy búzaföldek
Ragyogása az esti napban,
Nyújtózkodnak a sárga táblák
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;
Valahonnan az erdőszélről
Viszkető kis szelek sziszegnek,
De keleti, ős lustasággal
A nagy táblák alig zizegnek;
Alszik a sűrű, jó magyar föld,
S oly különös, ahogy mogorván
Sütteti sok busa kalászát,
Mint sörényét egy vén oroszlán,
Mely idetévedt Európa
Hegyei s tengerei közzé,
S vadásznak rája ezer éve
S ezer tőr és háló kötözné -
És már nem bánja. Elcsigázott
Remek teste elnyúlt a napban,
Már néki mindegy, várja sorsát
Fénylőn, komoran, mozdulatlan;
Vagy tán egy bősz ugrásra vár még?
S kalászvillantó esti tűzben
Nagy ős dühét forralja lassan,
Félelmesen és egyszerűen?
S majd talpa nagyságos ütése
Végigrendül Európa hosszán,
Mielőtt elalunna végkép
Az Ázsiából jött oroszlán?
Ki tudja? Ó, te furcsa, drága,
Vad búval és bő vérrel ázott
Komor magyar föld, csöndes este
Megsimítom fénylő kalászod;
Lásd, engem, kócos, bús jobbágyok
Sarját, rég megtett gyermekének
A finom, csábító Nyugat, de
Láttodra egy-egy régi ének,
Valami kancatej-szagú dal
Lelkem ős pusztáiból följön,
És jajgat a nap húnyó fényén,
S meghal az esti búzaföldön.
- Ó, drága szó, te fájdalmasan édes,
Hittem-e, hogy még így szivemen égess,
Hogy drága szavak záporozza szám?
*
Ó, messzi dombok őszi szőkesége,
(Egy nemzet búja ül e dombokon)
Ó, esti lombok vak feketesége,
(Egy nemzet búja csügg e lombokon)...
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
Hadd köszöntsön e dadogó levél,
Bár óda járna néked, nagyszerűen
Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,
Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,
Mert minden toll erőtlen és lapos toll
Méltón dicsérni Téged, jó apostol!
Mégis, szemedben - hadd hirdessem én -
Mélységes és komoly lánggal világol
Valami makacs, égi, tiszta fény,
Valami a Betlehem csillagából,
Mely akkor gyúlt ki az egek ivén,
Mikor kincset szült lenn a földi jászol,
S nem tudta a vak éjben senki még,
A barmok közt mily csoda lelke ég.
Igen, szemedben csillant meg először
Mindig a magyar öröm csillaga,
Ha észrevetted, hogy halkan előtör
Egy-egy új érték színe, illata:
Fényedben látták meg, és figyelő kör
Így gyűlt köré, s többé nem volt maga,
Győzött a Fény, a bús homály levásott,
S indulhattak a magyar Messiások!
Igen, ím vallom, bár szerénytelen
Dölyfnek vegyék, de vallom, ki-ki lássa,
Mi voltunk, új költők, erénytelen
Korunknak sok hős, ifjú Messiása,
Általunk lett e zord és fénytelen
Ország a fényeseknek büszke mása,
S Európa vak zugán a bús magyar
Nagyot s szépet csak általunk akar!
S Te tetted ezt! s jöttén a kornak, annak,
Mikor büszkén ráeszmél Hunnia,
Hogy a népnek, ha ily kincsei vannak,
Nem lehet a Balkánba hunynia,
S a szellem harcába velünk rohannak,
És kísérő fényünkkel gyúl ki a
Feltámadó ős nagyság drága lángja -
Te is velünk léssz, hű vezéri fáklya!
Addig? ó, addig folytassuk tovább
Átkozott, áldott magyar életünket,
Ragyogva, zengve éjen s poklon át
Vigyük sebes szivünk és ép hitünket,
S ha néha egy-egy óra enyhet ád
És körbegyűjt, mint most e csöndes ünnep,
Némán, erősen szorítsunk kezet
Az uton, mely csillagokba vezet!
Meghalt az Élet, és elmúlt a Harc, -
Figyelsz-e még e tespedt, tompa csendre?
A sír mélyéből, büszke, dacos arc,
Figyelsz-e még ránk, harcos Ady Endre?
Érdemes még szemedet vetni ránk?
Nézni a hetyke magyar sors kudarcát?
Országunk csorbult, tépett a gunyánk,
S az isten is arrább fordítja arcát.
Kik körülálltuk a ravatalod,
Ma már tudjuk, vezeklőn, törve sírva,
Hogy nem te voltál akkor a halott, -
Mi dőltünk zsibbadt, léha, szörnyü sírba!
Csak vad órákon kél és kavarog
A szittya sír, a kísérteti csontház,
És marjuk egymást, esett magyarok,
Árva az árvát, csontvázat a csontváz.
Óh, Ady Endre, Messiás-magyar!
Riaszd szét lidércálmát a halottnak!
Bús Lázár-szivünk még élni akar,
Ontsd rá napos tüzét élő dalodnak!
Ha igazán szerettél, nézz le ránk,
Oszlopnak gyúlva sorsunk síri éjén:
Járj előttünk, dicsőűlt Égi Láng,
Élni akaró bús halottak élén!
bõvizû, vad rohanás hasította a bús egeket,
szálltak a színek a mély feketétõl a sûrû fehérig,
melyben a jég csontos, kopogó keze bennefehérlik.
Láttam az õskori sárkány megremegõ taraját
elkanyarogni a méla, dunántuli dombokon át,
gyászszinû torka idõnkint gyors villámokat okádott,
zúgtak a régi diófák, féltek a kerti virágok.
Gyorsan elért a hegyekrõl egész a Dunáig a köd,
eltûnt lassan a város a zápor fátyla mögött.
Dörgött a nagyfejü szörny és szétfoszlott azután,
könnyû szivárvány játszik már odalent a Dunán.
Vízben a tengeri, sírnak a kettétört venyigék
s már odafönt megzendül a menny színe, távoli kék
Szebbre szinezte a városkát ez a búcsuvihar.
Hogy remeg ott sok temploma ódon tornyaival!
Földerül asszonyi, lágy mosolyával a messze,
már a vidéket a szép magyar õsz arany övvel övezte.
Mintha aranyszinü méz leperegne a nyilt, üde szájba,
úgy hull e kései nap finom édessége a tájra
s úgy csordul ki a hála arany remegése belõlem:
szép is e tájat nézni az õszi napon heverõben!
Erre meg arra utaztam, gondtalan ifju valék,
láttam a gótivû Prágát s régi zsidónegyedét,
jártam a Burgban, jártam a császárlombok alatt
s láttam az új diadalt is, a munkásvárosokat.
Láttam a valcer bölcsõjét, a bécsi nagy erdõt,
jártam a Svájcot, az Alpeseket s a sok alpesi fürdõt,
láttam, az ég meg a tó szine arra milyen lebegõ kék,
szíttam a büszke, ripacs havasok meredek levegõjét.
Jártam a Rajnavidéken s enyhe Vogézeken át,
láttam a drága Velencét, régi, regés Veronát.
Hát amiket bekalandozott egykor a képzeletem!
Járt az a Vadnyugaton s utazott a vadabb Keleten.
S most, ahogy itt heverek, most árva szivembe hasít -
rég kigunyoltam e szót - hogy nem lehet élni, csak itt.
Úgy, ahogy itt, lélekzeni, látni seholse lehet,
nincs ilyen ég se, csupán Pannonia földje felett.
Párás, õszi idõben kékszinû, zöldszinû dombok,
halk, aranyos szél és ti pirosló, sárga falombok!
Lent a Dunán megvillan a lassú, ezüstszinü hab -
Vergilius Múzsája se volt ennél finomabb.
Lejjebb csónakok úsznak a római part közelében,
újszerû villák állnak a farkasok õs szigetében.
Csillog az alkonyi fényben a sárga, a kék, a piros,
tarka szinük s ez a táj s ez az élet olyan latinos!
Közben a falvakon ott tündöklik a mélytüzü bánat,
az veri vissza a fényt tetejérõl a rõtszínü fának
Ballag a dûlõ úton a lomha paraszti szekér,
nyúlik a két ló, míg a halom tetejére felér.
Már tovatûnik az út egyenetlen hajlatain,
véle a bú döcög és körülötte a táj se latin.
Míg a dió meg a szõlõ várnak a fürge szüretre,
hajlong mind a vidék s vágyódik messze, keletre,
Visszatekint a futó nyár s még egy percre megáll,
a Duna és a hegyek közt Berzsenyi szelleme száll.
Megszelídült lobogás, keserûség, mélyen elomló,
nincs a világon még, ami hozzád volna hasonló,
érett mérték, széptüzü forma, lazulni nem enged,
hetyke szeszély, de amely kanyarogva teremti a rendet.
Tõled kaptam a dalt, még gyermeki lantomon én is,
itthoni Múzsa te, barbár klasszika, szittya poézis!
Õseim egykori végzete erre a földre vetett,
oly gyönyörü, hogy ez alkonyi fénynél itt lehetek.
Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd,
már elhagytam a régi, nagy utat, az õseimét.
Visszataszít-e karod vagy simogat és befogad?
Számkivetetten is így vagyok, így leszek én a fiad.
Mindent, mindent, ami még itt a tiéd, szeretek,
szép, nemes arcokat, õsi, de elfinomult fejeket,
földeidet szeretem meg a népét s népe dalát,
búzavetések nyári szinét, gyönyörû mosolyát.
Éjt, napot átölelõ vigadás, amely ünnep a szemnek,
lassú mozdulatok, melyek erre, csak erre teremnek!
Bánom is én, hogy e vágy oly félszeg, olyan felemás!
Megbûvölt ez a fáradt, alkonyi, mély ragyogás.
Mind feketébb-feketébb lesz a kert, megnõnek a fái,
jó itt a domb tetején a vidék fölött este is állni.
Hegytõl a vízig a sors száll, csendben és éjfeketén.
Ég a szivemben örökre a méla, dunántuli fény.
Ha nem lehettél szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.
Nézd a tarackot,
nem árthat annak se aszály, se árvíz, se fagy, se tűz,
hiába perzselik azt fönt, s hiába vagdalják alant.
Tavasszal nem mozdul, azt hinnéd, kihalt,
pedig azalatt, ott lenne a mélyben ágakat ereszt,
acélhegyű gyökerével bejárja a sívó homokot, a
zörgő kavicsot;
a sovány agyagot éppúgy, mint a buja televényt,
szorgosan furkál, terjed, telepít,
s mire a tavasz virágzó füvei száraz avarrá válnak,
ő vígan zöldell újra, s buja sűrűségét felmutatja a nyárnak.
Vagy nézd a perjét,
hiába fordítja ki eke, hiába tépi szét a
kegyetlen borona,
ahová kerül, ott ragad, gyökerei mindjárt új szálakat eresztenek,
lekötnek, tanyát vernek,
s holnap a gazda szemébe nevetnek.
Ez a föld itt a tiéd, tartsad hát erősen, magyarom,
ha nem lehettél benne szálfa, legyél csak cserje, vagy
legyél csak gyom.
Nézd csak a tippant,
a szikes puszták apró bokrait.
Nyár végén kiégnek
s még torsaikat is porrá veri ezernyi birkaláb.
Tavasszal mégis kibújnak,
s pici magvaikkal telt zászlóikat vígan lengetik a sovány
pusztai szelek.
Vagy nézd a sziksalátát,
a lekaszált ájult füvei közül kiugrik hirtelen,
s ehetetlen kórójának örök lila virágával
fenn tarja az életet a halott mezők felett
Nézd a töviseket is:
a gyengén szúrót, a cigánymogyorót,
a gerlicetövist és az ördögszekeret.
Nézd a messze viruló bogáncsot s a ravaszul lapuló
királydinnyét.
Hiába írtja ezeket csőszök, kerülők serege,
hiába röpködnek bennük írott parancsok,
nem engednek, újra és ezerszer újra visszajönnek
– és szúrnak, mert egyebet nem tehetnek.
Szúrj hát te is, de ne engedd ezt a földet, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje,
vagy legyél csak gyom.
S hogyha nem élhetsz magadnak,
virágod legyen mérges, mint a kutyatej,
ágaid legyenek tüskések, mint a vadrózsa,
legyenek görbék, mint a galagonya,
gyümölcsöd legyen fanyar, mint a vadkökény,
vagy legyen keserű, mint a farkasalma, –
csak bőven termő bamba diófája ne legyél senkinek.
Ez a föld a tiéd, tartsd hát meg magadnak, magyarom,
ha nem lehetsz már benne szálfa, legyél hát cserje, vagy legyél csak gyom.